Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)

1974-10-25 / 43. szám

1971. október 25. Pálinka, vagy könyv Tulajdonképpen bocsánatot kellene kérni a könyvtől, hogy ilyen társaságban emlegetjük. A könyvet rangja, mél­tósága, küldetése magasra emeli. Az emberi kultúra mező­nyén tulajdonképpen semmi sincs, ami versenyezhetne vele. Azonkívül pedig nevetséges lenne minden összehasonlítás. Jelen esetben azonban nem ez van a dolgok mögött. Az egy­szerű kis “vagy” szó elárulja, hogy választás céljából kerül­tek ketten egy mondatba és nem is véletlenül. Hozzá kell tennem: nem érzem magam hivatottnak, hogy a pálinka létjogosultságát kétségbe vonjam, illetőleg el akarjam mozdítani hosszú időn át megszerzett pozíciójáról az em­beri életben. Semmiesetre sem vagyok mániákusan alko­holellenes. Ezek után pedig el kell, hogy áruljam, amit a Los Angeles-i szóbeszéd ezúttal örvendetesen máris terjeszt: e két árucikk összekapcsolása (a könyv ezért az “áru­cikk” elnevezéséért is megbocsát bizonyosan) nem tőlem származik. Csupán pár napja történt, hogy Tollas Tibor beszámolójának és költői estjének zárószavaiban Szö­rényi Éva elmondta egy gondolatát. Azt javasolta, hogy amikor barátok, ismerősök látogatóba mennek egymás­hoz, kis beszélgetésre vagy partira, az eddig megszokott ital helyett a jövőben könyvet adjanak ajándékba. Még­pedig magyar könyvet, hiszen ez a dolog lényege. A felvetett ötlet az első pillanatban megragadja az embert. A gondolat eredeti és csakis annak az agyában születhetett meg, aki sírig tartó hűségben akarja szolgál­ni népét és rajong a magyar szóért. Ital helyett könyvet! A fehér selyempapírba gondosan belegöngyölt butélia, esetleg az italboltban nemes egyszerűséggel közönséges barna zacskóba csúsztatott whisky helyett egy kötet szép könyvet, csomagolva vagy csomagolatlanul. Magyar szerzőtől és természetesen lehetőleg az emigrációban kia­dott művet. Mert ilyen esetben legalább támogassuk a külföldre kényszerült magyar írókat, úgyszintén a kia­dókat, akik pénzt fektetnek az ügyletbe, ami szellemi híd­­dá válik a szerző és olvasó között. Az ötlet első körülfürkészése után már kissé higgad­tabban is gondolkozhatunk a javaslat valósággá váltása felett. Nem kétséges, hogy általánosan elterjedt hagyo­mányokat kell megtörni. A fejlődés azonban mindig ezt teszi ha az élet a régi bevett szokásnál jobb változa­tot dob a felszínre. Az ajándék értékben semmiesetre sem kevesebb. Nem pusztán a pénzértékről van szó, bár ez is kibírja az összehasonlítást. Valamirevaló üveg pá­linka árán igen szép és értékes könyvet lehet venni. Az új szokás elterjesztése tehát senkinek sem jelent külön áldozatot. A felvetett javaslat természetesen nem akar­ja könnyelmű költekezésre kényszeríteni azokat, akik­nek zsebe csupán a kétdolláros üveg borig terjed. De a könyv, amit barátunk asztalára leteszünk, vagy a kezébe adunk, maradandóságban mesze felülmúlja csepp­folyós elődjét, amit előbb-utóbb elfogyasztanak s ha a hatá­sa elmúlt, elszáll vele a jókedv is, amit okozott s legfeljebb az üres üveg marad, amit meg úgyis szemétre dobnak. A könyv évek, évtizedek múlva is ott marad a polcokon és aki mozgalmas társadalmi életet él, végeredményben szép kis könyvtárt gyűjthet össze ilyen módon. Ezeket a könyveket egymásnak adjuk, örök emlékeztetőnek, minden inflációt és gazdasági válságot túlélő értékálló vagyontárgynak. Aki könyvet ad, nem csupán a megajándékozottat értékeli többre, de magasabbra emeli önmagát is. Milyen könyvet? Prózát vagy költeményeket? Ki legyen a szerző? Lehet-e ismerni mindenkinek az ízlését? De va­jon nem vonatkozott-e ugyanez az­ italra? Skót whiskyt, vagy bourbont? Gint, vagy rozspálinkát? Borpárlatot, esetleg édes likőrt? Ez a választás nem okozott senkinek fejfájást, tehát nem lehet akadály az új típusú ajándékra való áttérésnél sem. Könyvet. Magyar könyvet. Prózát és költeményeket is. A választék elképzelhetetlenül gazdag, csupán egy kis tájékozódást igényel. Ez a polc ezen a té­ren semmiben sem különbözik a másiktól. Az embert agyműködésének éppen az a sajátossága emelte magasra, hogy minden alkalommal felveti az ellen­tételt is. Az elképzelést mindjárt próbának veti alá. Nem kishitűség ez és még kevésbé öncélú ellenkezés. Máris hallom az aggodalmakat: mi lesz, ha valaki több pél­dányt is kap ugyanabból a műből? Az ajándékital is sok­szor tovább vándorolt. Ez önmagában nem baj és semmit sem von le az ötlet értékéből. Kiegészítésképpen tehát azt javasolnám: hagyjuk el a bejegyzéseket, beírt dátu­mokat és az aláírásokat. Sokkal jobb, ha üvegek helyett könyvek indulnak körútra. Egyik is, másik is megragad valahol. Ott azután gyökeret ver. Gondoljunk a könyvre a polcon, ahol aze­lőtt nem volt semmi. Minden írás vonzza az olvasót. Előbb-utóbb valaki a kezébe veszi és kinyitja. Akkor pe­dig a szép gondolat már célbatalált. ^ / f on: METZGER NÁNDOR 1 Collhenauel Valahányszor vágyálomlátók a szivár­vány hét színével festegetik Vörös-Kína lö­­szös földje és a kelet-kínai s a Sárga-tenger mélységei alatt húzódó, szunnyadó naftája, földgáza és egyéb természeti kincseinek a Nyugat és a Napkelet testvéri összefogásá­val elképzelt, közös kiaknázását, képzele­temben mindannyiszor megelevenednek a világháborút megelőző években, Sanghai­­ban látott életképek mozaik jelenetei. Nem az angol, vagy francia városrészek luxus­szállói, bankpalotái, versenypályája és villái, nem a Sir Sassoonak Jangcse­­kiang-parti ragyogó “Párizsa”, nem is a felső tízezerhez tartozó szépséges európai és kínai hölgyek ragyogó estélyi toalettjei, nem azok szédítő parfümjei és vakító bril­­liánsai, gavallérjaik kifogástalan szmoking­jai és frakkjainak Shanghaiában, hanem az azoktól egy parittyalövésnyire odábbi, tisztára kínaiaktól lakott kikötővárosban, az igazi Kínában, a dölyfös “Bund” hinter­­landjában. Ahol az odamerészkedett idegent elkapta a véget nem érő, gyalogjáró nélküli siká­torutcák oldalain fo­ydogáló szennyelveze­­tő csatornáinak piszka-bűze között hullám­zó kínaiak nem szűnő, mesmerizáló árada­ta. Arcról nem lehetett megállapítani, hogy ki volt ki, de a ruházatról annál inkább. A­­népáradat vásárolt kacsától zsebóráig, szu­­nyogüzó füstölőktől kanári madarakig, ki­­ki módja szerint. A shanghai nyárderék­i tüzelő, nyirkos hőséget, amelyben az ember inge jóformán éjjel-nappal csuromvizes marad és a sikátorok miazmás levegőjét, mint az élet természetes rendjét, a kínai ember sztatikusan fogadja. Azt is papírra kell vetnem, hogy a “mosoly országában’’ mosolyt nem láttam. Kaukázusi bélyegem­mel a homlokomon botorkáltam a mandu­laszem­­ek fövenyében, abban a kikötői metropoliszban , aki véletlenül megpillan­tott, leplezetlen irritációval, gyanakvással, sőt szembetűnő ellenségeskedéssel tette. Az egyik fordulónál egy zöldségeskofa kiírta a burgonyája fölé, hogy “Rokon ide, rokon oda, egy kis zsák krumpli­­ tael 20.” Mert félt a szegény rokonok zaklatásától, akik mindent “Sale”-en akarnak venni s akikből egy kínai embernek annyi van, mint Oscar Wilde folyójában a nád. A kutyafor­róságban lihegő, verejtékező kulik húzták riksájukat sivító tülköléssel a tömegben, inghátuljukon az izzadtságfolt pont akkora volt, mint a kulik háta, míg utaskuncsaft­juk szellős ülésében, a riksa baldachinja alatt — ugyancsak sztatikus nyugalommal — legyezőjével hűsítette arcát. De a tömeg továbbsodort magával. Hir­telen egy térség nyílt, azon egy szentélysze­rű épület. Megtekintettem. Konfuciánus templom volt. Itt is, akárcsak a buddhista templomokban, vallásos rítus folyt. Gyer­tyák égtek, füstölők izzottak, hívők imád­koztak. Kína legnagyobb erkölcstanítójá­ból a hívek az évezredek folyamán istensé­get kreáltak, aki békésen megfért Buddhá­val az ősök tiszteletében. Még talán élnek olyanok, akik Szingapúr kikötőjében látták azokat a keskeny, hosszú, fehér ládákat, amelyeket a hajódaru a rakpartról emelt a hajóra. A ládákban a tengerentúl elhúnyt szülő, vagy nagyszülő­földi maradványai voltak, akiket a kegyeletes utódok a szülő­földre, az ősök falujába hozattak, százszám­ra, ezerszámra. A kínai nép csodája, hogy évezredeken át sem emelkedett annyi írástudásra, hogy Konfúcius, kínai nevén K’ung Fu-tzu, azaz “K’ung Mester” klasszikus írásműveit elol­vashassa — és megérthesse —, mégis an­nak erkölcsi tanítását kétezerötszáz éven keresztül hibátlanul gyakorolta. És hogy népe, hitének és meggyőződésének szuper­­lativuszával istenséget és vallást faragott a nagy és emlékezetére. Egy közeli sikátorban egy teremnek is beillő helyiség nyílt az utcára. Bepillantot­tam. A helyiség négy sarkában négy em­bercsoport, vagy család “lakott.” Az egyik sarokban egy csontig leaszott nő melléből tört fel egy szörnyű, tuberkulótikus köhö­gés. Mellette egy csomó gyerek hancúrozott a kőpadlón, amelyen piros foltok éktelen­kedtek. Egy fiatalabb nő vacsorát készí­tett. Széknek, asztalnak se híre, se hamva. A padló volt a konyha is. A másik sarok­ban egy fehér­orosz házaló árulgatta fia­tal nőknek szépítőszereit, vagy tizenöt man­dulaszempár tekintete alatt. A harmadik sarokban egy családanya főzte petróleum­kályhán a vacsorát. A zöldséget a kőpad­lón vagdalta össze. Előzőleg a padló egyik kőlapját vízzel leöblítette. Eszembe jutott a kínai házirend: a víz minden piszkot “le­visz.” A negyedik sarokban egy család la­kodalmi vacsorát ült — a padlón . . . Epilógus: Útban visszafelé a tündöklő Shanghaiba, eltűnődtem a látottakon. Az­­történt, hogy megismertem két elvitatha­tatlan igazságot: a kínai nép fundamentá­lis szegénységét és a szép és az erkölcsök irányában szegénységében is megőrzött lojális érzületét. . . . Isten az olajat koronás fők felkené­sére, betegek enyhére és a haldoklók viáti­­kumának szánta. A kalifák utódai politikai fegyvert kovácsoltak belőle. Ellenhatásul időnkint Kína-barát amerikai írásművek és beszédek sütögetik a mozsarakat a Pe­­king és Washington közötti viszony szoro­­sabbá fűzésére. Az egyik ilyen dörgés: Két akkora erőteljes nemzet, mint Amerika és Kína meg tudja oldani a világ problémáit: Amerika gazdagságával, élelmével és mű­szaki tudásával. Kína a szegénység és elma­radottság elleni küzdelme tapasztalataival és­­ a Közép-Keletével versenyképes olaj­­tartalékával. De ennél a pontnál a Kína-barát mozsa­rak dörgései nagyhirtelen suttogó bariton­ná halkulnak. Kína azonban sohasem egye­zik bele abba, hogy bármely külhatalom kizsákmányolja természeti kincseit, sem pedig, hogy idegenekkel közös vállalkozás­ban vegyen részt. A “kooperációban” csu­pán arról lehet szó, hogy a kitermelés min­den anyagi eszköze, így a munkaerő és a ho­zam ellenőrzése százszázalékosan a kom­munista Kína kezében összpontosul; ide­genek segíthetnek és segítségükhöz mérten ■részesedhetnek bizonyos mennyiségű naf­tában ... A hang nem új. Pontosan olyan régi, mint a nemzetközi hadihajóágyúk alatt kierőszakolt előnytelen és a pekingi császárok által protestált szerződéseken fa­kuló aláírások. A pekingi őrségváltás után a mammut világcégek még egy lábtörlőt sem vihettek ki az országból odainvesztált vagyonukból. Füst! A nagy kérdést az amerikai adófize­tőknek kell feltenni: h­ajlandók-e mai ked­vükben 800 millió kínai életnívóját felemel­ni és a tengerek fenekéről napvilágra hoz­ni a naftát — a Vörös Mennyei Birodalom számára? a vitán költíl

Next