Új Világ, 1979. július-december (8. évfolyam, 26-50. szám)

1979-10-19 / 40. szám

___ 1979. október 19. SZEGEDI LÁSZLÓ: HUSZONHÁROM ÉV A ma is ható forradalom Huszonhárom esztendeje, hogy elindult és néhány izgalmas, mámoros, reménye­ket, de aggodalmakat is ébresztő héten át élt a huszadik század nagy magyar szabadságharca. Az 1918-as "őszirózsás felkelés" csupán forradalom volt, a vesztett háború után elfáradt, kiábrándult, idegen ügynökök által bujtogatott nép mozgalma, amely már csak azért sem érdemel babérkoszorút, mert a magyar lélektől mindig távol álló idegen ügynökök történel­münk egyik leggyászosabb és legszégyenteljesebb időszakává alakították, a tanácsköztársasági kommün terrorjává. Milyen mások voltak ötvenhat ideái! Milyen tiszta a gondolat, a szándék és a megvalósítás. A magyar újra igazi történelmet írt. Ez a nap és néhány hét bevonult a világon számontartott jelentős, új korszakot nyitó kezdeményezé­sek közé, lexikonokba, enciklopédiákba és históriás művekbe. Huszonhárom év! A 23 mágikus szám a forradalom képletében, mert a felkelés októbernek ezen a napján indult el. Az évtizedeket jelző emlékezések sorából ezért magaslik ki a mostani. Amikor a küzdelem elbukását követően külföldre érkeztünk és felvehettük a kapcsolatot az emigráció itteni vezetőivel, egyikük ezt mondotta: nem lesz könnyű a dolgunk. A zsarnoksággal való nyílt szembeállást bizonyító fizikai kiállásnak vége, a hősök meghaltak vagy újabb névtelenségbe vonultak vissza, de az otthon élő magyarságnak és a külföldön élő szétszórtak­nak tartanunk kell az ötvenhatos színvonalat, a normát, amelyet a hősök szabtak meg. Nem könnyű és ha igazán őszinték akarunk lenni önmagunkkal szemben, lehetetlen... szinte lehetetlen ezt megvalósítani. A másik elénk tornyosuló új nehézség: örökösen ébren tartani a forradalom lángját otthon és a világ népeiben. Ismét­­szinte lehetetlen küldetés, mert az idő nemcsak gyógyító hatalom, hanem nemtörődöm­séget, cinikus közömbösséget tápláló erő is, amely az emlékezet tompításának kegyetlen folyamatával úgy működik, mint az egykor diadalmas ember földbe került maradványaira rátámadó emésztő mikrobák. Sajnos, el kell ismerni, nem tartottuk a hősi színvona­lat. Az otthon maradottak talán sokkal inkább, mint mi, az elszakadtak, akiknek horizont­ján új célok délibábja kezdett vibrálni. Az élet szükségleteinek kegyetlensége, a lehetőségek csábítása nagyon sokat elindított ezen az úton. A kép megfoghatatlan vízió volt csak, de a cél nagyon is anyagi. Olyannyira, hogy felfalt elveket és ideákat. Sok délibábból valóság lett, de még többől nem. Mégis, legyünk megértők. Ezt az elvakult hajhászást némileg megmagyarázta, vagy legalábbis indokolta volna, ha valakiben kitartóan ott lobog a szándék, hogy a szerzett javak egy részét az akkori eszmék fizikai szolgálatára fordítja. Hiszen el kell ismerni, hogy anyagi világban élünk, amelyben az eredmények egy részét meg lehet vásárolni. Ismerjük el: ilyen is akadt. De sokkal több volt a hátat fordító vagy az eszméknek ezt a tábortüzét messzire elkerülő. Mit lehet tenni? Kossuth felrázott, szavakkal ostorozott, a kimondott szó azonban annyi a süketnek, mint a papírra vetett mondat a vaknak. És ha valamit önmagunkkal szemben feladtunk, vajon milyen pozitív sugárzásra számíthatnak tőlünk az idegenek? Tisztelet a kivételnek és annak a néhány, igen szűk létszámú csoportnak, nem sokat tettünk, hogy ötvenhat gondolatát a világban ébren tartsuk. Valóban nem is lett volna egyszerű, hiszen a nemzetközi fórumokon új kérdések, problémák vetődtek fel, új veszélygócok alakultak ki, új fenyegetések forgószele kezdett kavarogni. De vajon egyszerű volt-e huszonhárom esztendővel ezelőtt puszta mellel szembeszállni a megszállók acélkolosszusaival? Nyilvánva­ló, hogy a "nem egyszerű" távolról sem elegendő indok ahhoz, hogy elbújjunk mögötte. A "nem egyszerű" mindig a kényelmes, a gyáva és a megalkuvó magyarázkodása. Szerencsére nem rajtunk múlott. A szabadságharcban eldobott követ a legmeghunyászkodóbb sem tudta röptében megállítani. A kereszténység szent könyvének figyelmeztetését a modern tudomány igazolja. "Valahol" minden tettet, minden kimondott szót nyilvántartanak. Megtörtént események kisugár­zása, a cselekményekről visszaverődött fénysugarak, kimondott szavak hangrezgése része marad a világmindenség­nek és elvileg elképzelhető, hogy ezeket az örökké utazó fényjeleket egyszer vissza lehet majd hozni, vagy talán a "görbe tér" törvénye értelmében bumerángként önmaguk kanyarodnak vissza és megváltozott alakban hatnak. Nem igaz, hogy a forradalom eszméivel és célkitűzéseivel elbukott volna. A fegyveres harc elbukott. Németország és Japán katonailag elvesztették a második világháborút, mégis mindenki őket emlegeti a későbbi békekorszak győztesei­ként. A fegyverek összemérése csupán út és eszköz, semmiesetre sem öncélú tombolás. Mindig az a döntő, ami a harci zaj elcsitulása után következik. A mi szabadságharcunk még a megszállónak is elég volt ahhoz, hogy 1956. október 23-a után pontot tegyen és elismerje: őrültség lenne a magyarokra ismét rászabadítani a Rákosi- Gerő-féle ügynökhadat. Természetesen minden viszony­lagos és örökösen figyelembe kell venni az adott lehetőségeket, így történt, hogy a határokon belül élő tíz millió magyar véleménye szerint a forradalom hullámainak elcsitulása után a politikai vezetés határozottan emberségesebb kezekbe került, mint azelőtt. Az elfogadott elvek többet közeledtek a népi követelésekhez, mint például Csehszlovákiában a dubcseki liberális kísérletezés leverése után. A cseheknek azonban nem volt forradalmuk és még kevésbé szabadságarcuk, tehát nem történt olyan esemény, amelyet a megszállónak ilyen mértékben kellett volna figyelembe venni. Ötvenhat nem tudott változtatni a megszállás tényén, de délibábkergetés lett volna ilyet várni a nemzetközi politikai erőviszonyokban és kölcsönös elkötelezettségekben történő jelentős változás nélkül. El kell ismerni, hogy bármilyen erős is a kis magyar bors, ennyire nem terjed a hatalma. A megszállás csupán külsőségeiben lett szerényebb és visszahúzódóbb, úgy is lehet mondani, hogy az idegenek új lélektani taktikát kezdtek alkalmazni. Az általános kép és a légkör azonban jelentősen enyhült, ezt még a legelfogultabb hazaláto­gató is elismeri. A változás sarka nem véletlenül ötvenhat. Ötvenhatban népszavazás volt Magyarországon, így is lehet mondani. Nem ENSZ-ellenőr­­zéssel, de legalább olyan tiszta módszerekkel. Semmiesetre sem titkosan, de huszonhárom évvel ezelőtt éppen az volt a cél, hogy ami történik, ne titkosan történjék, hanem az egész világközvélemény bevonásával. Ne legyen szavazófülke, ahol el lehet bújni és a szavazatok összes­zámlálása még a leggyanakodóbbakban se keltsen kétségeket. Ennél a szavazásnál senki sem félt a nyílt kézfelemeléstől. A magyarság leszavazta a kommunizmus szovjet és a materializmus marxi változatát és éppen az tette emelkedetté, hogy nem volt elfogult, nem tervezet bosszút és megtorlással csak aljas árulókon és gyilkos pribékeken élt. Nem akart fasizmust és hajlandó volt tiszteletben tartani a kommunis­ta meggyőződést is. Csupán annyit mondott, hogy a kommunistáknak van egy pártjuk, de ez nem azonos az országgal, tíz millió magyarral. Évekkel ötvenhat után pontosan ez alakult ki. Ma már az egész világ előtt ott áll a kép, a háttérben a magyar parlament épülete, tornyán a vörös csillaggal, előtte megszámlálha­tatlan sokaságban a magyarok, kezükben a táblával. "Nem vagyunk azonosak!" Csupán megértők, udvariasak és mások meggyőződését tiszteletben tartók, amint ezt ezer éven át bebizonyítottuk. Április 4-én és november 7-én ma csak a kommunista klub rendez pikniket és felvonulást, a magyarok zöme távol marad, mert őket más érdekli és lelkesíti. Például így is hat a forradalom. Meg úgy is, hogy az oroszosítási törekvésekkel szembefordította a népi erőket. Felkarolta és soha eddig nem tapasztalt kultusz magaslatára emelte az igazi zenét, táncot és művészeteket. Soha ennyi népi zenei gyűjtemény nem jelent meg füzetben, könyvben, lemezen és hangszalagon. Messze vagyunk attól, amikor a falu népének táncát csak a Gyöngyösbokréta képviselte. Attól is, hogy kizárólag az Állami Népi Együttes monopóliuma. A magyar otthonok berende­zését valamikor külföldi ízlés irányította. Ma újra divatba jött a népművészet. Egyszerűen nincs lakás, amelyben ne lenne néhány kivételesen szép kézimunka, terítő, függöny, párna. Nem városi hamisításról van szó, nagyüzemi szalaggyár­tásról. A mintákat egyenként és név szerint megbecsült népművészek tervezik és dolgozzák ki. Szűröket a falusi ember ma már nem nagyon visel, de a régi szűrszabók és a szakma újonnan nevelt képviselői gőzerővel gyártják a női mellényeket és kiskabátokat, a világhírű magyar szűrrátétes technika alkalmazásával. Ebből sokat szállítanak külföldre is. Tavasztól-őszig sok külföldi kocsi járja a tiszántúli, alföldi, dunántúli falvakat, a népi fazekasok és cserepesek műhelyeit. Főként németek és franciák érdeklődnek a híres, kézzel festett tányérok, kancsók, bokályok iránt. Nyugat-Európa igen megbecsüli a magyar népművészetnek ezeket a kivételes szépségű és ma is teljesen eredeti készítményeit. A turisták egy-egy szebb példányért 1,200, 1,500 forintot is hajlandók fizetni. Néhány darab azonban ezekből is ott függ minden magyar otthon erre kijelölt sarkában, a falon. A közvetlen közelből fenyegető idegen veszedelem megemelte a magyar öntudatot. "Csakazértis" őrzik, védik, ápolják, ami magyar. A budai Várat eredeti szépségében, tudományos hűséggel állították helyre, feltárták az eltemetett földalatti járatokat, napvilágra hozták a faltöredékeket, értékes faragványokat; a rendkívüli darabokat a helyszínen létesített múzeumban gyűjtötték össze. Helyreállították az egri várat, restaurálták az omladozó falakat és földalatti kazamatá­kat. Nem oroszok tették mindezt és nem is magyarok orosz parancsra, hanem magyarok nemzeti öntudatuk és lelkiisme­retük parancsára. Az ehhez szükséges fiatal tudós nemzedéket felnevelték, a munkálatokhoz szükséges pénzösszeget előteremtették. Az itt felsoroltak csak ízelítőnek számítanak a sokkal átfogóbb és nagyobb jelentőségű munkából. Az iskolai kötelező orosz tanítást nem tudták megszün­tetni, de egészséges ösztönnel, helyes tájékozódással kiegészí­tették és megteremtették a szükséges egyensúlyt. A magyar fiatalok eddig nem tapasztalt számban, önkéntes vállalással, angolt, franciát, németet tanulnak. Az eredmény nem a régi, csetlő-botló középiskolai féltudás. Ezek a mai nyelvtudó­sok külföldi folyóiratoknak küldenek szakcikkeket és a nyugati látogatók anyanyelvén tartanak nekik előadásokat. Talán csak most kezdődik és ki tudja, lesz-e folytatása. Mégis örvendetes hír, hogy a sacramentói egyetemen előadó Dr. Udvardy Miklós világhírű biológus angol nyelven évekkel ezelőtt nagy tudományos elismerést aratott állatföldraj­zának magyar fordítása most van nyomdában Budapesten. A mű a magyar egyetemek tankönyve lesz. BERENCZEY LÁSZLÓ Lassan felejtünk Vasalt ruhában sétálok a parkban Hol langyos napfény záporoz. Illatos ing, nyakkendő rajtam, S lassan felejtem, hogy alattam Nem az otthoni táj dobog. Darócot hordó társaimnak vádja Hegyekbe fúl — a messzeség süket. A holtak némák — telt gyomrod, hiába, Nem érzi már a szenvedésüket. Ha németül szólsz, körülmosolyognak, Vagy végigmérnek — "ez is idegen". Anyád szavát már elhallgatod holnap, Elönt a tenger s mint süllyedő csónak Lassan eltűnsz a szürke vizeken. 1957 Füveskert A gazdasági integráció, a magyar gazdaság szerves bele­­illesztése a világ gazdasági vérkeringésében a következő feladat. A fentebb említett (Folytatás a 8. oldalon)

Next