Ujság, 1928. április (4. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-29 / 98. szám

Vasárnap, 1925 április 29 ÚJSÁG Círele és v/osepilíiie Ir/a Márai Sándor Bécs, április. Amíg az egyik táncosnő benn a városban struccfogattal szaladgál s emberi és állati ölebeivel készült szomszédországba, ahol a vendéglátó előzékenységet odáig viszik, hogy parlamenti reklámmal várják,­­ addig a másik táncosnő, aki számít valamit ebben a csendes városban, künn fogad Hia­zingben a Reichsgasse egyik düledező, sárgafalu föld­szintes házának legkisebb szobájában. Az ab­lakok a kertre néznek. Ebben a kertben vi­rult ki, érett meg és hervadt el egy kor min­den virulásával és hervadásával a valcer. Én Bécsben, amilyen kicsinyes vagyok, mindig két dologban leltem meg legtökélete­sebben kifejezve ennek a városnak a kultú­ráját: az egyik Grete valcertánca volt, a má­sik az udvari spanyol lovaglóiskola. A hietzingi tavasz késik, Wiesenthal fizete az ablakból magyarázza nekrem a ku­sza és iparkodó kertet. A három orgoná­imkor, amit a valcer három Wiesenthal-lánya első operai fellépésük emlékére ültetett, ma már, írjuk csak le nyugodtan, beillik mohó terpeszkedésében egész orgonalugasnak. Az talán nem is biztos, hogy az idő eljár, mert az időről nem tudunk semmi biztosat,­­ de a jelenségek és emberek hervadnak, az or­­ogn­tbokrok még élnek, a valcer már nem él. Egy kor táncolta, s három fiatal lány eb­ben a kertben csinált művészetet belőle. Az édes, a szagos, a bécsi valcerből, Johatnn Strauss valcerjéből, a Wienerwald, a napsü­tés, a századfordulós jólét valceréből, az el­­polgáriasodott Közép-Európa valceréből, a megérett monarchia valceréből. Ez a valcer, a bécsi valcer, ahogy Gret­e táncolta, a mon­archia leggyöngédebb és legbájosabb moz­dulata volt. És még, bocsánat, a spanyol iskola lovait szerettem így ebben a városban, azt a hangot, amivel ott a lovakhoz szólottak, s a lovak mozdulatait. Nem volt még egy hely a mon­archiáib­­an, ahol hivatalos közegek élőlé­nyekhez azzal a kíméletes megértéssel, el­néző szeretettel és aggódó gondossággal szó­lottak volna, mint a spanyoliskola alkalma­zottai a lovakhoz. S ma sincs sehol a világon különb magas­iskola, mint a bécsi spanyol; a köztársaság megtartotta a lovakat, s a régi rittm­eister ta­nárokat; tehát az iskola fajsúlya ebben az esetben nem a rezsimen múlt, hanem a lova­kon és a tanárokon. De az igazi, az egyetlen, a nagy bécsi ex­portcikk, amit ez a város a világnak adott, talán mégis Grete valcere volt. Valami mge­­foghatatlan könnyűség volt ebben a mozdu­latban és harmónia, valami negéd is, az biz­tos, de ha egyszer meg tudta csinálni és jól állott neki... Ez volt a nagy exportcikk,, a valcer, a Wiener Werkstatten csak sokkal később jött. Aztán jött Meinl a kávéjával. Aztán jött Kari Krauss, aki megmagya­rázta, hogy miért rossz az egész. De akkor már körülbelül vége is volt az egésznek. * Nagyon szép ez a bécsi délután, szeretem az ilyen határozott és biztos kereteit egy kul­túrának, mint ez a hietzingi kert: az ember pontosan tudja, hogy hol van. Megkérdem Gretót, hogy látta-e a Baker Jozefát és mit tart róla? Ezt nem azért kérdem, hogy intervjút csi­náljak, mert ahhoz se ő, se én nem értünk; de az ilyen problémákat, mint Baker Jozefa, szeretem megfelelő helyekre adresszálni, s Bécsben Grete, aki megcsinálta a valcert, az egyetlen kompetens, hogy ítéletet mondjon Jozefáról, aki megadta a jazz-táncnak a végső formátlanságát, — ahogy Grete megadta a valcernek a végső formát. S ha már 1028-ban mind a ketten találkoz­tak itt Bécsben ... De azt mondja, hogy nem látta soha, amit nagyon sajnál, ő, Grete, már beutazta az egész világot a valcerrel, körülvitte a bécsi mosolyát és mozdulatait, meglebegtette a ke­­ringőt a világban, mint egy pusztuló biroda­lom selyemzászlaját, s most már hazajön Hietzingbe, leült itt a kertben és nem akar semmit. Az Apollo-színházba se szokott bejárni. Kérdem, meddig akar itt maradni, a kert­ben ? Örökre, azt mondja. És hogy a jazz-ről mit tart? Megállapo­dunk abban, hogy nagyon érdekes, ha őszinte Biztos, hogy itt készül valami, egy forma eb­ben a görcsben, egy ritmus ebben a ritmus­­gyalázásban, s a végén mégis egy forma, ami készül, tehát művészet készül. Most már lá­tom, hogy hibás az egész kérdés. De neki, Gretánek, Joh­ann Strauss dolgozott; Jozefá­nak, neki kis szomorú néger népdalénekesek dolgoztak cukornádtörés közben nyögték az első nyávogó melódiáját annak a bánatnak, amiből megszületett a jazz. De azért nem nézte meg Jozefát, mert nem szokott bejárni a városba. Bárba se szokott járni. A valcerről beszélünk, s mondom neki, hogy most megint nagy renaissance-a van en­nek a nemes táncnak, a nagyvárosok mula­tóiban ezt kezdik táncolni, s a tánc­jósok ezt mondták be jövőre. De ezen már igazán csak mosolyogni le­adással nézett fel a Mesterre. Szeme találko­zott Titoéval, de nem ismerte fel. Mária csak őt nézte, őt, a nagy Művészt, akinek ruhája kopott és arca beesett, de akinek neve Beetho­ven nevével fog örökké élni. Ki fog akkor tudni Tito Sacchi hangverseny-sikereiről! ♦ Tito Sacchi ezen az éjjelen nem hunyta le szemét és hajnalhasadtára kelvén, tisztán látta, hogy az ő napja már leáldozott és hogy ő sem a Művészettel, se a Szerelemmel nem fog többé találkozni. A Művészetet akkor árulta el először, amikor Rómában öt arany­ért játszott, ahelyett, hogy az erdő csendjé­ben megírta volna a Természetnek nagy szimfóniáját, mely ott dalolt akkor ifjú lel­kében. És a Szerelemhez is hűtlen volt, mert a buja tekintetű nőket ölelte és elment a nagy találkozóról Máriától, aki égi Szerelem­mel szerette. Most már késő. Mária megtalálta a Mestert és őt meg sem ismerte többé­ boldogan hancúrozó parasztlányokat, sem a francia matrózokat, akik még innét Olaszor­szágból is hazadalolnak otthonmaradt pár­jukhoz. Bement a városba és megállt a színház előtt, ahol ifjúságában olyan nagy áhítattal hallgatta a színészeket. A színház kiskapuja előtt ismerős arc. Igen, igen, ő ismeri ezt a beteges, vékony embert, aki rosszul szabott fekete ruhában, lázas szemmel bámul maga elé. Most tekintetük egyszerre találkozik. Megismerik egymást. — Tito Sacchi, te vagy az? — Én vagyok, Luigi, holnap hangverse­nyezni fogok Rómában, a mai estét itt töltöm, szülővárosunkban, ahol együtt játszadoztunk és szőttük a szép terveket. Emlékszel-e még? — Igen, Tito, emlékszem. És azóta sem szűntem meg álmodozni és álmaimat bele­írtam abba a nagy művembe, melyet ma fog­nak előadni ebben a színházban. — És fárad­tan hozzátette: — Éheztem és rongyosan jár­tam ... erre a mai estére vártam mindig ... de mégsem engedtem a dobogó és az impresz­­száriók csábításának, mert... Tito Sacchi ottmaradt barátjával, aki tü­relmetlenül várta az első hangok feltörését. Az első néhány taktusnál még mozogtak, et­ött beszélgettek is az emberek, de amikor ki­bontakozott a kompozíció hatalmas tétele, halálos csönd támadt az egész színházban. A szimfónia hatalmas erővel szólaltatta meg az emberi szenvedést, mely lassan beleolvadt a második tétel lágyságába, az emberi érzés megváltó szeretetébe, hogy azután a harma­dik tétel szeszélyes bizonytalansága végsőkig fokozza az emberek áhítatát. Azután jött a szimfónia negyedik tétele, az Apotheozis, a mindent magában foglaló örök embert, mely­nek hangjaiban Tito Sacchi megtalálta azokat az érzéseket, vágyakat, melyek benne is éltek, de amelyeket ő elárult és megtagadott. Tito Sacchi a műértő biztos ítéletével gratulált ba­rátjának. Szép volt, gyönyörű szép! És szivén valami kimondhatlan fájdalom nyillatott át... A reggeli újságoknak meg volt a maguk nagy szenzációja. Tito Sacchi, a világ legis­mertebb művésze, öngyilkos lett. Délután még jókedvűen sétált a Népligetben, mosolyogva nézegette az egyszerű emberek vidámságát, azután betért a színházba, ahol ifjúkori barát­jával találkozott, aki ezen a napon lépett az emberiség nagyjai közé, este pedig kiment a várost körülövező erdőbe, ahol éppen virá­goztak az olajfák és­­ főbelőtte magát. Az újságok találgatták, vájjon mi vihette erre a lépésre azt a művészt, aki fiatal volt, egész­séges és nagyon gazdag. Hiszen mindene meg­volt, amire ember csak vágyódhatott! írást nem hagyott hátra. Zsebében egy könyv volt. Ibsen: Peer Gyntje, úgy látszik, azt olvas­hatta utoljára. Az egyik oldalon ceruzával voltak aláhúzva ezek a sorok: • Ó, mondd, hol voltam én, egész töretlen Isten fényével, mellyel megszülettem?» A riporterek és a kritikusok egyhangúlag megállapították, hogy nincsen semmi nyom, egyetlen fénysugár sem, mely megmagyarázná A közönség is lázasan tapsolta a szerzőt, akit a kiskapunál könnyező szemmel várt egy lány. Magas, vékony nő. Tito nyomban Tito Sacchi tragédiáját. Az orvosok nyugodt megismerte: Mária volt, akit boldog oda- fölénnyel kimondották. Pillanatnyi elmezavar. * Füredi „Jantzen" t­ihóban! Dús várási téli férfiak, nők és gyermekek részére VARGA IV, Kossuth Lajos-u. 11 és Petőfi Sándor-u. 6 5 3­3 ÉV ÓTA INGEINK SZABÁSA ÉS MINŐSÉGE ELISMERTEN ELSŐRANGÚ KERTÉSZ FÁJL CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI UDVARI SZÁLLÍTÓ VI. TERÉZ-KÖJRUT 13 hét, s okos, finom kezét felemeli egy elhárító mozdulattal, s elutasítja magától az egész föl­tevést. Mindegy, hogy mit fognak jövőre a bárokban táncolni. A valcer, az igazi, egy kor mozdulata volt, s ez a kor meghalt. Ford, igen, ő szokta még táncolni a val­cert. Hozzá aztán egészen különösen illik is. Grete már nem táncolja többé. Tapintat kér­dése az ilyesmi.♦ Aztán arról beszélünk, hogy mi van Oroszországban s mi lehet az egészből, külö­nös tekintettel arra a mellékkörülményre, hogy azt is csak emberek csinálják, s em­berekkel történik az egész. Később, mikor behozzák a lámpát, (mert Hietzingben még behozzák a lámpát) Páris­­ról beszélünk, s megegyezünk benne, hogy ott sok minden nincsen egészen rendben; még később, mikor a lámpa füstölni kezd és muri van a kanóc miatt, Budáról kezdünk be­szélni s megegyezünk benne, hogy ott sok minden kissé túlságosan is rendben van. Grete, aki végighordta a valcert Oroszor­szágon, Párison és Budán, a legnagyobb megértéssel beszél Jozefáról, aki most kezdi végighordani a jazzt Párison és Budán. A fontos az, hogy egy kor őszintén fejezze ki magát abban a művészetben, amit felismer. A valcer őszintén kifejezte magát. Nem te­hetek róla, én szeretem Jozefát is, különösen, mikor azokat a kis amerikai dalokat énekli, amikből egy szót nem értek. Tíz év múlva úgyis egy kertben fog ülni Bostonban és melankolikus emlékezéssel me­sél majd egy újságírónak a jazzról. Kun lila Közép-Európa államaiban zavargásokat akart ren­ileztetni Óriási mennyiségű bolsevista propagandairatot foglalt le a bécsi rendőrség — Bécsben élő magyarok jelentették a rendőrségnek Kun tevékenységét — Nem tudják a letar­tóztatott kommunisták személyazonosságát megállapítani A bécsi rendőrség az egész világ közvéle­ményének feszült figyelme közben folytatja nyomozását, hogy megállapítsa Kun Béla bécsi szereplésének valódi céljait. Egyértel­műl­eg szerte a világon általános megdöbbenést kelt, hogy a magyar proletárdiktatúra véres­­kezű fővezére újból szerephez jutott és újra kísérletet tett arra, hogy Közép-Európa orszá­gaiban a bolsevizmus veszedelmes tűzcsóváját lobogtassa meg. Kun Béla veszedelmes vállal­kozása, hála a bécsi rendőrség erélyes és ered­ményes fellépésének, meghiúsult és így sike­rült olyan veszélyeknek elejét venni, amelyek a békés társadalom tagjai ezreinek nyugalmát és biztonságát tette volna tönkre. Egyelőre képtelenség világosan látni, hogy annak a bűnszövetkezetnek, amely Kun Béla vezérletével földalatti szervezkedés révén kez­dett munkába, mi volt a tulajdonképeni célja. Egészen bizonyos, hogy a hetek óta folytatott szinte éjjel-nappal tartó tanácskozásoknak közvetlen és első feladata az lett volna, hogy Magyarorszá­gon és a környező államokban is május elsején, amikor a munkásság ünnepet tart, nyugtalanságot, tüntetéseket és za­vargásokat támasszon.

Next