Ujság, 1927. augusztus (3. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-17 / 185. szám
6 üli mAJH ^ íRUtóenná* 1 \y iwrlsiytt! \ 6 minősében Kaptató! B / e, Tádjsgj minden harisnyába bele teji ezdees szatérésük után fognak határozni arról, hogy az Európa kijavítása után új amerikai repüléshez startol-e vagy nem. Kockán forog a repülővállalkozás lehetősége Berlin, augusztus 16. (Wolff.) Az óceánátrepülés tervének foganatosítását erősen befolyásolják azok a tárgyalások, melyeket tegnap kezdtek meg a biztosítótársaságokkal. Egy itteni laptudósító iroda jelentése szerint a biztosító szerződés értelmében a biztosítás érvényessége a repülőgép felszállásával kezdődik és a newyorki megérkezéssel, illetőleg az nt befejezésével végződik. Közben felmerült az a kényes jogi kérdés, váljon e szerződés értelmében az első kísérlet meghiúsulása egyúttal a vállalkozás meghiúsulásaként tekinthető-e. A tárgyalás most akörül a kérdés körül forog, hogy hajlandók lesznek-e a német biztosító intézetek, amelyek a nemzeti vállalkozás lehetővé tétele céljából csaknem egyöntetűen vállalkoztak a biztosítás jegyzésére, most a magas biztosítási összeget a két repülőgép újabb startjának esetére átírni, illetve beszámítani. Nem tévesztendő szem elől, hogy a biztosítás esetleges elmaradása az egész vállalkozást veszélyeztetheti, jelek szerencsésen mégis arra mutatnak, hogy a német érdekcsoport megértéssel viseltetik a helyzet iránt úgy, hogy remélhető a kérdés mielőbbi kielégítő elintézése. Coste készül a startra Paris, augusztus 16. Coste repülő Nungesser és Coli repülőgépén készül startolni, mihelyt a kedvező időjárás beáll. Azt hiszi, hogy erre jövő szerda előtt nem kerülhet sor. Kisebb szikratávírókészüléket is szándékozik magával vinni, amelynek ezer kilométer körzetben működő leadóállomása lesz. Repülése alatt minden órában öt percen át ismert előítélet: Fr.—Am. (Franciaország—Amerika) fogja leadni. Két kis gummicsónakot is fog magával vinni. Levine azt mondja, hogy repülni fog Paris, augusztus 15. (Wolff.) A Miss Columbia repülőgépet az egyik francia javító- sműhelynek adják át, hogy új propellert szereljenek rá. Francia körökben attól tartottak, hogy Levine szerződése alapján visszalép a repülés tervétől. A szerződés negyedik pontja ugyanis azt mondja, hogyha repülésüket időközben megelőznék, a szerződő feleknek nyolc napon belül visszalépési joguk van. Mint a lapok jelentik, Levine mostkijelentette, hogy bár a szerződés betű szerinti értelmében viszszaléphetne a Drouhine-nel kötött szerződésből, mégsem szándékszik megtenni, mert e szakasz írásbafoglalása idején csak francia repülőkről volt szó, a német repülők startjában tehát semmi okot sem lát arra, hogy elálljon a szerződéstől. Szerencsétlenség érte Thea Rasche német pilótanőt Newyork, augusztus 16. (Az úfjság tudósítójának távirata.) Thea Rasche német repülőnő elhatározta, hogy repülőgépe helyett, amely lezuhanása következtében használhatatlanná vált, nem amerikai Hawk-gépet vesz, hanem egy új Flamingó-gépet rendel Németországból. Elhatározását azzal indokolja, hogy élet- és balesetbiztosítása Flamingógépre érvényes és hogy azonkívül a Flamingógép 1000 dollárral olcsóbb, mint a Hawk-gépek. Thea Rasche továbbá kijelentette, hogy mostani balesete az első szerencsétlenség,amely érte a karrierje folyamán. (UnitedPress.) Courtney kapitány repülni akar Southampton. augusztus 16. (Az Újság Tudósítójának távirata.) Courtney repülőkapitány bevégezte előkészületeit tengerentúli repüléséhez. Repülőgépe benzintartályát már megtöltik és amikor, az időjárás kedvezőre f fordul, a repülőkapitány elindul. A kapitány környezetéből kijelentik, hogy nem az északi óceán irányát fogja választani, hanem az I Azori-szigetek felett fog repülni, mivel az Atlanti-óceán északi felében az időjárás nem biztató. (United Press.) Paris, augusztus 16. (Wolff.) A Csatorna partvidékén ma éjszaka orkán vonult végig, amely a hajózást lehetetlenné tette. Dinardban egy gyorshajót a vihar letépett horgonyáról és a tengerbe hajtotta. A hajó veszedelemben van és segítséget kér, 11 hány, augusztus 16. (Az Újság kiküldött tudósítójától.) Hétfőn, augusztus 15-én a IV. Károly király tihanyi emlékbizottság országos ünnepélyt rendezett, Magyarország utolsó koronás királyának emlékére. Az ünnepély a politikamentes kegyelet szellemét szolgálta. Az ország minden részéből érkeztek résztvevők, de politikus, a Balatonmentén nyaralók és környező vármegyékben megválasztott képviselők kivételével, egy sem jött. A kormányt Klebelsberg Kuno gróf képviselte, a királyi család részéről a Tihanyban nyaraló József Ferenc dr. kir. herceg, Auguszta és Anna kir. hercegnők, továbbá Pia Mónika hercegnő, a fiatal kir. herceg felesége voltak jelen az ünnepélyen, amelyen a világháború tihanyi halottainak emléktábláját is leleplezték és amelyen temetői bánattal csurogtak a könnyek a kis hegyi falu kartonfőkörös asszonyainak viharos zokogásában. Az osztrák royalista párt küldetésében kilenc katonatiszt érkezett díszben és a közöshadsereg Waffenrockjaiban. Novak Arienti Guido altábornagy, a Mária Terézia-rend lovagja vezette őket. kis ember, néhány sor kitüntetéssel dekorált kék kabátban, széles lampaszos nadrágban. Volt az ünnepélyen egy ezredes a régi magyar huszárok egyenruhájában, vörös térdnadrágban, búzakék dolmányban és csákóban. Az oszták tisztek egy nappal előbb érkeztek és Balatonfüreden laktak, mint a tihanyi király-ünnep legtöbb vendége. Tihany, a jóindulatú visszhang és kilenc öreg bencés szerzetes békés és lombos hegye, de megnőtt, meghíresedett. Itt töltötte utolsó magyarországi nappalját és éjszakáját Károly király, aki sírt a kolostor imazsámolyán, ámbár nem hitte, hogy a halálba megy. Most pedig mindenki sír, a csizmás férfiak mellett bugyrosujju asszonyok, amikor negyven név, ábécés sorrendben,aranybetsűkkel fehér márványon és éppen az apátsági templom visszhangos sekrestye falán a lehulló kendő alól a szemekbe kiállt. Negyven tihanyi földmives, akik a háborúban estek el, akiknek özvegye, anyja, gyereke, sógora és barátai már nyolc vagy kilenc balatonmenti békességes és vigasztaló év után mindennapos útjukra a templomhoz most valami egyedülálló szomorú ünnepiességgel és feltámasztott régi, temetői záporos csuklásokkal és könynyekkel zarándokoltak, fátyolos napsütésben. Negyven katona hatott éa Károly király, egyszerre gyászolják mindnyájukat. Mondani sem kell és maga az egyesített szomorú alkalom teremli meg a párhuzamot. Károly király, a legfőbb hadúr, a legfőbb hősi haloit. Senki előtt sem kétséges, hogy a két kegyeletes aktus nagyon-nagyon egymáshoz tartozó. Sytnyepszki altábornagy, a zalai ezred volt parancsnoka, ősz, erős katona a kir. hercegi családot üdvözölte. Még jöttek a vendégek és mindig hátrább lépegettek a tihanyiak. Pedig ezek ma érzékenyek és szomorúak. Az asszonyok máris sírtak s hogy nem láttak semmit és hiába ágaskodtak, csak még jobban. Mint a temetőben, mintha mindegyik a maga új halottját temetné: vörös szemmel, szipogva és zsebkendővel s helyenkint elfelejtkezett és ömlő zokogással az egész ünnepnapi falu. József Ferenc kir. herceg válaszolt az üdvözlő szavakra. Valaki a templom falán leuggő fehér kendőhöz lépett. — Hulljon le a lepett Mint amikor sírba eresztik a koporsót, felsír a közönség háhitsó tömege, — tihanyiak. Ez a márványtábla szövege: Istennel királyért és hazáért a világháborúban 1914—1918 hősi halált haltak (Sorrendben negyven név) Kegyeletből emelte a IV. Károly király tihanyi emlékbizottság. 1917 augusztus 15. Patt Nándor de. veszprémi püspök, arany miser irhában, beszentelte az emléktáblát és rövid beszédet mondott. A püspök beszéde után valaki a hátsó sorokban köztrekiáltotta: Éljen Ottó király! És halkan a templom előtt mindenki utánamondta: Éljen Ottó király. Széchenyi Emil gróf, őszszakállu, finom, halk ur, átadta a táblát a bencés rendnek. Fekete reverendás, öreg pap a sok díszes ornátus között, Gallik Oszvald, a tihanyi benediktinusok kormányzópriorja, megköszönte és oltalmába fogadta az emléktáblát, azon a csupasz és rosszul vakolt falon, amely a híres visszhangot veri vissza. Az ünnepély első része ezzel véget is ért. Dombról a völgybe és ismét felfelé, zöld mezőn, megindult a sok etabeli püspök ölén. A sorrend ez volt: A püspök és papjai, utána a halottak hozzátartozói, a kir. hercegi család, Klebelsberg gróf, a meghívottak és utána ezren, a párkányon a tihanyi völgy felélt, ahonnan, mint kék szelyem, jobbra és balra szélesen fekszik az egész Balaton. Az Echo-domb alján s csúcsán a szomszédos emelkedésnek tábori mise volt. Csendőrök, cserkészek, furcsa, tollas ,,sasok" tartják a kordont. A mező felkúszik magasra és éles vonalban vonul a visszhang-hegy miniatűr gerince. Itt már megtelepedtek a kiváncsiak és sziluettjeik álomszerű magasságban imbolyognak, a láthatár vonalán, a kék ég hátterében. A misét Rott püspök mondta. Messzebb katonazenekar templomi dalokat játszik. Fehér papi ingben, virágokból és levelekből diszített szószéken Kelemen Chrisopton bencés szerzetes mondott beszédet, kemény gesztusokkal, erős baritonján, Savonarola arcélével és füzével. — Szent ez a hely — mondta többek közt —, ahol I. András királyunk a pogányt irtotta ki az európaiasodó magyarban. Ez a klastrom a kultúra fellegvára volt. És Itt indult kálvária útjára az utolsó király, IV. Károly, akin királyi palást az Ecce Homo tépett köntöse volt és homlokán a korona a Szent Király töviskoszorúja. IV. Károly is ott van a hősi halottak között, a háború halottjáé között, akiket minden erejével ki akart kiragadni a háborúból. Harmóniumszó mellett egy fiatalember — Csepel város jegyzője — szép dalt énekelt. Azután Angyal Pál dr., a budapesti Pázmány Péter tudományegyetemen a büntetőjog és jogbölcsészet nagynevű, európai hírű tanára lépett a szószékre. Beszédjének néhány részletét, amelyet a kitűnő szónok lendülete és a nagy tudós alapossága, mélyén járó logikája jellemez és amelyet lelkesen megéljeneztek, itt adjuk. — Az emlékezés — Jean Paul szerint — az az egyetlen paradicsom, amelyből senki minket ki nem űzhet. És ennek a múlt átélésnek ez a korlátnélkülisége, ez az akadálymentessége nem csekély jelentőségű sem az egyéni, sem a szociális, sem az állami életben. Van-e, ki ne időzne szeretettel gyermekéveinek bohó és gondtalan emlékeinél; nem vonz-e valamiféle megmagyarázhatatlan erő valamennyiünket azokhoz a sirhalmokhoz, amelyek alatt közelállóink örök álmukat alusszák? Nem köt-e el mindnyájunkat időszakonként, egyes megrázó avagy felemelő társadalmi események évfordulóin az újraátélés hangulata. De van-e állam, mely ne ülné meg öröm- és gyászünnepeit, mely elmulasztaná megbecsülni vagy megsiratni alapításának, nagyuralkodóinak, szabadsága kivívásának, egyéb sorsdöntő avagy lélekbemarkoló eseményeinek emlékeit? — Az emlékezés — tisztelt hölgyeim és uraim — a lélek szükséglete, az egyén, társadalom és állam éltető ereje. Az emlékezés szakítsa fel a sajgó sebeket vagy segítse újra átélni az örömteljes történések boldogságát: mindig oly alaphangot üt meg, amely az érzelmekre hatékony, azonos szivrezdüléseket vált ki s egy nagy átérzésben foglal össze százakat, ezreket s milliókat. És várjon — legyen kisebb vagy nagyobb kereteket betöltő egy-egy társadalom — mi biztosítja a nyelveken kivül annak fenmaradását, előrehaladását, ha nem a lelkeknek egybe fonódása, az érzelmeknek harmonikus összecsendülése s ennek következményeként a ható energiáknak közös nevezőre jutásával a társadalmi szolidaritásnak megerősödése. — A világtörténelem — Spengler baljóslatú sejtéseivel szemben — számtalan példán keresztül igazolja, hogy azok a nemzetek, melyeknek tagjai az érzelmekben eggyé forrnak — ha tettre került a sor —, mint egy test állták meg helyüket a legválságosabb időkben. Az emlékezés s ezzel kapcsolatban az ideál —tisztelt hölgyeim és uraim — nemcsak élmény, nemcsak érzelmi hangoltság, nemcsak a szív dobbanása, nemcsak szubjektív megnyilatkozás, hanem objektív szociális tényező. Amely nemzet megszűnik emlékezni s nem tud már ideálokért lelkesedni, annak órái meg vannak számlálva. Viszont az nemzet, mely életfonalának egyik végét az emlékekhez, a másikat az eszményekhez kapcsolja, oly erősségekre támaszkodik, amelyek úgy az ekének és kardnak, mint a szónak és tollnak harcosait a nemzet önzetlen, buzgó, törhetetlen s mindenre kész munkásaivá avatja. S ha van nemzet a föld kerekségén, melynek ily munkásokra van szüksége, ez a magyar nemzet, melyet ezeréves múltja, az európai kulturfejlődés védőbástyájaként való ismételt szereplése, szellemi értékeivel kitűnése: a gondviselés különös kegyelméből oly síkra lendített, amelyen a vezető államokkal találja magát egy társaságban. Nem nagyhatalom, de nem is tartozik az inponderabiliák közé, nem primhegedüs, de oly hangszeren játszik, amely nélkül Európa melódiája sivár maradna s nélkülözné az orchester teljességét. És ma itt, Tihanynak bércein, a nemzet emlékezik mártír királyára, Istenben boldogult IV. Károlyra, utolsó koronás királyunkra. Mennyit szenvedhetett hazánk e szerencsétlen uralkodója, midőn átzokognia kellett az összeroppanást, a szégyenletes békét, területeink megcsonkítását, trónjának megingását, hű magyarjai egy részének elpártolását, midőn meg kellett érnie a budaörsi tragédiát, száműzetését, hontalanná válását. Mennyi keserű könny hullhatott a felséges szempárból, midőn agyongyötört királyunk itt a tihanyi apátság ablakából a magyar tengerre vetette tekintetét. Nincs, nem lehet, hogy legyen magyar ember, hacsak követ nem hord szive helyén, kit meg ne indítana szerencsétlen királyunknak balsorsa, azé a királyé, akit a jövő objektív hisztérikusai, Szent Istvánnak,Nagy Lajosok, Mátyások s Ferenc Józsefek mellé fog .orozni és méltán. Amit a magyar kíván, amiért a mohácsi vész óta küzdött, amiről évszázadokon át álmodozott, az a nemzeti önállóság, a függellenség. És Károly király ráeszmélt a mi kívánságaink igazságos voltára; — velünk álmodta az álmot » független s önálló Magyarországról; — nem ellenfelünk volt, hanem barátunk; nem idegen erők exponense volt, hanem a nemzeti aspirációk tényezője. És midőn kiüldözték országából, vissza akart térni. Életét, egészségét kockáztatta, hogy elfoglalhassa trónját, melyhez esküje s magyar szive kötötte. Boldogtalan királyunknak nem adatott meg,, hogy elfoglalhassa trónját. A külső erőszak idezárta fogolyként Tihanyba, ide, ahova, hazánk egyik legszebb pontjára, nyugodni, pihenni, örülni s vigadni tér a magyar, s a legelső magyar itt nem örült és vigadott, hanem keserű könynyeket sirt hazája sorsa felett. És ennek a szivettepő tragédiának utolsó felvonása csak ezután következett. Száműzték királyunkat, elhurcolták országából, idegenbe kényszerítették, ahol elérte a leselkedő betegség, mely aztán kioltotta a nekünk legdrágább életet. Emlékezzünk, tisztelt hölgyeim és uraim, emlékezzünk azzal az átható érzéssel, mely nemcsak kegyeletre és hálára hangol, de amely felemel s megnemesíti a szíveket. A ne bosszúra, ne megtorlásra indítsanak a mai napon felidézett emlékek. Legyen elég a gyűlölködésből és szeretetlenségből. A tihanyi Károly király Emlékbizottság szorgalmazására az ország törvényhatóságai kálváriautat fognak létesíteni Minden törvényhatóság egy-egy stációt építtet. A jövő évi Károly királyemlékünnep már az akkorára elkészülő több stáció felszentelésének jegyében fog lefolyni. A kálvária, tisztelt hölgyeim és Uraim, a szenvedések útja és mégis vigaszt nyújt annak, aki azt megjárja. Küldjünk egy áhitatos fohászt a mai emlékünnepen Mária országának égi királynőjéhez, hogy segítségével mártír királyunk megtalálja azt a nyugodalmat, melyet itt a földön hiába keresett, hogy Tuiholyt elérkezik az ideje, rátehessük Szent István koronáját annak a gyermekkirályunknak fejére, kire örömmel és bizakodással tekint fel minden igazi magyar ember s hogy a mindenható Úristen engedje átvezetnünk a mi édes magyar hazánkat a siralom völgyéből arra a magaslatra, ahol hibáinkat elvetve s ősi erényeinkben megerősödve, rátalálunk magunkra s boldoggá tehetjük a régi határain belül uj életet kezdő országunkat. Emlékezzünk s imádkozzunk! A programmnak vége volt. De hirtelen egy, fej bukkant fel az oltár fölött, egy kis földhányáson. És remegő zengéssel egy kiáltás hasított a tömeg fölött: — Megálljatok a Térdnadrágban, feketében, Lavater-nyakkendővel, kócosan egy férfi állt a dombon. — Tizennégy napig gyalogoltam, hogy ideérjek. Máriazellbe zarándokoltam, vizám nélkül. És még a magyar becsület, én megmutatom. Véreim! Én költő vagyok. Hallgassatok ide. Nagy iv papirost vett elő s dunaparti Petőfi-szobor lendületes pózában szavalni kezdett. Az emberek csak mentek lefelé. Egy kis csoport azonban megállt és babonás áhítattal hallgatta az exattált embert, aki remegett és földöntúli mámorban, zokogva a lelkesedéstől, szavalt, a kőfal párkányán, ingadozva, ugrálva, mintha meg akarna szabadulni a testsúlyától, hogy a mező elé és a távozók fölé repülhessen. Csendőr futott, hogy lehozza , mert összevissza beszélt és senki sem tudta, mit akar. Mi is felmásztunk hozzá, előbb, mint a csendőr. Kezet nyújtottunk, fogadta, reszketett, mintha láza lenne. — Gráf Sándor vagyok, nyugalmazott tanító, aki azért gyalogoltam idáig, hogy megmutassam, mi az áldozatkészség. Ahogy megyünk lefelé, nagy, vaskos parasztok jönnek, meggratulálják. Egy asszony kezet csókol neki. Már csak alig vannak a mezőn és az oltárt is bontják.* A programul politikamentes emlékezést ígért és ezt a programmot ízlésesen be is tartották. Nem is kínálkozott a politikum és banális napi vonatkozás, e tragikus és meg-tisztult bánatban, itt a történelmi helyen, e shakespearei király-dráma levegőjében. Balatoni hajósok a túlsó parton, azt mondják, hogy Tihanyt néha egészen közel mutatja a káprázat. Ma, a tragikus párában mindenkihez közelebb jutott, zöld dombjával, két tornyával, kopott falujával: Tihany. vaffOfiyf crVQfC Károly király kálváriája Áhitatos ünnepségen emlékezett mártír-királyára a nemzet — Kálvária-utat építenek a tihanyi hegyen — „Az emlék objektív szociális tényező“ — mondta Angyal Pál — Aki tizennégy napig gyalogolt, hogy Tihanyba érjen Sok ezren zarándokoltak a bencések szelíd falujába ÚJSÁG SZERDA, 1927 AUGUSZTUS.