Új Zenei Szemle, 1956. (7. évfolyam, 1-9. szám)
1956-07-01 / 7-8. szám
A mai dal jegyében Két hangverseny mai magyar zeneszerzők dalaiból Az egyik — Keveházi Lajos és Szabados Katalin estje — a Kossuth Klubban folyt le, a másik — Néphadseregünk Művészegyüttese szólistáinak dalestje —a Bartók teremben. Az első esten szinte teljes műsor hangzott el a klasszikus és romantikus zongorairodalom remekeiből is, mégis mindkét hangversenynek dalprogramja ad jelentőséget : mai magyar zeneszerzők dalai. Kezdjük a figyelemreméltó zongoraműsoron : Szabados Katalin Händel G-dúr Chaconne-ját játszotta a változatok minden jellegzetességével, Mozart C-dúr szonátáját érett stílusérzékkel, Chopin f-moll balladáját a lírai és drámai elemek költői egyensúlyával, Liszt két etűdjét a virtuóz elemen tisztán áttűző finom poézissel, a Funérailles-t pedig hősi, komor pátosza megkapó érzékeltetésével. Kitűnő képzettségű, komoly becsvágyú, nagy feladatokkal számottevő tehetséggel küzdő fiatal művész , gyakrabban kellene megszólalnia! Keveházi Lajos tíz mai szerző húsz dalát énekelte (Behár, Farkas, Jemnitz, Kadosa, Kósa, Ligeti, Bánki, Sárai, Szelényi, Szervánszky). Keveházi a szerzők és dalok mindegyikének megtalálja sajátos hangját, mert a dalénekes bensőségével és felelősségtudatával igyekszik minden egyes mű mélyébe, mondanivalója és kifejező stílusa lényegébe hatolni. Értelmező énekes — de értelmezését egyszerre irányítja az értelmi és érzelmi átélés feszültsége, előadása színvonalát pedig művészi igényessége. Orgánuma meglepő fejlődést mutat terjedelemben, erőben, az árnyalás gazdagságában, előadókészségében. Műsorválasztását áldozatos vállalásnak, „kiállásnak“ kell tekinteni : kiállásnak új zenénk mellett, áldozatosnak pedig lemondásáért a „legkisebb ellenállás“ műsoráról, a preklaszszikus ária és a romantikus dal sikerszámairól — új művek kockázata ellenében. Sikere, mely szinte számrólszámra emelkedett, igazolta minden dicséretet megérdemlő úttörő vállalását. Kása Sándor zongorakíséretét ugyanez az elmélyedés, lelkiismeretesség, komoly műgond jellemezte. A Magyar Néphadsereg Művészegyüttese szólistáinak dalestje arról tanúskodik, hogy Keveházinak ebben az ,,úttörésben“ (és ez semmiben sem csökkenti érdemét) osztoznia kell ezzel a pompás énekesi gárdával. Ezt az estet is teljes egészében az új magyar műdal bemutatásának szentelték. Farkas, Hajdú, Kenessey, Kerekes, Kőmives, Mihály, Németh, Petrovics, Bánki, Sugár, Szervászky, Szöllősy, Vaszy (részben bemutatónak számító) dalait hallottuk Agai Karola, Bolla Tibor, Déri Pál, Kotlári Olga, Körösi Marianne, Nyíri Pál, Pelles Júlia előadásában. Nincs terünk a nagy műsor részletes méltatására, de Kotlári Olga vonzó természetessége, előadásának költői bája, Nyíri Pál érett muzikalitása, elmélyült formáló művészete, Ágai Karola gyengédfényű szép szopránjának melegsége, Bolla Tibor hajlékony hangja, tartózkodó kifejezése, Körösi Marianne bensőséges, költői, mélyen átélt éneke, Pelles Júlia őszinte szenvedélyessége, intenzív előadása, Déry Pál széles skálájú előadóművészete, művészi intelligenciája — valamennyi őszinte dicséretet érdemel. És valamennyiükmunkája együttesen dicséri azt a kitűnő művészi munkát, mely az együttesben(újabban már az opera műfajában is) folyik. Ennek a munkának fémjelzője volt Érsek Mária művészeti vezető magasrendű zongorakísérő művészete.* Ötven dal, mintegy húsz szerzőnek tollából (ha nem is mind mai termés) annak tünete, hogy a dal műfaja fokozottan foglalkoztatja komponistáinkat. Bizonyára még emelkedni fog a kedvező statisztika, mennél inkább erősödik a törekvés új művészetünkben az egész ember megszólaltatására. De ezúttal a másik „tünetet“ hangsúlyoznám : azt, hogy ezek a dicséretes egyoldalúsággal kizárólag mai alkotásainkra korlátozott műsorok egyöntetű, számról-számra forrósodó sikert arattak. Ha mai szerzőink sokféle utat járó, legkülönfélébb jellegű dalai ilyen kizárólagos felvonultatásban is (tehát lemondva a műsorváltozatosság előnyéről) hatást tudnak elérni közönségünknél, nem kell-e revízió alá venni hangversenyprogramjainkat ,— a nagy szimfonikus műsoroktól egészen az annyit és annyi joggal szidalmazott esztrádműsorokig? Nem bizonyítja-e ez a két est egymagában is, hogy igenis van lehetőség megteremteni új zenénk „tömegkapcsolatát“ — ha nem viszolyognak zeneéletünk szervező intézményei eleve az új művek műsorra tűzésének (és még inkább műsoron tartásának) kockázatától. Megmaradva a dal szűkebb területén, egyetlen mozzanatra szeretnék rámutatni. A közelmúltban felmerült egy szép és izgalmas terv : a vers és a dal színházának terve. Egyelőre a vers előadóművészei nyertek felvetődése révén va- 73