Ujság, 1927. március (3. évfolyam, 48-73. szám)
1927-03-01 / 48. szám
KEDD, 1927 MÁRCIUS 1 Gyermekrablásért feljelentette Abelul Kadir törrök herceg válófélben levő feleségét, Medjidje hercegnőt A herceg második felesége vitte el a gyerekeket anyjukhoz, mert éheztek — Két vállas ember társaságában a herceg vissza akarta szerezni gyerekeit — Az éjszakai órákban az Újság munkatársa megállapította a gyerekek tartózkodási helyét Az utóbbi napokban ismét a nyilvánosság elé került a Magyarországra emigrált török hercegnek, Abelul Kadírnak és feleségének, Medjidje hercegnőnek már eddig is sok botránnyal járt válási ügye. A herceg ugyanis, aki budapesti megtelepedésének első ideje után meglehetősen rossz anyagi viszonyok között élt, most ajánlatot kapott a török kormánytól birtokai megváltására. A herceg köréből származó hírek szerint a birtokért hárommillió dollárt ajánlott fel neki a török kormány. Állítólag hetek óta folytatják Budapesten a török megbízottak a tárgyalásokat a válófélben lévő hercegi párral, de a tárgyalások most bizonytalan időre megszakadtak, mert Aidul Kadir herceg birtokaira közisén igényjogosultságot jelentettek be a volt török uralkodócsalád Parisba emigrált tagjai is. Medjidje hercegnő Millerand volt köztársasági elnököt, a francia jobboldal vezérét kérte föl, hogy vállalja el ügyének képviseletét, hercegi férje rokonainak igényeivel üzemben. E pillanatban tehát egyenlőre holtpontra jutottak a tárgyalások st többmillió dolláros birtokmegváltási ügyben, de az emigráns hercegi házaspár sok bonyodalmon és még több izgalmon vezetett családi élete vasárnap érdekes és különös epizóddal gazdagodott. Abdul Kadir, aki második feleségével Medjidje hercegnőnek uzsoki úti villájában lakik két gyermekével, szombaton, a tárgyalások időleges befejezése után elutazott a fővárosból. A hercegnő, aki már kilenc hónapja folytatja férjével a harcot a válóper körül és különváltan él Abdul Kadírtól, természetesen nem tudott a herceg elutazásáról. Annál nagyobbvolt a meglepetése, amikor vasárnap délelőtt váratlan vendég állított be Boráros téri lakására. Meglepetéssel ismerte föl látogatójában Abdul Kadir herceg második feleségét, aki magával hozta a hercegnő kisfiát. A lefátyolozott arcú török nő zokogva panaszkodta el a meglepődött Medjidjének látogatásának okát. — Abdul Kadir herceg — mondotta künynyek között — szombaton elutazott a fővárosból, nem hagyott otthon semmi pénzt és hozzád jöttünk, hogy adj enni nekem és éhes gyermekeidnek. Medjidje hercegnő boldogan ölelte magához rég nem látott fiát, akit testvérkéjével, egy leánnyal a herceg elkülönített tőle. Ezzel akarta ugyanis visszatérésre kényszeríteni első feleségét. A második asszonytól megtudta azt is Medjidje hercegnő, hogy Abdul Kadir Hódmezővásárhelyre utazott, ahol lakodalomra hívták meg. Ezután minden úgy történt, mint a szerencsésen végződő amerikai filmdrámákban. A hercegnő kijelentette, hogy gyermekét lakásán tartja, azután pedig ügyvédjével és Abdul Kadir második feleségével autón az uzsoki úti villáta sietett. A személyzet ellenkezés nélkül bebocsátotta a villába rég nem látott úrnőjét, aki a másik gyermekéért jött. A cselédek különben sem sejtették, hogy mi készül a villában és ezért engedelmeskedtek a hercegnő parancsának. Medjidje hercegnő csakhamar rátalált másik gyermekére és öt perc múlva már rohant vissza az autó a városba a kislánnyal és a boldog anyával. Eddig tartott a hercegi gyermekrablásnak romantikus és szerencsés részlete. Mert hétfőn délután már izgatott, alacsony férfi jelent meg a hercegnő lakásán. Abdul Kadir volt, aki a gyermekekért jött , de nem egyedül: két vállas, hatalmas ember kisérte. A lakás belső szobájába azonban nem jutott be a herceg. A szalonban a hercegnő hívei fogadták, akiket Abdul Kadir fölszólított: — Engedjenek az urak a gyermekeimhez. — A gyermekei már kellő anyai felügyelet alatt vannak — világosították föl a türelmeteten herceget a hercegnő testőrei, mire Abdul Kadir éles hangon válaszolt: — A gyermekeknek nálam van a helyük. Az egyik hétéves, a másik tíz, már pedig tizennégyéves korukig, a török törvények szerint, a gyermekek fölött az apa rendelkezik. — De Magyarországon nem érvényesek a török törvények — világosították fel a szobában tartózkodó jogászok Abdul Kadirt, akit azonban még ez a válasz sem elégített ki. — Én innen nem megyek el a gyermekek nélkül, akik fölött az anyjuk nem parancsolhat! — mondta dühösen és háta mögött fenyegetően mozdult meg a két szálas férfi. Már-már úgy látszott, hogy a herceg erőszakkal akar betörni felesége szobájába, hogy emberei segítségével visszarabolja gyermedacára annak, hogy a rendőrségi feljelentésben Baross-tér 3-nak jelentették be a török hercegnő lakását, az Újság munkatársa a késő éjjeli órákban megállapította, hogy Abdul Kadir válófélben lévő felesége a Boráros-tér 3. szánt alatt lakik. Munkatársunk természetesen éjfél után fél egy óra tájban becsengetett a hercegnő lakásába. A házmestertől tudjuk meg, hogy a háromszobás lakás tulajdonképpen özvegy Molnár Jenőné tulajdona és a hercegnő itt csak albérlő. Egyébként pedig a a komornájával lakik el. Hosszas csöngetésünkre egyáltalában nem jelentkezett senki, bár az ablakok ki voltak világítva. Tízpercnyi várakozás után odabent kialudtak a lángok és minden elsötétedett. Kinyitott a folyosóra néző egyik ablak és megjelent egy női fej silhouette-je. — Egy órával ezelőtt a rendőrségen feljelentették önöket, hogy erőszakkal elrabolták Abdul Kadir hercegtől a két gyermeket. — Tessék várni — hangzott idegesen a válasz. Egy-két perc telt el izgatott várakozásban, majd egy másik női arc bukkant ki az ablakon és csak ennyit hallottunk: kell, de amikor látta, hogy a szobában tartózkodók nem hátrálnak meg fellépése elől, így fejezte be az izgalmas vitát: — A rendőrségen feljelentést teszek Medjidje hercegnő ellen, gyermekrablás címen, ha nem adják vissza őket. Abdul Kadir be is váltotta fenyegetését. Hétfőn éjszaka féltizenkét órakor ügyvédje társaságában megjelent a főkapitányságon és előadta a történteket. A feljelentés szerint a hercegnő a Barcsslér c. számu ház egyik lakásában rejtette el a gyermekeket. A késő éjszakai órákban munkatársunk érdeklődött a Baross-tér 3. számú házban, ahol azonban azt a felvilágosítást kaptuk, hogy a hercegnőt ott sohasem látták, ellenben egy elegáns úr keresi a házban két nap óta, és virágcsokrot akar neki átnyújtani. A gyermekek most is az anyjuknál vannak. A hercegnő hívei felváltva őrködnek a lakásban, elkészülve arra az eshetőségre, hogy Abdul Kadir egy kontra-gyermekrablással akar újabb fordulatot adni az exotikus históriának. — A hercegnő már alszik régen, ha valami érdekli az urakat, szíveskedjenek holnap délelőtt idefáradni. A házbeliektől, a hercegnő szomszédaitól és a házfelügyelőtől szerzett értesülésünk szerint Medjidje hercegnőnek állandó látogatója a lakásban egy fiatalember, aki polgári foglalkozására nézve motorbiciklivel kereskedik. A hercegnőnek ez a tisztelője tegnap is látogatóban volt nála és az esti órákban sétálni vitte a két gyermeket. Ugyancsak megjelent ma délután is, ismét sétálni vitte a kis hercegeket, majd visszavezette őket anyjukhoz a lakásba. Ez a fiatalember kapuzárás után, este 11 óra tájban eltávozott a Boráros tér 3. számú ház földszint I. számú lakásából, de a gyermekek ottmaradtak ésígy semmi kétség abban, hogy e pillanatban is az anyjuk mellett tartózkodnak. Értesítés! linom ruhák,selymek mosására nélkülözhetetlen szappanforgácsunk ismét mindenütt kapraiés Ára dobozonként 70 fillér! Lux Mittály utódai Rt. Az Újság munkatársa a hercegnő lakásán nyújtotta a kezét. Szinte tűrhetetlennek tűnt neki ez a kálvária, de Daisy szellemi hatalmában tartotta s így engedelmesen viszonozta a kézszorításokat. Egyszerre egy feltűnően szép, kreolbőrű nővel állott szemben, akinek a nagyobbrészt meztelen testét kizárólag gyönyörű halványszínű strucctoll takarta; a nyakán, karján, lábán mesebeli brilliánsok szikráztak. III. Manón, Új-Franciaország nagymesternőjevolt. Kilétét megsúgta az Unió kormányának egyik magasrangú tisztviselője, de még mielőtt Nikolájevicsnek ideje lett volna jobban szemügyre venni ezt az „első egyenrangú lényt“, akivel feltámadása óta találkozott. Manón kecses léptekkel hozzásietett és formás barna karjaival átfonva nyakát, megcsókolta mindkét orcáját, azután megfogta a kezét és ragyogó szemekkel nézett rá. — De örülök, hogy megismerkedhetem veled! — kiáltotta francia nyelven, kedves, kissé fátyolozott hangon, de Nikolájevicsnek igen szokatlannak tűnő kiejtéssel. — Hetek óta veled álmodtam és most végre láthatlak! Jaj, de kedves vagy és szép! Okvetlenül akarok még veled találkozni! Okvetlenül, érted? Még egy megigéző szempillantást vetett rá és engedve a hosszú sorban újonnan érkezők nyomásának, kíséretével tovavonult. Nikolajevics, némán a meglepetéstől, gépiesen fordította utána a fejét. Azután lopva Daisyre nézett, várjon mit szól ehhez a jelenethez? Ő, aki nem is olyan régen még azt sem akarta megengedni neki, hogy a kezét megcsókolja. De Daisy csak kedvesen mosolygott rá, mintha az, ami történt, a legtermészetesebb dolog volna a világon. Hát már a féltékenység is a múlté volt ?... Ezalatt folytonosan elhaladtak előtte az emberek, nagyok, kicsinyek, fehérek, sárgák, bronzszinűek. És megint itt-ott egy-egy kézszorítás, egy-egy odavetett szó valami ismeretlen nyelven, vagy törött angolsággal. Nikolájevics fásultan, egykedvűen viselte a sorsát. — Meddig fog még ez tartani? — Ez volt az egyetlen gondolata. De az emelvényről még látni sem lehetett a menet végét... Ismét megszólította valaki. Hatalmas ember volt, másfél fejjel nagyobb, mint ő. Amerikai nyelven szólt hozzá és kezét nyújtotta. Nagyobb csoport állta körül bizonyos tisztes távolságban.. — Az Unió elnöke — súgta a fülébe Daisy, mialatt az államfő már Durganhoz fordult és ővele váltott néhány szót. — Kísérleti nyúl — gondolta magában Nikolajevics visszafojtott bosszúsággal. — Pedig nem okvetlenül kellene annak lennem. Ha csak egyetlenegy szót szólnék, ha tudnám vele éreztetni fölényemet, bezzeg másként nézne rám!,** De nem mondta ki azt az egyetlenegy szót. Mintha a torkát fojtogatnák. De egyébként sem jutott eszébe semmi sem, amit mondani helyén lett volna. Még egy kézszorítás ,és az Unió elnöke is tovatűnt a sokaságban. És ismét ember ember hátán, csupa ismeretlen arc, bámészkodó tekintet, itt-ott egy kézszorítás ... De semmi sem tart örökké. Még hétezer lélek felvonulása sem. Már az utolsók léptek az emelvényre és utánuk már nem jött senki. Csak két teremszolga. Nikolájevics fellélegzett. És számolta a még hátralevőket. Most még csak kilenc volt, most öt, köztük két nő, most három és végül csak egy. Már úgy látszott, hogy ez is megelégszik egy bámészkodó tekintettek legfeljebb egy kézszorítással. De nem. Néhány lépésnyire megállt és engedte az előtte lépkedőket továbbmenni. Hosszasan ránézett Nikolájevicsre. — Kicsoda ez az ember?, kérdezte ez Daisytől. — Nem tudom. Az idegen külsején nem volt semmi feltűnő. Úgy öltözködött, mint mindenki Amerikában. De a fejforma, a kissé kiálló pofacsontok, az arcszíne, a haja, amely a rendestől eltérően nem fürtös, hanem sima és világosszőke volt, mindez magán viselte valamely más népfaj bélyegét. Nikolájevicset valami különös érzés fogta el. Zavar volt-e csupán, vagy valami homályos emlék? Maga sem tudta. Az idegen feléje jött. — Valóban te volnál romanov-hollstein-golorpi Nikolájevics Iván nagyherceg? — kérdezte oroszul. Nikolájevics vonásai hirtelen kiderültek, a szeme felragyogott és oly élénken, boldogan, mint amilyennek még senki sem látta azóta, hogy ismét az élők között volt, felkiáltott: — Az vagyok! És te ki vagy? Vagy nem! Ne is mondd meg! Orosz vagy! És ez mindennél több! Tárt karokkal eléje sietett és a következő pillanatban a két férfi megölelte, megcsókolta egymást. Durgan és Kenedy meghatóban nézték a jelenetet. — A vér hangja — jegyezte meg az orvosnő elgondolkozva. — Kár, hogy nem nő! — hagyta rá, egészen halkan, magában a tanár. De Kenedy mégis meghallotta és fájdalmas vonás vonult el az arcán. Nem szólt semmit. — Barátom! Testvérem! — lelkesedett ezalatt Nikolájevics. — Úgy érzem, mintha már régtől fogva ismernélek, szeretnélek! Pedig ki van zárva, ugyebár... — Lehetetlenség, az bizonyos — felelte a másik sok melegséggel. — Azért nem csupán az fűz bennünket egymáshoz, hogy közös hazánk volt. Létezik még ennél is szorosabb kötelék! Ismered ezt a gyűrűt, Iván Nikolájevics? Ezzel magasra emelte jobbját, amelynek mutatóujján tojásdad alakú kékesfényű brilliáns csillogott. Nikolajevics hátratántorgott. — Szent Isten! — kiáltotta remegve. — Az Algenib! Tudod-e, hogy ez az atyámé volt? — Tudom — felelte a másik, nem minden fölény nélkül. -■ - Hogyan került ez a gyűrű lehozzád? Ki vagy?, — Dimitrij Feodorovics, Andrej bátyád egyenes leszármazottja és — ne szégyeld a rokonságot —• pillanatnyilag gyepmester vagyok Sycomoreban ... Nikolájevics Iván, akit eddig féltve őriztek minden lelki megrázkódtatástól és egyáltalában minden alkalmatlankodástól, most egy csapásra ismét benne volt a lüktető életben, annak majdnem központjában. A nevezetes előadás óta ezt ő maga is tudta. A sok ismeretlen emberrel való találkozás, a kiváncsiak tömegének hosszú sorban történt elvonulása észrevehetően fárasztották és az a gondolat sem érintette kellemesen, hogy az a társadalmi állás, melyet valamikor betöltött, alig engedett láttatni benne mást, mint kísérleti médiumot. De amikor már túlesett ezen a procedúrán, kezdett nyugodtan gondolkozni és akkor megállapította, hogy voltaképen nem is esett rajta különösebb sérelem. Hisz elvégre csak természetes volt, hogy mennyire érdeklődtek iránta és ki tudja, nem volt-e mégis éppen az Isten kegyelméből való születése az, ami vonzotta őket, talán még jobban, mint a háromszázesztendős álomból való felébredése?. Ha pedig ebben volt az érdeklődés fő oka, akkor nem rejlett-e ebben megbecsülhetetlen kincs az ő számára, amelyet ki is tud használni a jövő érdekében? Ebben a felfogásában támogatta a visszaemlékezés arra a közvetlen és szívélyes modorra, amely Ill. Manón nagymesternő részéről találkozásuk idejében mutatkozott. Ez, szerinte, eléggé bizonyította, hogy a folyton hangoztatott egyenjogúsága az embereknek utópia és hogy a hatalmon levők mégis csak különbséget tesznek ember és ember között. Az a körülmény viszont, hogy Új-Franciaország államfejében uralkodót látott, annyira befolyásolta, hogy, pillanatra legalább, a kreolszínű, exotikus Manón mellett elhomályosodott előtte még Daisy is testi és szellemi fölényével együtt. Hiába, az a másik, úgy mint ő, mégis csak Isten kegyelméből való volt!.. . (Folytatása következik.) ÚJSÁG 5