Zeneiskola, Újpest, 1918
I. Növendékeinkhez! Minden művészetek legszebbike és legmagasztosabbika a zene, mint az emberi lélek jóságának igaz tükre. De a legnehezebb is valamennyi művészet között. Mert míg a képzőművészeteknél az alkotó művész remekeiben mindenki egyaránt gyönyörködik, mert a festészet, szobrászat az életben található jelenségeket, dolgokat, személyeket jeleníti meg idealizált alakban, addig a zene anyagát tekintve is, egy ideális szellemi világból merít. A zene építő eszköze, a zenei hang nincs meg készen a természetben, azt előbb létrehozni, formálni kell. És csak azután kezdődhetik meg az alkotás munkája, így nemcsak az alkotó tevékenység elvontabb, nehezebb a zene terén, hanem annak megértése, értékelése is. Míg a nagyközönséget arra nem kell nevelni, hogy egy szép képben, szoborműben, esetleg költeményben gyönyörködjék, addig a zenében nemcsak alkotó és reproducáló művészeket kell nevelnünk, hanem közönséget is, mely ezt a magasztos művészetet értékelni, élvezni tudja. Természetesen ennek a kívánalomnak tudatával már régen bír a culturemberiség, mikor egymásután hívja életre a különféle zenei iskolákat, egyleteket, dalköröket és más zenét művelő társulásokat. Ezek között a legfontosabbak a zeneiskolák, mert szervezetük egyaránt alkalmas a zene művelőinek és élvezőinek kiképzésére, így a zeneiskolák hivatása kettős: jó alkotó és reproducáló művészeket nevelni és a közönség érdeklődését, szeretetét felkelteni a művészetek e legnemesebbike, de egyszersmind legnehezebbike iránt. Természetesen nem mindenki aki tanul, hivatott arra, hogy a zeneművészetnek herosa, vagy legalább is harcosa legyen. Ezek azután selectió útján kerülnek oly milienbe, amelyben szárnyaikat kibonthatják, és lesznek dicső képviselőivé a magyar alkotó, vagy reproducáló zeneművészetnek. A többieket, a nagyobb tömeget azután a zene megértése, megértése és szeretete állítja a culturemberek sorába. Mert kinek alkosson, kinek reproducáljon a művész, ha nem azoknak a lelkes művészked 1*