Új Világ, 1978. július-december (7. évfolyam, 26-50. szám)

1978-07-14 / 26. szám

1978. július 14. A demokrácia végletei Nem tehetek róla, de ahányszor a "népi demokrácia" megnevezést hallom, mindig a félművelt ember jut eszembe, aki Flaubert világhírű művét annak idején otthon úgy emlegette, hogy "Madame Bovaryné". Talán tájékozottságát akarta fitogtatni, hogy ő nagyon jól ismeri a "madame" jelentését és bizonyságképpen odaragasztotta a "né"-t is. Vagy talán Bovaryné asszony mivoltát akarta kihangsúlyozni a kettős címzéssel, de az ilyesmi általában visszafelé sül el, akár a madame bekötött fejéről van szó, akár az ő műveltségéről, hasonlóan ahhoz, hogy a kettős tagadás valójában egyet sem ér, hiszen igenléssé változik. Nos, ugyanez a helyzet a "népi demokráciával". Megette a fene — ahogy hajdúságban mondják, — ha valamiről kétszer kell állítani, ami egyszer természetes lenne, de kétszer már gyanús. Hiszen a "demosz" már elárulja, hogy a nép uralmáról van szó, a sok bizonygatásból meg csupán sántító lelkiismeretre lehet következtetni. Az elv modern alkalmazása több párhuzamos változatot indított el és ezek sorában demokrácia, amikor a polgárok közvetlenül gyakorolják kormányzási jogaikat és az is, amikor egy államrendszer csupán igyekszik kisebbíteni a társadalmi és gazdasági különbségeket. Nagyjából ide tartoznak a "nyugati demokráciák", amelyeknél a jelző nemcsak földrajzi elhelyezkedést, hanem típust is jelöl. Ez a változat valahogy közelebb állhat az emberek szívéhez, mert a "népi-népiből" kézzel-lábbal igyekeznek ide, de sohasem visszafelé. Ez a nyugati demokrácia, közelebbről az amerikai, ezekben a napokban újra próbatétel elé kerül. A demokrácia elvét leghűségesebben megvalósító kormányzási rendszernek mindig voltak és ma is vannak ellenségei, jelentős számban magukban a demokráciákban. Talán azért, mert az emberi természet egyik alapvető vonása az uralkodási hajlam, vagy elképzeléseinek másokra való rákényszerítése, ez pedig nehezen tudja elképzelni, hogy a polgárok összessége közvetlenül a kezébe vegye az ügyek irányítását. Más szóval: kevés igazi demokrata születik, annál több kis diktátor, akinek a történelem kezdete óta az a törekvése, hogy nagy legyen. Kaliforniában a választók nemrégiben megszavazták az úgynevezett "13-as javaslatot", ami ezt az amerikai államot Hollywood és a narancs után újabb világhír magasságába repítette. Valóban rendkívüli eseménynek számít még igazi demokráciában is, amikor a nép közvetlenül kezébe veszi az ügyek irányítását és elvi döntést hoz. Az adót általában kivetik a népre, akkor is, ha a szabadon választott képviselők ott ülnek a parlamentben. A képviselők bizonyos értelemben külön testté vált csoportja általában megszavaz olyan törvénymódosításokat, így adóemelést is, amit az állampolgárok nem tennének meg. De az utóbbi két évszázadban még az ilyen vagy olyan parancsuralomtól elszakadt államokban is olyanfajta fegyelem alakult ki, hogy az effajta kellemetlenségeket el kell tűrni, mert a vezető, törvényhozó helyen ülők így látják és ezt ők nyilvánvalóan jobban tudják. Ott azonban, ahol komolyan értelmezik a demokráciát, a népnek jogában áll közvetlenül beavatkozni, ha olyat lát, amit kezd igen helyteleníteni, önmagából ki kell természetesen termelnie a személyt, aki az egyszemélyi adminisztratív irányítás egyedül helyes módján az ügyet a kezébe veszi, a javaslatot kidolgozza és benyújtja. A "13-as javaslatot" megszavazták, pedig az ellenzék oldala eleget ijesztgette a népet, hogy ez milyen következményekkel jár majd. Ezúttal senki sem ment birka módjára a vezérkolompos után és a siker egyedüli oka, hogy a döntés megszövegezése a nagy többségnek a szívéből fakadt. Az sem helytálló, hogy "ez a nép mindent megszavaz", hiszen akkor miért nem szavazta meg az ellenjavaslatot? A befolyó adódollárok csökkentése most majd ésszerűbb szervezésre és elsősorban takarékosságra kényszeríti a vezetőket. Lehet, hogy lesz, amiről le kell mondani, de a többség úgy döntött, hogy ezt nem tudjuk megengedni magunknak, tehát lemondunk róla. Brown kaliforniai kormányzó őszintén jegyezte meg a szavazás után, hogy valójában most látta igazi működésben a demokratikus elvet. A másik véglet tájékán az állampolgárok közvetlen beavatkozásával együttjáró helyes tájékozottság érdekében új törvény rendelkezik az emberek ilyen természetű jogairól. Tehát követelhetik az eddig elzárt iratokba való betekintést is, természetesen indokolt esetben és csakis bizonyos mértékig. Ezzel visszaélés is történik. A kisszámú amerikai kommunisták itteni fedőszervezete most például azt követelte az igazságügyminisztertől: hozza nyilvánosságra azoknak az FBI- ügynököknek a nevét, akik az elmúlt években titokban belülről nyomozták a párt tevékenységének mozgatórugóit. Az igazságügyminiszter megtagadta. A bíróság elrendelte. A miniszter tovább is ellenállt. Fellebbezés folyik. Lehet, hogy a miniszter inkább börtönbe vonul. Vagy lemond. Igaza is van és joga is hozzá. Néha ezt követeli a magas állással együttjáró felelősség. Ezek a demokrácia végletei. A demokrácia anatómiája azonban egyedülálló, ami a végtag, egyben a központ is, a gerinc. Az elv ezzel áll vagy bukik. / / Van abban értelem, hogy a gondolkodó ember napjainkban úgy ítél, hogy az emberiség horizontális, földszagú történelme az egymásra következő korszakok során vertikális irányítózsinórját elvesztette, így foszlódott­­szakadozott le az emberi társadalom legnagyobb kincse: a lelki hatalom ereje. Róma püspöke ennek még bőséges birtokában volt, amikor fegyvertelenül ment a hun király táborába és rávette a barbárt, hogy elvonuljon az ősi város falai alól. De mit cselekedett azután az emberi társadalom? A lélek roppant éltető erejét összetévesztette a pénz királyságával, a politika hatalmával, a fegyveres erőszak előnyeivel, a kultúra bőségszarujával és a Gondviseléstől függetlenített kérészéletű emberi dicsfénnyel. Miként gyakoroljuk modern világunkban a mindenkire kötelező felebaráti szeretetet? Kvótaarányban okulusokat dobálunk kisebbségieink elé. Mivé lett a bibliai irgalmasság erénye? Szociális aktivizmussá. Hogyan imádjuk Istent? A koktéloket szürcsölő férfiak és nők közösségével. Mi lett az emberi egységből és egyetértésből? A többség szeszélyének divatja. Hogyan állunk az udvariassággal? Ennek nincs inflációja. Jól funkcionálnak berendezéseink? Igen, ha többször kihívjuk a szeretőket. Miképpen szabadítunk fel népeket? Pénzzel. Hogyan állunk az önmegtartóztatással? Engedélyt adunk meg nem született gyermekeink legyilkolására. Mivel emeljük az emberi méltóságot? Pederasztiával, női emancipációval és a nők homoszekszualitásával. És mivel szolgáljuk az igazs­ág ügyét? Hazugságok, félhazugságok és mítoszok állandó dobraverésével. Ez a világszemlélet egyben tetemrehívás és vészharangkongatás is. De — mindenekfelett — egy látnoki harsány ébresztő kiáltás a megzavarodottak számára. Minden gondolkodó embert, katolikust, protestánst és zsidó vallásút egyaránt megtéveszti az a mély titokzatosság, amelybe a Római Egyház burkolódzik. Ebben az évben egy írás került forgalomba a világpiacon, amely napvilágra hozza azt a nagy horderejű újságot, hogy a Katolikus Egyház számos befolyásos bíborosa készen áll arra, hogy a kommunista hatalomátvétel órájában "kiegyezzen'' a vörösökkel, azaz, magyarosabban, beleparolázzon a népbiztosok tenyereibe... A megalkuvó bíborosok azzal tisztában vannak, hogy ha az Egyház egy kommunista hatalomátvétel után életben akar maradni, annak meg kell fizetni az árát. A bíbornokok idézett szegmentuma úgy tudja, hogy annak az árnak a fejében az Egyháznak el kell szakadnia minden nyugati intézménytől — röviden és tömören — el kell szakítania magát attól az életmódtól, attól a világtól, amelyet mi itt ismerünk. Az ellentáborhoz tartozó bíboroskollégák ezzel a fundamentális összeesküvéssel szemben az Egyház szerepének visszaállítása érdekében emelik fel a szavukat. A végleges döntést­­ Malachi Martin, "Az utolsó Zsinat" írója szerint a Hatodik Pál pápa halálát követő "utolsó" zsinat dönti majd el, amelyen a Konklávé új pápát választ. Számos bíboros már a hetvenes évek eleje óta korteskedik állásfoglalása ügyében. Martin írásából értesülünk azokról a tiltott manőverekről, amelyeket a bíborosok szent Péter koronájának birtokáért és annak földi hatalmáért egymás ellen folytatnak. Ugyanakkor értesülünk azoknak az eddig történt alapvető egyházi változtatásoknak háttereiről, amelyeket Pál pápa azért eszközölt, hogy Egyháza életben maradhasson... És amely változtatások, természetüknél fogva élesen szembeállították a bíborosokat. Mi több, most már nyílt színvallásra kötelezik. Ez a krízis magva. 1. Az írásmű borítóívének szövege szerint itt egy több mint ezer év óta tartó bomlási folyamatról van szó. Szent emberek szavazatnyerő korteskedői tülekedéséről, a vezető szerep elnyerése érdekében alakított cinikus szövetkezésekről és az azokkal kapcsolatosan felgyülemlett korrupcióról. Több, mint ezer éven át az Egyháznak sok arca volt. Mint például üzletember, egy nemzetekre kiterjedő vagyongazdálkodási konglomerátum, hatalmi ügynökség országok-földrészek között és az emberi szabadság ügyeiben. Tudomást nyerünk a külfölddel folytatott törvénytelen titkos üzenetváltásokról is. És — drámai kreszcsendóval — tanúi vagyunk egy tetőpont felé haladó folyamatnak, amely minden eddiginél döbbenetesebben érint bennünket, mert itt népek jövőjéről van szó — beleértve a mi életünket is. Aligha tévedhet az a megállapítás, hogy amikor Luther Márton 95 tézises üzenetét kiszegezte a wittenbergi vártemplom ajtajára és aktusával elindított egy leállíthatatlan forradalmi folyamatot, kritikus napjainkban — nem kevésbé válságos időben — Dr. Martin, a volt jezsuita pap, hasonló gesztussal kiszegezte a maga üzenetét a Szent Péter bazilika ajtajára. Konfúcius, Kína millenáinak legpatinásabb bölcse, egyben annak az erkölcsideológiai humanizmusnak a megalapítója, amely az egyén szünetet nem ismerő szellemi művelődésre törekvő energiáját tette át szülőhazája hajtószíjára, hogy egy művelt nép fiai biztosítsák a kínai társadalom összhangját az idők végezetéig. Ez a halhatatlan Konfúcius, a mindenkori Kína legnagyobb gondolkodója, az emberi műveltség szimbóluma, az elmúlt évtized barbár megcsúfoltja, ezekben a napokban korrigáló ecsetvonással visszahelyezeződött az őt megillető nemzeti piedesztálra. A távolkeleti "bambuszfüggöny" mögül várat­lanul világosság szűrődik ki... Vörös Kína egy pálfordulással feltámasztotta a halhatatlan Konfúciust. Ugyanaz a Vörös Népújság, amely még röviddel ezelőtt a bűzlő arisztokrácia legmegrögzöttebb reakciós főszóvivőjének nevezte Konfúciust, mára kelve egyszerűen megváltoztatta politikai irányvonalát, kommunista verdiktjét. Vezércikkében megállapítja, hogy azok a kárhoztatott régimódi konfúciusi erények tulajdonképpen nem is olyan rosszak. Elvégre — regéli az újság—, magára Mao Ce-tungra is mély hatással volt Konfúcius... A vörös vezér nagyon gyakran idézte a Bölcset és arra sarkallta a népet, hogy tanuljon Konfúciustól minden iránt érdeklődni. A nagy tiszteletnek örvendő Kínai Társadalomtudományi Akadémia is kiveszi a részét a rehabilitációból: kihirdette, hogy a konfúciusi stúdiumok megint mindenki számára hozzáférhetőek... Kína tudományos berkei egyre-másra hozsannázzák Mao Ce-tung konfúciusi ösztökéléseit "az olthatatlan kínai tudásszomj" kielégítésére. A hivatalos kínai média kiderítette, hogy a tízesztendős Konfúcius elleni rágalmazási kampány voltaképpen Chou En-lai miniszterelnök ellen irányult, mivel annak arisztokrata magatartása és elegáns modora nagyon közel járt a konfúciusi "úriember" mintaképéhez. A Bölcs egyik ádáz bírálóját, a cantoni Chungshan Egyetem bölcsészeti kará­nak dékánját az egyetemisták maguk elé hurcol­ták, ahol vezekelnie kellett Konfúcius elleni "tévedéseiért". A rehabilitáció forr a hévtől. Vörös Kína mai kormányának nagy szüksége van a tudományok művelőire, akik eddig duzzogtak az országban dúló entellektüel-ellenes mozgalmak miatt. A marxista Kína sem ágaskodhat tovább a konfúciusi akarat ellenében, amely spontán meg akarja győzni az embereket, mivel hisz az emberi természet vele született jóságában...

Next