Ujság, 1930. november (6. évfolyam, 249-273. szám)

1930-11-01 / 249. szám

Budapest, 1930 szombat, november 1 Ára 42 fillér Romániában 14 lej VI. évfolyam, 249. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK Negyedévre----------- . 10.80 penge Egy hóra ...... 4.5 penge Ausztriában egy hóra - 5 Schilling Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon hétköznap 16 fillér vasárnap ........ 32 fillér Ausztriában hétköznap 30 Groschen vasárnap ...... 40 Groschen Megjelenik vasárnap és ünnep utáni napok kivételével minden napÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL,­VI. Aradi­ utca 10 TELEFON: Automata 207-54, 207-55, 207-56, 207-57 FIÓKKIA­D­Ó­HIVATAL ÉS KÖLCSÖNKÖNYVTÁR Budapest, Erzsébet-körut 43 (Rovat­­épület) Telefonszám: József 316-28 Utazási és menetjegyiroda: Budapest, VII. Erzsébet-körut 43. Tel.: J. 419-34 sie fogadja el a lapot az uisao vasornapja és a molynyomásu Képes aafliomen­oaiet nélkül ■ I­I Élet és halál Irta Kóbor Tamás Emlékeznek a régi balladákra? Egy embert a temetőben meglep az éjfél. A tárok megmozdulnak, eltűnnek. A halot­tak benépesítik a temetőt. Mind éli a megszűnt életét, míg a kakas nem kuko­rékol. Ekkor a halottak eltűnnek, a sírok ismét domborulnak. Az az ember pedig, aki a kísérteteknek ezt az óráját átélte, megőszült. Olykor ennek a víziónak az ellentéte kap el. Színházban, ragyogó fényben, kiöltözött emberek, tündöklő nők, csil­logó szemek, harsogó kacagás, tenyerek tapsförgetege. Komoly elmélyüléssel a színészről, az énekesnőről, a darab hi­báiról, erényeiről. Megfontolás, a büffé­­ben mit egyenek, eltökélt tervek a ruha­tárral szemben. S elfog a vízió: legkésőb­ben nyolcvan év múlva ez a gyönyörű, élvező, gondtalan társaság egytől-egyig temető lakója lesz. S megrémülök, mint valami végzetes titkot, magamban tarto­gatom, mintha volna is egyetlen ember kerek e világon, aki ezt nem tudná. És kísérteties vízió, halottak napján az ifreik t­íljul kivonulni!* a temetőbe s ahány­a­n vannak, egyszer valamikor nem fógnak többé visszatérni. Elődeik nyo­mába, lépnek,­ hant és kő alatt fogadják a megemlékezés virágadományát. Le­het-e élni, ha az ember erre gondol? S van-e magyarázata, hogy erre a szörnyűségre az emberek nem gondol­nak? Az ezeréves nemzetnek tizenkilenc generációja a föld alatt van s csak egyet­lenegy van életben. S mindig csak egy él és mindig több és több lesz az, ame­lyik nem él. Voltaképen halottaiban él a nemzet. A múlté a többség, a volté a van-nal szemben. Nem üres gőg, ha akik­nek történelmileg módjukban van, szá­mon tartják őseiket s jelen életük és a múlt élet között őrzik a folytonosságot. Sivár és gyökértelen az ismeretlen kez­det és folytonosság nélkü­li befejeződés az egyéni elmúlással. Akinek csak ki­csike sírdom­bja van a temetőben, koszo­­rújával, néhány szál őszirózsájával és gyertyájával a múltjába kapcsolja magát és ilym­ódon hosszabbítja­ meg életének tartamérzetét. A jövőbe is be lehet kapcsolódni? Abba bekapcsol a végtelenség gondolata. Nem szűnünk meg a földi halállal. E nél­kül el sem képzelhető az élet. De ez a tudat nem érvényesül az élet m­inden­­naposságában. A földi lét folyama alatt utódainkhoz főzzük a magunk életérze­tét, a jövő alatt azt a kérdést értjük, mi ■esz utódainkkal? Biztosítjuk azok to­vábbi jólétét s nyugodtan távozhatunk. Az élethivatásnak közönséges ember szá­mára ez a legmagasabbrendű felfogása. S manapság ez a legtragikusabb. Az­let ösztöne utódot sóvárog. De össze­­ütközik az élet félelmével. Az a jövő, ami­t én életem folytatása egy másik egyén­ben, vájjon milyen? Amit felőle tudunk, supa aggodalom. Amit felőle sejtünk, supa rémület. Átokkal sújtott nemze­­ék vagyunk. Háború borzalma után a éke feldúltsága, minden érték, mely­­etek megalapozottsága volt, megren­dít. Vagyon? Ma megvan, holnap nin­­sen. Munkára neveltség? A munka­­élküliség világa a mienk. Szellemi ki­­tüveltség? Minél több jut belőle, annál agyobb a szenvedőképesség. A halnak víz nyomása ellen pikkelye nőtt és a más életgond kegyetlenségével szemben­ézett érzéketlenség a védő pikkely. Mi- ROVÁR Ne legyen még csak ómen sem, hogy a hajdani szabadelvű pártkör éppen október 31-én költözött vissza régi hajlékába, ahol Tisza Kálmán tarokkozott és az újkori Magyarország a Deák Ferenc rakta alapon felépült. A régi hajlék nem jelenti a régi életet. A templomnak egy megmaradt oltára legfeljebb, mely előtt őrzik a múlt emlékét és szellemét. Hódolnak a régi isteneknek és várják az időt, mely feltámasztja őket. Egy klub és semmi más, nincs politikai célja, sem programmja, sem aspirációja. Csak ott van és engedi magára hatni annak a szellemét, aki már nincsen. A halhatat­lanságnak egy kis fülkéje, ahol épen tart­ják az emlékezés mécsét. Ha ismét úrrá lesz Tisza István szelleme, fáklya lesz belőle.* Az ankarai látogatás nagyszerű eredmé­nye után álomnak is szép volna, ami a gyakorlatban kívánkoznék. Hogy még mielőtt Bethlen István gróf hazaérkezik, kereskedők és gyárosok karavánja felke­rekedjék Ankarába, sztambulra és kihasz­nálja a kedvező hangulatot és éljen a le­hetőségekkel, miket a miniszterelnök meg­teremtett. Van-e erre elég erőnk, elég vál­lalkozó szellemünk, a költségeknek életre­­valóan merész kockáztatása? Gazdasági életünk a politikai előkészítést elég szolid­nak ítéli-e erre és ha Bethlen István gróf hazaérkezik, tanácsolná-e, amit a józan gyakorlatiság egyenesen diktál? * Hungermarsch... Borzalmas. Nem is lehet magyarra fordítani. Éhségmars? Éhségmenet, felvonulás? A szó megvolna, a fogalom idegen. Akik kitalálták, akik megindítanák, az éhező emberek barátai? Ott fönn Moszkvában a szervezők vígan dörzsölik kezüket: hála istennek, szaporod­nak az éhesek. Csak kitartás és minden ember éhes lesz. Az emberiség boldogítói az emberiség szenvedésére és pusztítására építik vörös légváraikat. S akiket szeke­rükbe fognak, többségükben mind beáll az éhség kihasználására azért, hogy ők jóllakhassanak. Céljuk nem az, hogy a felvonulók kenyeret kapjanak, hanem akadjon minél több, akinek nincs kenyere Ezt a mozgalmat elfőj­­án­ az emberiesség parancsa. Persze, igaz, teljesítése e pa­rancsnak, ha mindenkinek kenyeret adunk. Vasárnap startol amerikai útjára Több részletben teszi­k meg az utat. November 10-én vág neki az Atlanti-óceánnak Rohrschacht, október 31. A Dornler-mű­­vek repülőóriása, a S­o. X. pénteken délelőtt tíz órakor egyórás próbaútra indult. Ez volt a repülőgép utolsó próbaútja a nagy ameri­kai út előtt. A próbaúton mégegyszer ponto­san átvizsgálták az összes motorokat és a műszereket A repülőgép ezen az úton első­sorban újságírókat vitt magával. Részvett a próbarepülésen Mittelholzer, az ismert svájci Afrika-repülő is. A Do. X. vasárnap indul el amerikai út­jára. Az út első szakasza Amsterdamig visz. Ezt a szakaszt a repülőgép öt-hat óra alatt teszi meg. Közben Friedrichshafenben is lesz leszállás. Friedrichshafenben száll a gépre a Dornier-favvek vezérigazgatója, Clausius Dornier és felesége, akik szintén Amerikába men­ek. Amsterdamban új utasok jönnek, közöttük Lady Drumm and Stay,­­ az ismert amerikai újságírónő és Chales Wiegand, a Hearst-lapok tudósítója. Amsterdamból a Co. X. Lisszabonba repül, ahonnan novem­ber 10-én vág neki az Atlanti-óceánnak. A postát november 8-ig lehet feladni Fried­­riedshafenbe, ahonnan külön repülőgép viszi az Amerikába szóló le­veiket és küldemé­nyeket Lisszabonba. Lisszabonból Newyorkig mintegy harminc óra hosszat fog tartani az út. A Co. X. a portugál partvidék elhagyása után az Azori-szigetek felé veszi útját, onnan nél szű­kebb körben, minél zártabb igé­nyekkel — hiszen a legszűkebb körben a kenyér, hajlék és ruha már sokkal tágabb, semhogy bizton elhelyezkedhet­nénk benne. Jobb nem nézni a jövőt. Reá gon­dolva, a küszködő emberi álmos fáradság eri el. Lehajtani fejünket, pihenni, megszökni a holnap elől, nem lenni! De lenni mégis akarunk. A halál elől a leg­súlyosabb szenvedésekbe is menekü­lünk. A hajótörött az egy szál deszkán, melybe kapaszkodik.Ő rettenetesen kín­lódik, mégsem ereszti el, hogy kínjaitól szabaduljon. Élni akarunk! S még senki sem ment önként a haálba azzal, hogy végül úgy is meg foglok halni, miért volna fontos, hogy addig éljek, amig élni már úgy sem tudot, ha akarnék is! A tudomány pedig feszegeti az élet rejtelmeit s az élet végfft határát akarja kitolni. Élethosszabbitás! Az élet nö­vekvő nehézség kínja közepette mégis miért ! Mindenki szeme, ha ennek leh­ondol? A lélek­nek olyan m­é­­ti ez, melybe a gondolkodás, hatás búvár­karanjgjával hiú­k hatolni. Hiába mondjuk k­ova, jobb neki, túl van rajta ülőnknek érezzük magunkat, akik még nem va­gyunk rajta túl. Az optimizmus, melyet az élet súlya alatt kínlódva, jövőbe tekintve, elvesz­tettünk, a vérünkben lüktet. A sejtek, melyekből összerakódik az ember, nem gondolkodnak. Az élet, melyről magunk lemondanánk, bennünk ernyedetlenül tovább fejlődik. A halál a mienk, az élet a mindenségé. Tudva, tudatlanul, ebben horgonyozzuk le létünk hajóját. A min­­denségben a halál arra való, hogy éles legyen. S ellenállhatatlanul korrigálja keserű tévedésünket, hogy az élet arra való, hogy meghaljunk. pedig Pernambucóba repül. Az út utolsó sza­kaszát már az amerikai kontinens felett teszi meg Pernambucótól Newyorkig. Meghiúsult merénylet a bolgár királyi pár ellenül Szófia, október 31. Borisz bolgár király Giovanna királyné bulgáriai megérkezése nem ment végbe egészen simán. A péntekre virradó éjszaka merényletet kíséreltek meg a királyi pár vonala ellen, a merénylet azon­ban szerencsére nem sikerült. Amikor az ud­vari vonat éjjel 11 óra tájban Manóié állo­más közelébe ért — Manóié fele után van Burgas­ és Szófia között, Filippopov mellett — ismeretlen tettesek több lövést adtak le a vonat irányában. Az egyik golyó egy katonai őrszemet talált, aki a pályatest mellett állott. A golyó a lábába fúródott és súlyosan meg­sebesítette. Egy másik lövés szétroncsolta a katona puskáját. A többi golyó célt tévesz­tett. A vonatot magát egyetlen lövés sem érte. A mozdonyvezető nem is állította meg az udvari vonatot, hanem tovább folytatta az utat. Az udvari vonat pontban­­délelőtt tíz óra­kor érkezet­t Fl­ofiába. A sjenai rendi hal­ló­ságok már napok óta tudták, hogy m­erény­­let van készülőben a királyi vonat ellen s ezért minden óvintézkedést megtettek. Az Alexander Nevszkij székesegyház élet, a súlyosan beteg metropólita­ érsek helyett. Viddin metropolitája,­ Neolit­ fogadta a királyi párt. A viddini meropolitán kívül még há­rom metropolita és 50 püspök vett részt az ünnepi fogadtatásban. A székesegyház főlép­csőjének két oldalán fehérruhás leányok so­rakoztak fel, akik virágokat dobtak a ki­rályné lábai elé. A székesegyház szentélyébe csak a kormány tagjai, a diplomaták és a tábornoki kar tagjai léphettek be. .A templom kétharmad részben üres volt. Ez az óv­intéz­kedés szintén a merénylet-tervekkel függött össze. A királyi pár egyenesen a főoltárhoz ment, helyet foglalt az aranyozott trónszé­ken, majd megkezdődött az esketési szertar­tás. A szertartást­ a viddii­i metropolita vé­gezte az or­todox egyház­,szabályai szerint. Mindössze rá­ gyűrűváltás maradt el. Esketési beszédéb­en A neofit metropolita többek közt azt mondotta, hogy ezzel a házassággal a bolgár nép régi vágya megy teljesülésbe. A metropolita sok egészséges utódot és boldog életet kívánt az ifjú párnak. A szertartás iia népi Te Deum­mal ért véget. Amikor a királyi pár kilépett a székesegy­házból, az egyetemi ifjúság és a különböző­ testületek delegációi a nép­tömeggel együtt, szünnit nem­ akaró ünnepséggel fogadták a székesegyház előtti téren. A király végiglé­pett a díszszemlére kivonult katonaság sorai előtt, majd hintójába szállott és a királyi palotába hajtatott. A királyi diszkintől a pá­lyaudvartól kezdve két­ másik hintó kísérte, az elsőben Cyrill herceg és Eudoxia hercegnő ült, a másodikban pedig a királyi kíséret főbb tagja. A szemle után a menet a korábbi sor­rendben haladt a palota felé az ünneplők ezreinek sorfala között, akik kalaplengetés és integetés közben­ éltették a királyt és a ki­rálynét.

Next