Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1974-10-25 / 43. szám
1971. október 25. nehéz FEREsc:mmmtmmmm!m®m Övi JJ * I *\Jctrcjci Jj'uliLáróí Varga Julika szép, pirospozsgás arcú, feketehajú leány volt. Valahonnét Kecskemét tájáról került föl Pestre s az egyik Barossutcai bérház első emeletén egy özvegy méltóságos aszszonynál szolgált, mint mindenes. Én, mint szintén vidékről fölkerült kisdiák ugyanannak a háznak földszintjén laktam, nagynénémnél, aki a házmesteri teendőket látta el a házban. Nagynéném igen meg szokott fáradni a lépcsőmosásban meg a járdasöprésben s nemigen támadt kedve ahhoz, hogy ide-oda vigyen engem. Rábízott Varga Julikára, aki szívesen vitt magával, mikor kimenője volt. A kimenők mindig vasárnap délutánra estek s legtöbbnyire színházba mentünk- Vagy a Nemzetibe, vagy a Városiba, vagy a Királyba, vagy a Fővárosi Operettbe. A “Vén gazember”, “Süt a nap”, “János vitéz”, “Nótás Kapitány”, “Királyné rózsája” vasárnap délutáni előadásait mind Varga Julikával láttam s habár csak a kakasülőn foglaltunk helyet, úgy éreztem, királyi páholyban ülök, mert olyan művészek játékát élvezhettem, mint Bajor Gizi, Kiss Ferenc, Rózsahegyi Kálmán, Biller Irén, Halmay Tibor, Berky Lili, Lábass Juci . . . S mikor aztán megint otthon voltunk a Baross utca 111-ben, csupa virág, csupa dal volt a lelkünk. Julika, míg a méltóságos ablakokat mosta, folyton énekelt. Azokat a dalokat énekelte, amiket a színházban hallottunk. És míg Julika énekelt, én a leckémet tanultam a földszinten, a kicsi házmesterlakásban. Mikor aztán .befejeztem a leckét, fölmásztam az udvaron álló szederfára, amelynek az ágai majdnem egészen odahimbálództak a méltóságos ablakba, és a himbálódzó ágak közül segítettem Jukikának az éneklésben. Mert hovatovább én is megtanultam azokat a dalokat, amiket Julika énekelt. A KIRÁLY SZÍNHÁZTÓL nem messze esett a Városliget, hát az egyik előadás után kimentünk a ligetbe. Szép, langyos, illatos májusi estefelé volt. Megálltunk az egyik kerthelyiség előtt, amelyben rezesbanda szólt, s hát akkor mi történt? Odalépett Jukkához egy hórihorgas, micisapkás fiatalember s azt mondta neki: — Kisasszony, szabadna egy táncra? .S mielőtt Jukka egy kukkot szólhatott volna, már karon is fogta és vitte. Jukka csak a melléig ért, de láttam, hogy azért ő táncoltatja inkább a hórihorgast, mint a hórihorgas őt. (Biller Irén és Vaály Ilona összes tánclépései kisujjában voltak.) A végén aztán, mikor viszszajöttek hozzám, ezt mondta a hórihorgas: — Kisasszony, kegyed rendkívül szimpatikus nekem. Szabadna hazakísérnem? — Szabadna ... — felelte halkan Jukika Mikor elindultunk s a hórihorgas észrevette, hogy élj is velük megyek, megkérdezte Jukikától: — Ez a tökmag kicsoda? — Egy kisdiák. Abban a házban lakik, akiben én. Mikor hazaértünk, a hóriforgas kezet csókolt Julikának, nekem pedig olyan barackot nyomott a fejem búbjára, hogy majdnem összerogytam. Azzal elment. Míg befelé haladtunk a kapun, Julika áradozott a boldogságtól: — Azt mondta, hogy kisasszony ! És kezet csókolt ! Igazi úriember! Én semmit se szóltam, csak azt éreztem, hogy a barack nyomán dagadni kezd a fejem búbja. A KÖVETKEZŐ VASÁRNAP nem mentünk színházba (pedig az “Iglódi diákok”-at újították föl a Városiban), hanem közvetlenül a Városligetbe mentünk. S ugyanott, a rezesbandás kerthelyiség előtt találkoztunk megint a micisapkás hórihorgassal. Illetve: most már nem micisapka, hanem szalmakalap volt a fején. És megint táncolni vitte Jukkát és megint hazakísérte. Én tűntem el előbb a kapualjban, de még láttam, hogy a hórihorgas magához szorítja Jukkát és megcsókolja. És azt is hallottam, hogy a csók után ezt mondja neki: — És remélem, kérlek, hogy ezt a tökmagot a jövő vasárnap nem hozod magaddal. Úgy is lett. A következő vasárnap Varga Julika nem vitt engem magával. Aztán még sok vasárnap nem vitt engem magával. Hónapok múlva jelentkezett csak, egy októberi vasárnap délután. — Kimenőm van — mondta halvány mosollyal —, legyen a gavallérom. A hórihorgasra gondoltam s ezt mondtam Jukkának : — Ilyen tökmag, mint én, aligha válnék be gavallérnak. Megragadta a kezemet s erőszakosan húzott magával. S míg mentünk, Jukka csak mondta, mondta, panaszkodta: — Itthagyott a cudar . . Nem kellek már neki . . . Szűzmáriám, mért is adtam össze magamat vele? . . . Egyszeresak a kerepesi temető kapujában voltunk. A kapu előtt őszirózsát árultak. Jukka egy csokrot vásárolt, aztán bementünk a temetőbe. A csokor egyik részét Blaha Lujza sírjára dobta, a másikat meg az elé a kőből faragott, szűrös-gatyás juhászbojtár elé, aki Kacsóh Pongrác sírja fölött furulyázott, egy levelét hullató szomorúfűz árnyékában. És sehová se mentünk ezen a vasárnap délutánon. A temetőből visszaballagtunk a Baross utca 111-be. ÉSMÁSNAP VARGA JULIKA megint a méltóságos ablakokat mosta. És én megint fölmásztam az öreg szederfára, ámbátor már nemcsak szeder nem volt rajta, hanem a levelei is ott hevertek sárgán az udvar macskakövein. Mégis fölmásztam, a vén, korhadó, haldokló szederfára, mert meghallottam, hogy Varga Julika megint énekel. Míg az ablakokat mossa és törülgeti, énekel. Hónapok óta nem énekelt már. De most megint énekelt. A “János vitéz”-ből, a “Nótás kapitányiból, a “Királyné rózsájá”-ból, mindenből. De Fráter Lórándot se hagyta, ki a műsorból. . . . Szép gyermekkor jöjt vissza egy szóra, őszirózsa, fehér őszirózsa . .. Meztérláb volt, szoknyáját feltűrte a derekán. Balválláról lecsúszott a blúza, és csak énekelt, mosta, törölgette a méltóságos ablakokat, egyszercsak aztán a melléhez kapott. A balmelléhez, amelyről lecsúszott a blúzocska. Megszédült, a mosogatórongyot kiejtette a kezéből. És zuhant. Le az udvarra. A macskakövekre. — Jukka! — kiáltottam. Letörött velem a szederfaág, sikoltva buktam oda Varga Jukika mellé. Nekem nem lett bajom, de Varga Jukika holtan feküdt a macskaköveken. Az orvos azt állapította meg, hogy Varga Jukika áldott állapotban volt s ez okozhatta, hogy szédülés fogta el, míg az ablakokat mosta . . . ... Az 52-ik Avenue és a North Figueroa Street sarkán őszirózsát árulnak. Veszek egy csokrot s beleszórom szálait a kaliforniai szélbe. Talán egy szirmot elvisz a szél Varga Jukka sírjára is. (A fenti írás Nehéz Ferenc karácsonyra megjelenő új novellán kötetének, az “ Aranydió”-nak egyik darabja. A könyv díszkötésben, Bene Mózes alusztrációival megrendelhető az Új Világ szerkesztőségében. Ára 60 dollár.) list a 76-- Q (S) Ed Sullivan Az angol nyelvű újságok hírül adták, hogy alig egy hónapos betegség után váratlanul elhunyt az amerikai televízió egyik legnépszerűbb egyénisége, Ed Sullivan. Újságíróként kezdte és jól ismert rovatát kétszer egy héten azután is közölte a New York Daily News, amikor három esztendeje visszavonult a televíziótól. Huszonhárom éven át minden vasárnap este megjelent a képernyőn jól ismert varieté-műsorával. Ilyen módon részévé vált az Amerikába került magyarok életének is, különösen a talpraállás kezdeti időszakában, amikor még nem jutott másfajta szórakozásra. Ed Sullivan kitűnő érzékkel válogatta össze műsorát, amin az évek során számos magyar is szerepelt, köztük neves artistacsoportok. Mindez azonban még nem lenne ok a magyarnyelvű búcsúztatóra. Emlékezzünk azonban arra az időre, amikor alig néhány évvel a forradalom után, Ed Sullivan bemutatta a nézőtéren helyet foglaló és akkor első amerikai körútján lévő Tollas Tibort- A népszerű műsorvezető programjának sok milliós nyilvánosságát használta fel, hogy felhívja a figyelmet a készülő gyalázatra: Magyarországon fiatalkorú szabadságharcosokat tartanak börtönben, hogy II. életévük elérése után kivégezhessék őket. Ezzel ő is részt vállalt a széleskörű tiltakozó mozgalomban. Most, annyi esztendővel később és egy újabb forradalmi évfordulón, Ed Sullivan friss sírjánál emlékezünk erre. Az ugyancsak általa bemutatott és neki személy szerint is igen kedves népszerű bábfigurát, az olasz Topo Giogio egeret idézzük, amikor műsora végén búcsúzott tőle: “Give me a goodnightkiss. I love you, Eddig . . .” (Adjál esti puszikat. Szó ejtek, Eddig .. .)—■ Köszönjük a műsort és a baráti gesztust. Jó éjszakát, Mr. Sullivan.