Ujság, 1932. január (8. évfolyam, 1-25. szám)
1932-01-01 / 1. szám
Mos Mélynyomást*neves rampmelléklet Ilin II rmm—wi—Mmmr—mn"~ir~'~~""~,''"l~~"~,"T^ mmii—mn 11 IIBudapest 1932 péntek, január 1 Ára 24 fillér ____ ts^Sf JÉ, ÚJSÁG R VIII. évfolyany, 1. szám [HtErgil film áruházában vásároljon Vf. Andrássy-ut II. wflwötöszavaria Hindenburg rtflgwaMM 1932*i* MÁRAI SÁNDOR _ROVA5_ Tudjuk: az időt és a valóságot egymástólválasztani nem lehet. A holnap folytatásai mának, ha közben más évszámot írnak is kalendáriumba és ha a folytatás nem is elent azonosságot. Kívánjuk, hogy 1932-ben másként legyen, mint volt 1931 ben és hiúnk is benne. De nem azért, mert az érzám más, hanem azért, mert meg kellett násulnia az emberiség lelkének azokkal a kismerésekkel és okulásokkal, amelyeket múlt csalódásaiban kapott és amelyeket sok ezekért volt érdemes elszenvedni. Mert megismerni majdnem annyi, mint megjulni, okulni, mint megigazodni. Csodát em várunk és erről annál könnyebben lemondhatunk, mert éppen azt tartanók sójának, ha annyi csalódás és annyi szentit után az emberiség sorsának intézői te tendőben is ugyanazt tennék, amit cselekedtek. * Őszintén megvallva, valami forró izgatik az uj tv küszöbén elhangzandó ál- férfiai megnyilatkozásokat se várjuk. Ez szkepszis. De száz példáját láttuk: mióta az emberiség legnagyobb vértengőben megfürdött, az idő erősebb lett, semhogy a föld vezető hatalmai is dirigálni adnák, vagy diktálni tudnának neki. A legnagyobb bölcsesség és a legnagyobbak bölsessége se tehet többet és jobbat, mint ,hogy felfogja és megérti az idő parancsoló zavát és ehhez méri a cselekedeteit. De cseekedni természetesen kell És nem kisebb lamférfi, aki gyorsan, pontosan és hibábnul teljesíti azt, amit az idő parancsol, int aki akár a leggyönyörűbb programmondja megfogalmazni, amit azonban az idő egyszerűen nem vesz tudomásul. * Spóroljunk a nagy szavakkal is és ismerik el, önmagában az, hogy az érettségi bionyitvány árát tizenhat pengőről felemelik harminckettőre, nem lenne tragédia, tragédia az, hogy nem is a középiskola,anem az egyetem elbocsátólevelével a zsebkben, diplomás emberek százai szaladgálak hiába egy darab száraz kenyérért és úgy nyolcvan okleveles mérnök vallja dolognak magát a lyukasztóval a kezében, mint kalauz a villamoson. Nem azért drága z érettségi bizonyítvány, mert harminckét engőbe kerül, hanem azért, mert az életnyit se ad érte. Ez a tragédia. Nem helyezik hatályon kívül a statáriumot Indiában London, december 31. Az indiai nacionalista agresszus ma délután tárgyalta lord Wilgdon alkirály válaszát Gandhi táviratára. A ászt nem tették közzé, de jólértesült körök hangoztatják, hogy az alkirály hajlandób van tanácskozni Gandhival alkotmányjogi körtekről, de nem hajlandó a statáriális rendeleet hatályon kívül helyezni, sem pedig arról gyani, hogy megsértette-e a kormány a Gandhi Iwin-féle fegyverszüneti egyezményt. Lord Ssingdon válaszában ki fogja jelenteni a mamának, hogy áláspontja szerint a kormány a polgárok védelmére vonatkozó alkotmány kötelességét teljesítette. A kongresszus végrehajtóbizottságának zárásán Gandhi két legbensőbb bizalmasa hallotta, hogy a helyzet súlyos és az indiai nanalisták készen állanak a harcra. Egy könyv jelent meg nemrégen német nyelven, szerzője Arthur Rundt és címe: „Der Mensch wird umgebaut. Följegyzések a mai Oroszországról. Százával hever ilyen tartalmú könyv a kirakatokban. De Rundt mond beszámolójában ritka lényegeket és fontosat is, amivel számolnia kell a világnak, ebben az órában, amikor gyanakvó első pillantásunkat szegezzük az új esztendő felé. Azt mondja: ötéves terv, mi az? Elsősorban jelszó. Csak jámbor muzsikák hihetik, hogy ötéves erőlködés után megnyílik majd az új Szovjetparadicsom, ünnepségekkel s programbeszéddel, gőzfűtéssel, melegvízzel, ötnapos héttel, háromórás munkanappal s az ötéves terv megvalósítottságának jóvoltából termelt javak egyenlő és igazságos eloszlásával. Hát ez túl szép lenne. Valószínűbb, hogy az ötéves tervet nyomon követi majd egy újabb ötéves terv, azt egy harmadik s így tovább. S ha a pjetnetkát tízszer megismétlik, a ciklus vége felé valószínűleg sok mindent megvalósítanak az elképzelésből, mellyel a ciklus elején biztatgattak 160 millió embert, mikor példanélküli erőfeszítésre s önfeláldozásra kényszerítették a világ egyik leghatalmasabb birodalmának lakosságát. Az ötéves tervtől a kapitalista világnak közvetlen tartanivalója nincsen. Attól a mesterséges és belterjes gépkultúrától, mellyel a szovjet urai ma megajándékozzák Oroszországot, a termelés tehát a szovjet országaiban szocionálisabb, a mezőgazdasági és ipari termékek csereforgalmának egyensúlya helyreállhat, de ez a lázas, százlóerős indusztrializálás és mechanizálás nem jelenti még, hogy általa a szovjet olyan erőforrások birtokába jut, melyek a kapitalista világrenddel folytatott küzdelmét döntően akcióképesebbé teszik. Nemcsak gazdasági és társadalmi erők mérkőznek itt, hanem erkölcsiek is. Ha a kapitalizmus nem csinál harakirit, a szovjet gazdasági, politikai s katonai akcióképessége még sokáig nem tudják megdönteni. Tehát nem azon múlik a kapitalista világ sorsa, hogy maradék nélkül megcsinálják-e Oroszországban az ötéves tervet, nem azon,, hogy a muzsika traktorral szánt s a szovjet belterjesen tud tankokat és repülőgépeket gyártani. Együgyűsség lenne lebecsülni az erőforrásokat, melyeknek a szovjet e vad tempóval és kétségbeesett terrorral keresztülhajtott terv részleges eredményei során is birtokába jutott már, de túlzás és együgyűség lenne félreverni a harangokat, ha azt látjuk, hogy a szovjet, ha bírja a tempót, tíztizenöt esztendő múlva csakugyan termelhet olyan racionálisan, modernül, mint ahogy ma termel Amerika. Az pektrifikált Oroszországtól még nem fog elpusztulni a kapitalizmus , ha mindent elkövet is, hogy profit reményében üzleteket csinálva, szakemberek, nyersanyag - gépek szállításával talpraállítsa Szovjet- Oroszországot. De nemcsak a gyárakat s erőműveket építik át ma Oroszországban, mondja Rundt, hanem az embert is. S ez a fontosabb. Oroszországban él ma 25—30 millió, 25—30 éves ember, kiknek világképes életformája oly elmondhatatlanul más, különböző a miénktől, hogy nemcsak mi, hanem az idősebb orosz generáció is értetlenül s feszengve áll szemközt vele. Az az ötvenéves orosz, aki végigélte a szovjet évtizedet, oly idegen az új orosz generáció világképével szemben, mintha nem is együtt, közös területen, közös élményekkel élték volna át ezt az időt. Hiába egyezik politikai meggyőződésük, hiába „ortodox marxisták" mindketten, ma él már egy emberfajta Oroszországban, melynek belső struktúrája döntően, lényegesen más, mint volt akár bolsevista apáié is. Ez a huszonöt-harminc millió új ember a legnagyobb erőforrás, amely fölött a szovjet rendelkezik. Nem a villamosművek, nem a turkszitériai vasút. Ezek a fiatal nők és fiatal férfiak nyolc-tízéves gyermekek voltak az orosz forradalom pillanatában. Mikor ezek eszmélni, véleményt formálni kezdtek, már csak romjait láthatták a régi világnak— intézményeinek, társadalmi, gazdasági, politikai berendezésének csodájára jártak a múzeumokban és előadótermekben, ahol mutogatták nekik. Ne felejtsük el, hogy ezek a kapitalista világrenddel már inkább csak eszmei haragot tartanak, melyre az iskolában nevelték őket — de bőrükön, társadalmi helyzetükön soha nem érezték ennek a kapitalista világnak hátrányait, vagy előnyeit. A kollektív világrend, mint az élet természetes, egyetlen lehetséges társadalmi formája, oly magától értetődő nekik, amilyen elképzelhetetlen számunkra. Amit az apák még propagáltak, több-kevesebb jóhiszeműséggel, azt ők már élik, egész exisztenciájukkal. A „burzsuj" nekik iskolakönyvi fogalom, társadalomtörténeti adat a múltból, mint nekünk, mondjuk a hűbéresség. A marxi tételek számukra már nem vallási dogmák, melyekért barrikádra kell menni, hanem a kiskáté elemei, melyeket illik ismerni. A burzsoát nem „gyűlölik”, egyszerűen azért, mert nem ismerik: számukra ez az osztály volt, nincs. Ezek az emberek a forradalomban otthontalan gyermekek voltak, a következő konstrukciós periódusban nőttek fel s ma, vagy holnap, ők Oroszországban az uralkodó generáció, ők az apák és anyák, ők a hivatalnokok, munkások, államférfiak, katonák. Ezeknek az embereknek oly más a fogalmuk vallásról, erkölcsről, családról, szerelemről, tekintélyről, hivatásról, egyéniségről, jogról, magántulajdonról, oly mások ambícióik, mást tartanak ideálnak és életcélnak, mintha a Marson élnének. Hogy a szovjet lesz-e az, amit ezek az emberek meg fognak valósítani, a dogmatikus, marxi értelemben vett szovjet, az még nagy kérdés. Biztos csak az, hogy ezekkel az emberekkel kezdődik az új világ. Ami nekik élettartalom, az nekünk büntetésnek tűnik. Ami nekik hivatás, az nekünk robot. Ami nekik a család, az nekünk anarchia. Ami nekik az egyetlen elképzelhető irodalom és művészet, az nekünk művészi ellen propaganda. Ami nekünk a szerelem, az nekik valami neurotikus rögeszmének tűnik. Ami nekik a magántulajdon megengedett s lehetséges maximuma, az nekünk szerzetesi szegénységi fogadalom. Ami nekik az élet, a fejlődés, az egyén és a közösség természetes célja, az nekünk a halálraítéltség, a céltalanság, a rugónélküli, ambiciótlan vegetálás,, a pusztulás. S a mi életformáink úgy tűnnek nekik, ahogy lakunk, öltözködünk, társaséletet élünk, mint nekünk a középkor életformái. Ami számunkra élő jog, erkölcsi törvény, az számukra kóc és kocát, tabu és mumus, melytől már a gyermek sem fél. Ez a generáció már felnőtt s egy-két éven belül véglegesen átveszi a világ egyik legnagyobb birodalma sorsának intézését. Politikai céljaik s hitvallásuk szinte másodrendűnek tűnik az egyetemes emberiség szempontjából az életformáknak e tökéletes, elemi változása mellett. Csak Oroszországban változott volna egy generáció számára ily 'tökéletesen a világ? Nem érti-e a kapitalista világ, hog intézményben, nevelésben, társadalmi erkölcsben, elavult ideálok sutbadobásával és új felelősségérzettel, elébe kell tárulnia az új generáció programútjának s életformáinak, ha át akar valamit menteni az emberi történelem egyik legnagyobb kultúrájából a jövő társadalma számára? A világ új esztendő elé fordul. Ezen a küszöbön kétfajta ember néz ma farkasszemet egymással, akik már egymás szavát is alig értik. S a másik, a védekező generáció nem érzi-e, hogy Rundt szavával: „mindezt tudomásul nem venni annyi, mint hasonlatosnak lenni a gyerekhez, aki a szélvihar elébe kiált: pusztulj, gonosz vihar, nem szeretlek ...“? Károlyi Gyula gróf: „Optimizmusra jogosító jelenségek igenis vannak" Károlyi Gyula gróf miniszterelnök az újév alkalmából cikket írt a székesfehérvári napilapoknak: — Legközelebbi feladatainkat — mondja a cikk — világosan meghatározza az adott helyzet. Nehéz a kormány munkája, mert ellentétes érdekek és szempontok összeegyeztetéséről van szó. Elsősorban minden erővel a gazdasági élet folytonosságát kell biztosítani. Másodsorban meg kell óvnunk a magyar állam hitelét, harmadsorban pedig fenn kell tartanunk a pengő vásárlóerejét, vagyis el kell kerülnünk az inflációt. Kénytelen a kormány az adott helyzetnek megfelelően a költségvetést 850 millióra redukálni. A devizakorlátozások bármily kényelmetlenek, a valutavédelem miatt ezektől nem tekinthetünk el. A kormány gazdasági politikájának legsarkalatosabb tétele az infláció elkerülése. — Az új évben a legfőbb politikai feladatok: a többszörös állások törvényhozási rendezése, az összeférhetetlenségi kérdés revíziója és a részvénytársasági reform. — Arra a kérdésre, hogy vannak-e optimizmusra jogosító momentumok, felelősség nem tudatában mondhatom, hogy ilyen jelentségek, igenis, vannak. Sokkal hatalmasabb országok sem tudják visszafizetni rövid lejáratú kölcsöneiket. A világkrízis előbb-utóbb arra a belátásra vezet, hogy minden ba l lgfőbb oka az elhibázott békeszerződésekben jelentkezik. A revíziónak mielőbb el kell következnie.