Ujság, 1928. április (4. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-29 / 98. szám
Vasárnap, 1925 április 29 ÚJSÁG Círele és v/osepilíiie Ir/a Márai Sándor Bécs, április. Amíg az egyik táncosnő benn a városban struccfogattal szaladgál s emberi és állati ölebeivel készült szomszédországba, ahol a vendéglátó előzékenységet odáig viszik, hogy parlamenti reklámmal várják, addig a másik táncosnő, aki számít valamit ebben a csendes városban, künn fogad Hiazingben a Reichsgasse egyik düledező, sárgafalu földszintes házának legkisebb szobájában. Az ablakok a kertre néznek. Ebben a kertben virult ki, érett meg és hervadt el egy kor minden virulásával és hervadásával a valcer. Én Bécsben, amilyen kicsinyes vagyok, mindig két dologban leltem meg legtökéletesebben kifejezve ennek a városnak a kultúráját: az egyik Grete valcertánca volt, a másik az udvari spanyol lovaglóiskola. A hietzingi tavasz késik, Wiesenthal fizete az ablakból magyarázza nekrem a kusza és iparkodó kertet. A három orgonáimkor, amit a valcer három Wiesenthal-lánya első operai fellépésük emlékére ültetett, ma már, írjuk csak le nyugodtan, beillik mohó terpeszkedésében egész orgonalugasnak. Az talán nem is biztos, hogy az idő eljár, mert az időről nem tudunk semmi biztosat, de a jelenségek és emberek hervadnak, az orogntbokrok még élnek, a valcer már nem él. Egy kor táncolta, s három fiatal lány ebben a kertben csinált művészetet belőle. Az édes, a szagos, a bécsi valcerből, Johatnn Strauss valcerjéből, a Wienerwald, a napsütés, a századfordulós jólét valceréből, az elpolgáriasodott Közép-Európa valceréből, a megérett monarchia valceréből. Ez a valcer, a bécsi valcer, ahogy Grete táncolta, a monarchia leggyöngédebb és legbájosabb mozdulata volt. És még, bocsánat, a spanyol iskola lovait szerettem így ebben a városban, azt a hangot, amivel ott a lovakhoz szólottak, s a lovak mozdulatait. Nem volt még egy hely a monarchiáiban, ahol hivatalos közegek élőlényekhez azzal a kíméletes megértéssel, elnéző szeretettel és aggódó gondossággal szólottak volna, mint a spanyoliskola alkalmazottai a lovakhoz. S ma sincs sehol a világon különb magasiskola, mint a bécsi spanyol; a köztársaság megtartotta a lovakat, s a régi rittmeister tanárokat; tehát az iskola fajsúlya ebben az esetben nem a rezsimen múlt, hanem a lovakon és a tanárokon. De az igazi, az egyetlen, a nagy bécsi exportcikk, amit ez a város a világnak adott, talán mégis Grete valcere volt. Valami mgefoghatatlan könnyűség volt ebben a mozdulatban és harmónia, valami negéd is, az biztos, de ha egyszer meg tudta csinálni és jól állott neki... Ez volt a nagy exportcikk,, a valcer, a Wiener Werkstatten csak sokkal később jött. Aztán jött Meinl a kávéjával. Aztán jött Kari Krauss, aki megmagyarázta, hogy miért rossz az egész. De akkor már körülbelül vége is volt az egésznek. * Nagyon szép ez a bécsi délután, szeretem az ilyen határozott és biztos kereteit egy kultúrának, mint ez a hietzingi kert: az ember pontosan tudja, hogy hol van. Megkérdem Gretót, hogy látta-e a Baker Jozefát és mit tart róla? Ezt nem azért kérdem, hogy intervjút csináljak, mert ahhoz se ő, se én nem értünk; de az ilyen problémákat, mint Baker Jozefa, szeretem megfelelő helyekre adresszálni, s Bécsben Grete, aki megcsinálta a valcert, az egyetlen kompetens, hogy ítéletet mondjon Jozefáról, aki megadta a jazz-táncnak a végső formátlanságát, — ahogy Grete megadta a valcernek a végső formát. S ha már 1028-ban mind a ketten találkoztak itt Bécsben ... De azt mondja, hogy nem látta soha, amit nagyon sajnál, ő, Grete, már beutazta az egész világot a valcerrel, körülvitte a bécsi mosolyát és mozdulatait, meglebegtette a keringőt a világban, mint egy pusztuló birodalom selyemzászlaját, s most már hazajön Hietzingbe, leült itt a kertben és nem akar semmit. Az Apollo-színházba se szokott bejárni. Kérdem, meddig akar itt maradni, a kertben ? Örökre, azt mondja. És hogy a jazz-ről mit tart? Megállapodunk abban, hogy nagyon érdekes, ha őszinte Biztos, hogy itt készül valami, egy forma ebben a görcsben, egy ritmus ebben a ritmusgyalázásban, s a végén mégis egy forma, ami készül, tehát művészet készül. Most már látom, hogy hibás az egész kérdés. De neki, Gretánek, Johann Strauss dolgozott; Jozefának, neki kis szomorú néger népdalénekesek dolgoztak cukornádtörés közben nyögték az első nyávogó melódiáját annak a bánatnak, amiből megszületett a jazz. De azért nem nézte meg Jozefát, mert nem szokott bejárni a városba. Bárba se szokott járni. A valcerről beszélünk, s mondom neki, hogy most megint nagy renaissance-a van ennek a nemes táncnak, a nagyvárosok mulatóiban ezt kezdik táncolni, s a táncjósok ezt mondták be jövőre. De ezen már igazán csak mosolyogni leadással nézett fel a Mesterre. Szeme találkozott Titoéval, de nem ismerte fel. Mária csak őt nézte, őt, a nagy Művészt, akinek ruhája kopott és arca beesett, de akinek neve Beethoven nevével fog örökké élni. Ki fog akkor tudni Tito Sacchi hangverseny-sikereiről! ♦ Tito Sacchi ezen az éjjelen nem hunyta le szemét és hajnalhasadtára kelvén, tisztán látta, hogy az ő napja már leáldozott és hogy ő sem a Művészettel, se a Szerelemmel nem fog többé találkozni. A Művészetet akkor árulta el először, amikor Rómában öt aranyért játszott, ahelyett, hogy az erdő csendjében megírta volna a Természetnek nagy szimfóniáját, mely ott dalolt akkor ifjú lelkében. És a Szerelemhez is hűtlen volt, mert a buja tekintetű nőket ölelte és elment a nagy találkozóról Máriától, aki égi Szerelemmel szerette. Most már késő. Mária megtalálta a Mestert és őt meg sem ismerte többé boldogan hancúrozó parasztlányokat, sem a francia matrózokat, akik még innét Olaszországból is hazadalolnak otthonmaradt párjukhoz. Bement a városba és megállt a színház előtt, ahol ifjúságában olyan nagy áhítattal hallgatta a színészeket. A színház kiskapuja előtt ismerős arc. Igen, igen, ő ismeri ezt a beteges, vékony embert, aki rosszul szabott fekete ruhában, lázas szemmel bámul maga elé. Most tekintetük egyszerre találkozik. Megismerik egymást. — Tito Sacchi, te vagy az? — Én vagyok, Luigi, holnap hangversenyezni fogok Rómában, a mai estét itt töltöm, szülővárosunkban, ahol együtt játszadoztunk és szőttük a szép terveket. Emlékszel-e még? — Igen, Tito, emlékszem. És azóta sem szűntem meg álmodozni és álmaimat beleírtam abba a nagy művembe, melyet ma fognak előadni ebben a színházban. — És fáradtan hozzátette: — Éheztem és rongyosan jártam ... erre a mai estére vártam mindig ... de mégsem engedtem a dobogó és az impreszszáriók csábításának, mert... Tito Sacchi ottmaradt barátjával, aki türelmetlenül várta az első hangok feltörését. Az első néhány taktusnál még mozogtak, etött beszélgettek is az emberek, de amikor kibontakozott a kompozíció hatalmas tétele, halálos csönd támadt az egész színházban. A szimfónia hatalmas erővel szólaltatta meg az emberi szenvedést, mely lassan beleolvadt a második tétel lágyságába, az emberi érzés megváltó szeretetébe, hogy azután a harmadik tétel szeszélyes bizonytalansága végsőkig fokozza az emberek áhítatát. Azután jött a szimfónia negyedik tétele, az Apotheozis, a mindent magában foglaló örök embert, melynek hangjaiban Tito Sacchi megtalálta azokat az érzéseket, vágyakat, melyek benne is éltek, de amelyeket ő elárult és megtagadott. Tito Sacchi a műértő biztos ítéletével gratulált barátjának. Szép volt, gyönyörű szép! És szivén valami kimondhatlan fájdalom nyillatott át... A reggeli újságoknak meg volt a maguk nagy szenzációja. Tito Sacchi, a világ legismertebb művésze, öngyilkos lett. Délután még jókedvűen sétált a Népligetben, mosolyogva nézegette az egyszerű emberek vidámságát, azután betért a színházba, ahol ifjúkori barátjával találkozott, aki ezen a napon lépett az emberiség nagyjai közé, este pedig kiment a várost körülövező erdőbe, ahol éppen virágoztak az olajfák és főbelőtte magát. Az újságok találgatták, vájjon mi vihette erre a lépésre azt a művészt, aki fiatal volt, egészséges és nagyon gazdag. Hiszen mindene megvolt, amire ember csak vágyódhatott! írást nem hagyott hátra. Zsebében egy könyv volt. Ibsen: Peer Gyntje, úgy látszik, azt olvashatta utoljára. Az egyik oldalon ceruzával voltak aláhúzva ezek a sorok: • Ó, mondd, hol voltam én, egész töretlen Isten fényével, mellyel megszülettem?» A riporterek és a kritikusok egyhangúlag megállapították, hogy nincsen semmi nyom, egyetlen fénysugár sem, mely megmagyarázná A közönség is lázasan tapsolta a szerzőt, akit a kiskapunál könnyező szemmel várt egy lány. Magas, vékony nő. Tito nyomban Tito Sacchi tragédiáját. Az orvosok nyugodt megismerte: Mária volt, akit boldog oda- fölénnyel kimondották. Pillanatnyi elmezavar. * Füredi „Jantzen" tihóban! Dús várási téli férfiak, nők és gyermekek részére VARGA IV, Kossuth Lajos-u. 11 és Petőfi Sándor-u. 6 5 33 ÉV ÓTA INGEINK SZABÁSA ÉS MINŐSÉGE ELISMERTEN ELSŐRANGÚ KERTÉSZ FÁJL CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI UDVARI SZÁLLÍTÓ VI. TERÉZ-KÖJRUT 13 hét, s okos, finom kezét felemeli egy elhárító mozdulattal, s elutasítja magától az egész föltevést. Mindegy, hogy mit fognak jövőre a bárokban táncolni. A valcer, az igazi, egy kor mozdulata volt, s ez a kor meghalt. Ford, igen, ő szokta még táncolni a valcert. Hozzá aztán egészen különösen illik is. Grete már nem táncolja többé. Tapintat kérdése az ilyesmi.♦ Aztán arról beszélünk, hogy mi van Oroszországban s mi lehet az egészből, különös tekintettel arra a mellékkörülményre, hogy azt is csak emberek csinálják, s emberekkel történik az egész. Később, mikor behozzák a lámpát, (mert Hietzingben még behozzák a lámpát) Párisról beszélünk, s megegyezünk benne, hogy ott sok minden nincsen egészen rendben; még később, mikor a lámpa füstölni kezd és muri van a kanóc miatt, Budáról kezdünk beszélni s megegyezünk benne, hogy ott sok minden kissé túlságosan is rendben van. Grete, aki végighordta a valcert Oroszországon, Párison és Budán, a legnagyobb megértéssel beszél Jozefáról, aki most kezdi végighordani a jazzt Párison és Budán. A fontos az, hogy egy kor őszintén fejezze ki magát abban a művészetben, amit felismer. A valcer őszintén kifejezte magát. Nem tehetek róla, én szeretem Jozefát is, különösen, mikor azokat a kis amerikai dalokat énekli, amikből egy szót nem értek. Tíz év múlva úgyis egy kertben fog ülni Bostonban és melankolikus emlékezéssel mesél majd egy újságírónak a jazzról. Kun lila Közép-Európa államaiban zavargásokat akart renileztetni Óriási mennyiségű bolsevista propagandairatot foglalt le a bécsi rendőrség — Bécsben élő magyarok jelentették a rendőrségnek Kun tevékenységét — Nem tudják a letartóztatott kommunisták személyazonosságát megállapítani A bécsi rendőrség az egész világ közvéleményének feszült figyelme közben folytatja nyomozását, hogy megállapítsa Kun Béla bécsi szereplésének valódi céljait. Egyértelműleg szerte a világon általános megdöbbenést kelt, hogy a magyar proletárdiktatúra véreskezű fővezére újból szerephez jutott és újra kísérletet tett arra, hogy Közép-Európa országaiban a bolsevizmus veszedelmes tűzcsóváját lobogtassa meg. Kun Béla veszedelmes vállalkozása, hála a bécsi rendőrség erélyes és eredményes fellépésének, meghiúsult és így sikerült olyan veszélyeknek elejét venni, amelyek a békés társadalom tagjai ezreinek nyugalmát és biztonságát tette volna tönkre. Egyelőre képtelenség világosan látni, hogy annak a bűnszövetkezetnek, amely Kun Béla vezérletével földalatti szervezkedés révén kezdett munkába, mi volt a tulajdonképeni célja. Egészen bizonyos, hogy a hetek óta folytatott szinte éjjel-nappal tartó tanácskozásoknak közvetlen és első feladata az lett volna, hogy Magyarországon és a környező államokban is május elsején, amikor a munkásság ünnepet tart, nyugtalanságot, tüntetéseket és zavargásokat támasszon.