Ujság, 1927. augusztus (3. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-17 / 185. szám

6 ü­li m­AJH ^ íRUtóenná* 1 \y iwrlsiytt! \ 6 minősében Kaptató! B / e, Tádjsgj minden harisnyába bele teji ezdees­ szatérésük után fognak határozni ar­ról, hogy az Európa kijavítása után új ame­rikai repüléshez startol-e vagy nem. Kockán forog a repülővállal­­kozás lehetősége Berlin, augusztus 16. (Wolff.) Az óceán­­­átrepülés tervének foganatosítását erősen be­folyásolják azok a tárgyalások, melyeket teg­nap kezdtek meg a biztosítótársaságokkal. Egy itteni laptudósító iroda jelentése szerint a biztosító szerződés értelmében a biztosítás érvényessége a repülőgép felszállásával kezdő­dik és a newyorki megérkezéssel, illetőleg az nt befejezésével végződik. Közben felmerült az a kényes jogi kérdés, váljon e szerződés értelmében az első kísérlet meghiúsulása egyúttal a vállalkozás meghiúsulásaként te­kinthető-e. A tárgyalás most akörül a kérdés körül forog, hogy hajlandók lesznek-e a né­met biztosító intézetek, amelyek a nemzeti vállalkozás leh­etővé tétele céljából csaknem egyöntetűen vállalkoztak a biztosítás jegyzé­sére, most a magas biztosítási összeget a két repülőgép újabb startjának esetére átírni, il­letve beszámítani. Nem tévesztendő szem elől, hogy a biztosítás esetleges elmaradása az egész vállalkozást veszélyeztetheti, jelek szerencsésen mégis arra mutatnak, hogy a német érdekcsoport megértéssel visel­tetik a helyzet iránt úgy, hogy remélhető a kérdés mielőbbi kielégítő elintézése. Coste készül a startra Paris, augusztus 16. Coste repülő Nunges­­ser és Coli repülőgépén készül startolni, mi­helyt a kedvező időjárás beáll. Azt hiszi, hogy erre jövő szerda előtt nem kerülhet sor. Kisebb szikratávírókészüléket is szándékozik magával vinni, amelynek ezer kilométer kör­zetben működő leadóállomása lesz. Repülése alatt minden órában öt percen át ismert elő­­ítélet: Fr.—Am. (Franciaország—Amerika) fogja leadni. Két kis gummicsónakot is fog m­agával vinni. Levine azt mondja, hogy repülni fog Paris, augusztus 15. (Wolff.) A Miss Co­lumbia repülőgépet az egyik francia javító- sműhelynek adják át, hogy új propellert sze­reljenek rá. Francia körökben attól tartottak, hogy Levine szerződése alapján visszalép a repülés tervétől. A szerződés negyedik pontja ugyanis azt mondja, hogyha repülésüket idő­közben megelőznék, a szerződő feleknek nyolc napon belül visszalépési joguk van. Mint a la­pok jelentik, Levine most­­kijelentette, hogy bár a szerződés betű­ szerinti értelmében visz­­szaléphetne a Drouhine-nel kötött szerződés­ből, mégsem szándékszik megtenni, mert­ e szakasz írásbafoglalása idején csak francia repülőkről volt szó, a német repülők startjá­ban tehát semmi okot sem lát arra, hogy el­álljon a szerződéstől. Szerencsétlenség érte Thea Rasche német pilótanőt Newyork, augusztus 16. (Az úf­js­ág tudó­sítójának távirata.) Thea Rasche német re­pülőnő elhatározta, hogy repülőgépe helyett, amely lezuhanása következtében használha­tatlanná vált, nem amerikai Hawk-gépet vesz, hanem egy új Flamingó-gépet rendel Német­­­országból. Elhatározását azzal indokolja, hogy élet- és balesetbiztosítása Flamingó­­gépre érvényes és hogy azonkívül a Flamingó­­gép 1000 dollárral olcsóbb, mint a Hawk-gé­­­pek. Thea Rasche továbbá kijelentette, hogy mostani balesete az első szerencsétlenség,­­amely érte a karrierje folyamán. (United­­Press.) Courtney kapitány repülni akar Southampton. augusztus 16. (Az Újság Tudósítójának távirata.) Courtney repülőkapi­tány bevégezte előkészületeit tengerentúli re­püléséhez. Repülőgépe benzintartályát már megtöltik és amikor, az időjárás kedvezőre f fordul, a repülőkapitány elindul. A kapitány környezetéből kijelentik, hogy nem az északi óceán irányát fogja választani, hanem az I Azori-szigetek felett fog repülni, mivel a­z At­lanti-óceán északi felében az időjárás nem biztató. (United Press.) Paris, augusztus 16. (Wolff.) A Csatorna partvidékén ma éjszaka orkán vonult végig, amely a hajózást lehetetlenné tette. Dinardban egy gyorshajót a vihar letépett horgonyáról és a tengerbe hajtotta. A hajó veszedelemben van és segítséget kér, 11 hány, augusztus 16. (Az Újság kikül­dött tudósítójától.) Hétfőn, augusztus 15-én a IV. Károly király tihanyi emlékbizottság or­szágos ünnepélyt rendezett, Magyarország utolsó koronás királyának emlékére. Az ün­nepély a politikamentes kegyelet szellemét szolgálta. Az ország minden részéből érkez­tek résztvevők, de politikus, a Balatonmen­­tén nyaralók és környező vármegyékben meg­választott képviselők kivételével, egy sem jött. A kormányt Klebelsberg Kuno gróf kép­viselte, a királyi család részéről a Tihanyban nyaraló József Ferenc dr. kir. herceg, Auguszta és Anna kir. hercegnők, továbbá Pia Mónika hercegnő, a fiatal kir. herceg fe­lesége voltak jelen az ünnepélyen, amelyen a világháború tihanyi halottainak emléktábláját is leleplezték és amelyen temetői bánattal csurogtak a könnyek a kis hegyi falu karton­­főkörös asszonyainak viharos zokogásában. Az osztrák royalista párt küldetésében ki­lenc katonatiszt érkezett díszben és a közös­­hadsereg Waffenrockjaiban. Novak Arienti Guido altábornagy, a Mária Terézia-rend lo­vagja vezette őket. kis ember, néhány sor ki­tüntetéssel dekorált kék kabátban, széles lam­­paszos nadrágban. Volt az ünnepélyen egy ezredes a régi magyar huszárok egyenruhájá­ban, vörös térdnadrágban, búzakék dolmány­ban és csákóban. Az oszták tisztek egy nap­pal előbb érkeztek és Balatonfüreden laktak, mint a tihanyi király-ünnep legtöbb vendége. Tihany, a jóindulatú visszhang és kilenc öreg bencés­ szerzetes békés és lombos hegye, de megnőtt, meghíresedett. Itt töltötte utolsó magyarországi nappalját és éjszakáját Károly király, aki sírt a kolostor imazsámolyán, ám­bár nem hitte, hogy a halálba megy. Most pedig mindenki sír, a csizmás fér­fiak mellett bugyrosujju asszonyok, amikor negyven név, ábécés sorrendben,­­aranybetsűk­­­kel fehér márványon és éppen az apátsági templom visszhangos sekrestye­ falán a lehulló kendő alól a szemekbe kiállt. Negyven tihanyi földmives, akik a háborúban estek el, akik­nek özvegye, anyja, gyereke, sógora és bará­tai már nyolc vagy kilenc balatonmenti bé­­kességes és vigasztaló év után mindennapos útjukra a templomhoz most valami egyedül­álló szomorú ünnepiességgel és feltámasztott régi, temetői záporos csuklásokkal és köny­­nyekkel zarándokoltak, fátyolos napsütésben. Negyven katona­ hatott éa Károly király, egyszerre gyászolják mindnyájukat. Mondani sem kell és maga az egyesített szomorú alka­lom teremli meg a párhuzamot. Károly király, a legfőbb hadúr, a legfőbb hősi haloit. Senki előtt sem kétséges, hogy a két kegyeletes ak­tus nagyon-nagyon egymáshoz tartozó. Sytnyepszki altábornagy, a zalai ezred volt parancsnoka, ősz, erős katona a kir. hercegi családot üdvözölte. Még jöttek a­ vendégek és mindig hátrább lépegettek a tihanyiak. Pedig ezek ma érzéke­nyek és szomorúak. Az asszonyok máris sír­tak s hogy nem láttak semmit és hiába ágas­kodtak, csak még jobban. Mint a temetőben, mintha mindegyik a maga új halottját te­metné: vörös szemmel, szipogva és zsebken­dővel s helyenkint elfelejtkezett és ömlő zo­kogással az egész ünnepnapi falu. József Ferenc kir. herceg válaszolt az üd­vözlő szavakra. Valaki a templom falán leu­ggő fehér ken­dőhöz lépett. — Hulljon le a lepett Mint amikor sírba eresztik a koporsót, fel­sír a közönség háhitsó tömege, — tihanyiak. Ez a márványtábla szövege: Istennel királyért és hazáért a világ­háborúban 1914—1918 hősi halált haltak (Sorrendben negyven név) Kegyeletből emelte a IV. Károly király tihanyi emlék­bizottság. 1917 augusztus 15. Patt Nándor de. veszprémi püspök, arany mi­ser irhában, beszentelte az emléktáblát és rö­vid beszédet mondott. A püspök beszéde után valaki a hátsó so­rokban köztrekiáltotta: Éljen Ottó király! És halkan a templom előtt mindenki utána­­mondta: Éljen Ottó király. Széchenyi Emil gróf, őszszakállu, finom, halk ur, átadta a táb­lát a bencés rendnek. Fekete reverendás, öreg pap a sok díszes ornátus között, Gallik Osz­­vald, a tihanyi benediktinusok kormányzó­­priorja, megköszönte és oltalmába fogadta az emléktáblát, azon a csupasz és rosszul vakolt falon, amely a híres visszhangot veri vissza. Az ünnepély első része ezzel véget is ért. Dombról a völgybe és ismét felfelé, zöld me­zőn, megindult a sok etabel­i püspök ölén. A sorrend ez volt: A püspök és papjai, utána a halottak hozzátartozói, a kir. hercegi család, Klebelsberg gróf, a meghívottak és utána ez­ren, a párkányon a tihanyi völgy felélt, ahon­nan, mint kék szelyem, jobbra és balra szé­lesen fekszik az egész Balaton. Az Echo-domb alján s csúcsán a szomszé­dos emelkedésnek tábori mise volt. Csend­őrök, cserkészek, furcsa, tollas ,,sasok" tart­ják a kordont. A mező felkúszik magasra és éles vonalban vonul a visszhang-hegy miniatűr gerince. Itt már megtelepedtek a kiváncsiak és sziluettjeik álomszerű magasságban imbo­­lyognak, a láthatár vonalán, a kék ég hátte­rében. A misét Rott püspök mondta. Messzebb katonazenekar templomi dalokat játszik. Fe­hér papi ingben, virágokból és levelekből di­­szített szószéken Kelemen Chrisopton bencés szerzetes mondott beszédet, kemény gesztusok­kal, erős baritonján, Savonarola arcélével és füzével. —­ Szent ez a hely — mondta többek közt —, ahol I. András királyunk a pogányt irtotta ki az európaiasodó magyarban. Ez a klastrom a kul­túra fellegvára volt. És Itt indult kálvária útjára az utolsó király, IV. Károly, akin királyi palást az Ecce Homo té­pett köntöse volt és homlokán a korona a Szent Király töviskoszorúja. IV. Károly is ott van a hősi halottak között, a háború halottjáé között, akiket minden erejével ki akart kiragadni a háborúból. Harmóniumszó mellett egy fiatalember —­ Csepel város jegyzője — szép dalt éne­kelt. Azután Angyal Pál dr., a budapesti Páz­mány Péter tudományegyetemen a büntető­jog és jogbölcsészet nagynevű, európai hírű tanára lépett a szószékre. Beszédjének néhány részletét, amelyet a kitűnő szónok lendülete és a nagy tudós alapossága, mélyén járó logi­kája jellemez és amelyet lelkesen megéljenez­tek, itt adjuk. — Az emlékezés — Jean Paul szerint — az az egyetlen paradicsom, amelyből senki minket ki nem űzhet. És ennek a múlt­ átélésnek ez a kor­látnélkülisége, ez az akadálymentessége nem csekély jelentőségű sem az egyéni, sem a szo­ciális, sem az állami életben. Van-e, ki ne időzne szeretettel gyermekéveinek bohó és gond­talan emlékeinél; nem vonz-e valamiféle meg­­magyarázhatatlan erő valamennyiünket azokhoz a sirhalmokhoz, amelyek alatt közelállóink örök álmukat alusszák? Nem köt-e el mindnyájunkat időszakonként, egyes megrázó avagy felemelő társadalmi események évfordulóin az újraátélés hangulata. De van-e állam, mely ne ülné meg öröm- és gyászünnepeit, mely elmulasztaná megbecsülni vagy megsiratni alapításának, nagy­­uralkodóinak, szabadsága kivívásának, egyéb sorsdöntő avagy lélekbemarkoló eseményeinek emlékeit? — Az emlékezés — tisztelt hölgyeim és uraim — a lélek szükséglete, az egyén, társadalom és állam éltető ereje. Az emlékezés szakítsa fel a sajgó sebeket vagy segítse újra átélni az öröm­teljes történések boldogságát: mindig oly alap­hangot üt meg, amely az érzelmekre hatékony, azonos szivrezdüléseket vált ki s egy nagy átér­­zésben foglal össze százakat, ezreket s milliókat. És várjon — legyen kisebb vagy nagyobb kere­teket betöltő egy-egy társadalom — mi biztosítja a nyelveken kivül annak fenmaradását, előrehala­dását, ha nem a lelkeknek egybe fonódása, az érzelmeknek harmonikus összecsendü­lése s ennek következményeként a ható energiáknak közös nevezőre jutásával a társadalmi szolidari­tásnak megerősödése. — A világtörténelem — Spengler baljóslatú sej­téseivel szemben — számtalan példán keresztül igazolja, hogy azok a nemzetek, melyeknek tagjai az érzelmekben eggyé forrnak — ha tettre került a sor —, mint egy test állták meg helyüket a leg­­válságosabb időkben. Az emlékezés s ezzel kapcsolatban az ideál —­­tisztelt hölgyeim és uraim — nemcsak élmény, nemcsak érzelmi hangoltság, nemcsak a szív dob­banása, nemcsak szubjektív megnyilatkozás, ha­nem objektív szociális tényező. Amely nemzet megszűnik emlékezni s nem tud már ideálokért lelkesedni, annak órái meg van­nak számlálva. Viszont az nemzet, mely élet­fonalának egyik végét az emlékekhez, a másikat az eszményekhez kapcsolja, oly erősségekre támaszkodik, amelyek úgy az ekének és kard­nak, mint a szónak és tollnak harcosait a nem­zet önzetlen, buzgó, törhetetlen s mindenre kész munkásaivá avatja. S ha van nemzet a föld kerekségén, melynek ily munkásokra van szüksége, ez a magyar nem­zet, melyet ezeréves múltja, az európai kultur­­fejlődés védőbástyájaként való ismételt szerep­lése, szellemi értékeivel kitűnése: a gondviselés különös kegyelméből oly síkra lendített, amelyen a vezető államokkal találja magát egy társaság­ban. Nem nagyhatalom, de nem is tartozik az inponderabiliák közé, nem primhegedüs, de oly hangszeren játszik, amely nélkül Európa meló­diája sivár maradna s nélkülözné az orchester teljességét. És ma itt, Tihanynak bércein, a nemzet em­lékezik mártír királyára, Istenben boldogult IV. Károlyra, utolsó koronás királyunkra. Mennyit szenvedhetett hazánk e szerencsétlen uralkodója, midőn átzokognia kellett az össze­roppanást, a szégyenletes békét, területeink meg­csonkítását, trónjának megingását, hű magyarjai egy részének elpártolását, midőn meg kellett ér­nie a budaörsi tragédiát, száműzetését, honta­lanná válását. Mennyi keserű könny hullhatott a felséges szempárból, midőn agyongyötört királyunk itt a tihanyi apátság ablakából a magyar tengerre ve­tette tekintetét. Nincs, nem lehet, hogy legyen magyar ember, hacsak követ nem hord szive helyén, kit meg ne indítana szerencsétlen királyunknak balsorsa, azé a királyé, akit a jövő objektív hisztérikusa­i, Szent Istvánnak,Nagy Lajosok, Mátyások s Ferenc Józsefek mellé fog .­orozni és méltán. Amit a magyar kíván, amiért a mohácsi vész óta küzdött, amiről évszázadokon át álmodozott, az a nemzeti önállóság, a fü­ggellenség. És Károly király ráeszmélt a mi kívánságaink igazságos voltára; — velünk álmodta az álmot » független s önálló Magyarországról; — nem ellen­felünk volt, hanem barátunk; nem idegen erők exponense volt, hanem a nemzeti aspirációk té­nyezője. És midőn kiüldözték országából, vissza akart térni. Életét, egészségét kockáztatta, hogy elfog­lalhassa trónját, melyhez esküje s magyar szive kötötte. Boldogtalan királyunknak nem adatott meg,, hogy elfoglalhassa trónját. A külső erőszak ide­zárta fogolyként Tihanyba, ide, ahova, hazánk egyik legszebb pontjára, nyugodni, pihenni, örülni s vigadni tér a magyar, s a legelső magyar itt nem örült és vigadott, hanem keserű köny­­nyeket sirt hazája sorsa felett. És ennek a szivettepő tragédiának utolsó fel­vonása csak ezután következett. Száműzték ki­rályunkat, elhurcolták országából, idegenbe kényszerítették, ahol elérte a leselkedő beteg­ség, mely aztán kioltotta a nekünk legdrágább életet. Emlékezzünk, tisztelt hölgyeim és uraim, emlékezzünk azzal az átható érzéssel, mely nem­csak kegyeletre és hálára hangol, de amely fel­emel s megnemesíti a szíveket. A ne bosszúra, ne megtorlásra indítsanak a mai napon felidézett emlékek. Legyen elég a gyűlölködésből és szere­­tetlenségből. A tihanyi Károly király Emlékbizottság szor­galmazására az ország törvényhatóságai kálvária­­utat fognak létesíteni Minden törvényhatóság egy-egy stációt építtet. A jövő évi Károly király­emlékünnep már az akkorára elkészülő több stáció felszentelésének jegyében fog lefolyni. A kálvária, tisztelt hölgyeim és Uraim, a szen­vedések útja és mégis vigaszt nyújt annak, aki azt megjárja. Küldjünk egy áhitatos fohászt a mai emlék­ünnepen Mária országának égi királynőjéhez, hogy segítségével mártír királyunk megtalálja azt a nyugodalmat, melyet itt a földön hiába ke­resett, hogy Tuiholyt elérkezik az ideje, rátehes­­sük Szent István koronáját annak a gyermek­­királyunknak fejére, kire örömmel és bizakodás­sal tekint fel minden igazi magyar ember s hogy a mindenható Úristen engedje átvezetnünk a mi édes magyar hazánkat a siralom völgyéből arra a magaslatra, ahol hibáinkat elvetve s ősi eré­nyeinkben megerősödve, rátalálunk magunkra s boldoggá tehetjük a régi határain belül uj életet kezdő országunkat. Emlékezzünk s imádkozzunk! A programmnak vége volt. De hirtelen egy, fej bukkant fel az oltár fölött, egy kis föld­­hányáson. És remegő zengéssel egy kiáltás hasított a tömeg fölött: — Megálljatok a Térdnadrágban, feketében, Lavater-nyak­kendővel, kócosan egy férfi állt a dombon. — Tizennégy napig gyalogoltam, hogy ideér­jek. Máriazellbe zarándokoltam, vizám nélkül. És még a magyar becsület, én megmutatom. Véreim! Én költő vagyok. Hallgassatok ide. Nagy iv papirost vett elő s dunaparti Pe­­tőfi-szobor lendületes pózában szavalni kez­dett. Az emberek csak mentek lefelé. Egy kis csoport azonban megállt és babonás áhítattal hallgatta az exattált embert, aki remegett és földöntúli mámorban, zokogva a lelkesedés­től, szavalt, a kőfal párkányán, ingadozva, ugrálva, mintha meg akarna szabadulni a testsúlyától, hogy a mező elé és a távozók fölé repülhessen. Csendőr futott, hogy lehozza­ , mert összevissza beszélt és senki sem tudta, mit akar. Mi is felmásztunk hozzá, előbb, mint a csendőr. Kezet nyújtottunk, fogadta, reszke­tett, mintha láza lenne. — Gráf Sándor vagyok, nyugalmazott tanító, aki azért gyalogoltam idáig, hogy megmutassam, mi az áldozatkészség. Ahogy megyünk lefelé, nagy, vaskos pa­rasztok jönnek, meggratulálják. Egy asszony kezet csókol neki. Már csak alig vannak a mezőn és az ol­tárt is bontják.* A programul politikamentes emlékezést ígért és ezt a programmot ízlésesen be is tar­tották. Nem is kínálkozott a politikum és ba­nális napi vonatkozás, e tragikus és meg-­­tisztult bánatban, itt a történelmi helyen, e shakespearei király-dráma levegőjében. Balatoni hajósok a túlsó parton, azt mond­ják, hogy Tihanyt néha egészen közel mu­tatja a káprázat. Ma, a tragikus párában min­denkihez közelebb jutott, zöld dombjával, két tornyával, kopott falujával: Tihany. vaffOfiyf crVQfC Károly király kálváriája Áhitatos ünnepségen emlékezett mártír-királyára a nemzet — Kálvária-utat építenek a tihanyi hegyen — „Az emlék objektív szociális tényező“ — mondta Angyal Pál — Aki tizennégy napig gyalogolt, hogy Tihanyba érjen Sok ezren zarándokoltak a bencések szelíd falujába ÚJSÁG SZERDA, 1927 AUGUSZTUS­­.

Next