Ujság, 1933. január (9. évfolyam, 1-25. szám)

1933-01-01 / 1. szám

Budapest, 1933 vasárnap, Január 1 Ára 32 fillér IX. évfolyam, 1. szám ELEMZETÉsi Arak Negyedévre ______ 10.80 pang! Egy hóra _______ 40- peegé Ausztriában agy hára _ _ A Schilling Egyes szám ára Budapesten, v­ákon és pályaudvarokon hétköznap 10 Allét vasárnap _________ 32 Allét Ausztriában hétköznap _ AO Qraachaa vasárnap .... _ _ 40 Croschaa Megjelenik vasárnap ás Annap napok kivátelával ntundsa napÚJSÁG A SZARKISZTOSIC­­­S KIADÓHIVATAL! VI. Aradi-utca 10 TELEPON: Automata 207—54, 207—55, 207_56, 207-57 FIÓKKIADÓHI­V­ATAL ts kölcsönkönyvtár Budapest, Crzaábal • kárul 43 (Royal épület). Telefonjáéin­­ Jóssal 316—20 Utazási áa agjaeljonyiroda ■ Budapest, Vli bnMai.tiM U T_l . i !$•ma : uisfig Vasárnapra • uiau rellufinveb RÓVA 5^ Megalakult az új bolgár kormány Szófia, december 31. Négynapi fárad­ságos tárgya­lá­s után a bolgár kormány ideiglenesen a következőképpen alakult meg: Miniszterelnök és külügyminiszter: Musa­­nov Miklós. Belügyminiszter: Girginov Sándor. Pénzügyminiszter: Stefanov (mind a hár­man a demokrata párt tagjai). Föl­dak­ vetésügyi miniszter: Muravjev Szi­lárd. Kereskedelemügyi, iparügyi és munka­ügyi miniszter: Gicsev Demeter. Közmunkaügyi miniszter: Dimov Virgil (mindhárman agrárpárt­jai). Hadügyminiszter: Kiszov. Vasútügyi miniszter: Koszturkov (radiká­lis párti). Az új kormány lényegében ugyanabból a nemzeti biokból alakult meg, amelynek tag­jai a lemondott kormányban résztvettek. A tárcák felosztásában lényeges változás, hogy Varbeniv igazságügy miniszter megvált tárcájától, Muravjev és Gicsev miniszterek más tárcát képviselnek, mint eddig, az igaz­ságügyi és közoktatásügyi tárcát pedig Jsetrovnak és Kacsakovnak, a liberális párt két képviselőjének tartották fenn. Minthogy azonban a liberálisok ragaszkodtak a keres­kedelemügyi tárcához és nem voltak hajlan­dók résztvenni a kormányzásban, az igazság­ügyi tárca ügyeinek vezetését Musanov, a közoktatásügyi tárca vezetését pedig Gicsev vállalta. JELSZÓ: AZ EMBER Irta Márai Sándor Hová? —— kérdi a vándor. A kérdés banálisan örök, de intonálása ma ide­gesebb, mint tegnap volt. Hová tart kul­túránk, társadalmi berendezkedésünk, termelési módszerünk — a csőd, vagy görcsös, kritikus átmeneti zavarok le­küzdése után magasabb, egységesebb formációk felé? A tizennyolcadik század elején éldegélt és gondolkozott Firenzé­ben az első modern történelemfilozófus, Giambattisti Vico, aki elsőnek módosí­totta a „fejlődéstörvényt" s szövegezte meg a „körforgás-elméletet", mint tör­ténelem-szemléleti módszert. A kultú­rák, tanítja Scienza Nuova-jában, népi és faji egységeken belül, egymás mellett, meglehetős időbeli rendszerességgel zaj­lanak le; minden történelmi nép átéli a fejlődés három szakaszát, az isteni, a heroikus és az emberi princípiumával telített korszakot, s e princípiumok , ki­fejezésre jutnak nyelvében, gazdasági rendszereiben, jogéletében és szellemi kultúrájában". Hol tartunk mi most, ha Vico tabelláját nézzük? Az „emberi" korszak kezdete, vagy vége felé? ■k Ha a napianyagot szemléljük és a „vi­lágcsőd" kénkőszagát neszeljük, kétség­telennek tűnik, hogy a vége felé. De ha az egészet nézzük, valamelyik használ­ható történelemszemléleti módszer pe­riszkópjával, zavar fog el. A világtörté­nelmi szemlélet módszereit vizsgálva, Hans Freger, aki a lipcsei egyetemen tűnődik világtörténelem felől, egyik for­más dolgozatában megállapítja, hogy az európai aufklarizmus önhitt magabiz­tossága, mellyel önmagát hitte és tette meg minden elképzelhető kultúra ab­szolút fundamentumának, megingott, s a történelmi szemlélet most már önké­nyesen válogathat a rendelkezésre álló módszerek között. A világtörténelmet gyűjtőfogalomnak tekinthetjük, mondja Freyer; tartalmát „az egyes kultúrák sokfélesége adja össze, melyek, különö­sebb egymás közötti belső vonatkozások hiányában, saját törvényeik szerint vi­rágoznak és pusztulnak el“. Ez lenne a spengleri szemlélet is; napjaink a tételt kínos valószínűséggel igazolják. Vagy ragaszkodunk a wellsi szemlélethez, mely az emberiség történetének egysé­ges célját „az európéizmusnak világci­vilizációvá fejlesztett kísérletében látja?" Vagy, feladva az aufklarizmus szmé­­nyeinek Voltaire által fogalmazott tör­ténelemszemléleti tételét, mely szerint „az emberiség ennek erejéből feltartóz­­hatatlanul tör egységes célja felé, s sza­badságban és az értelem törvényei sze­rint akar élni", — a világtörténelmet dialektikus folyamatnak tekintjük, amelyben „népek és kultúrák, s általá­ban történelmi alakulatok nemcsak út­szakaszai a fejlődésnek, hanem egyéni sajátos „princípiummal“ telített valósá­gok, melyeket a történelmi folyamat mintegy pihenőül teremt meg?" Ez a „divatos" Hegel öröksége, a dialektikus történelemszemlélet. Most hová? Szabad válogatni. A „világcivilizációvá" fejlesztett euró­­péizmus orra hegyéig ül a tanácstalan­ságban, s makacs és ördöngős aufkláris fák, mint akár e sorok szerény írója is, vonakodva mernek csak ezerkilencszáz­­harminchárom januárjának első napján olyasmit állítani, hogy az emberiség, a kitapintható jelek szerint „szabadság­ban és az értelem törvényei szerint akar élni". Az emberiség, minden jel szerint, áldozatául esik a dialektikus történelmi folyamat egyik félreértésének, s olyan princípiumot majszol körül, mely nem foglalja magában sem a szabadságot, sem az értelem törvényeit. Aki a világ dadogását hallgatja, kénytelen igazat adni Spenglernek; egy kultúra-szakasz szemünk előtt bomlik fel. A világot a valószínűtlen mentheti csak meg, egye­sek szerint a „szellemi elit" felülkereke­­dése, vagy valamilyen új, laza szociális keret, melyben a tömegek konzerválhat­ják átmenetileg a felbomlott kultúra erőforrásait. Madártávlatból sem fest különösebben rózsásnak a világ, mint közelről és nagyítóval, ahogy politiku­saink és közgazdászaink kinyilatkoztat­ják. Ha közelről nézed és vizsgálod a klinikai jelentéseket, megremegsz. Mesz­­szebbről nézve optimizmus fogja el a szemlélőt: az európai kultúra nem me­rítette még ki tartalékjait, a válság, minden jel szerint, „csak" politikai és gazdasági, de szó sincs arról a másik csődről, amilyen a nagy, afrikai és elő­­ázsiai kultúrciklusok végén tüntetett el fajtákat a történelem sülyesztőjében. A fehéremben kultúra a világ új és új erő­forrásait nyitja meg napjainkban is, a föld talán soha nem állott ilyen gazdag bőséggel az emberiség rendelkezésére, a természet soha nem volt engedelmesebb szolgája az embernek, s a termelés és elosztás arányhibái soha nem voltak diagnosztizáltabbak. Ez a kultúra él és magasabb egység felé tör. ★ Nagy Sándor birodalma, a római bi­rodalom s a Civitas Dei nyomában most dereng először egy jelszó, princípium, melynek jegyében az emberi történelem egy szakasza, túlemelkedve a naciona­lista kultúrák lokális végzetein, újabb hatalmas egység körvonalait mutatja. Ez a jelszó: az ember. Nem az Isten, nem a mythosz, nem a Hős, aki a világ­gyarmat hódítására indul. Csak az em­ber. Soha szomorúbb figura nem volt, soha kevésbé hősies, soha céltalanabb. Isteneit kiélte, hősiessége és méltósága legenda, elitje ebek harmincadján. Arany és szén, olaj és búza, gyémánt és marha, szövet és bőr soha nem ismert bőséggel tetézve dagad fel körülötte; ő maga dideregve, meztelenül és éhesen lézeng e gazdagságban, s képtelen rá, kinyújtani kezét és jóllakni abból, ami az övé. Soha nem volt bölcsebb, beavat­­ottabb, soha nem tudott többet, meg­­bízhatóbbat természetről, az emberiről csakúgy, mint a másikról, a világiról, soha nem ismerte pontosabban erővi­­szonyait a mindenséghez képest, soha’ nem volt informáltabb múltról és jelen* ről. Minden „programm" körülötte, csak­ ő nem az. Minden „tervbe van véve*4 körülötte, a Szahara fásítása, a mars* repülés, a sztratoszféra titkai, csak ő nincs tervbe véve. Programm a szerző­­dések szentsége, illetve módosítása, programm az adósságok törlesztése, il­­­etve elengedése, programm a gázhá­­ború tökéletesítése, illetve semlegesítése, programm a lefegyverzés, illetve fegy­verkezési egyenjogúsítás, programm a vámhatárok lebontása, illetve az egészsé­ges iparvédelem, programm a kapitaliz­mus reorganizációja, programm munka­alkalmak teremtése, sőt a megértés szel­lemének felü­lkerekedése is programm. Csak ő nem programm. Jels­ő a béke, általában és tartósan, csak az ő békéje nem jelszó sehol. Jelszó a „kultúra meg­mentése", jelszó az uj miszticizmus, jelszó a hit, mely ujrakél a lelkekben s megmenti a világot. Csak ő nem jelszó; őt ki menti meg, az embert? S mégis, mintha az ő csillaga deren­gene. Halványan, ködösen, nem ma és nem az uj évben és nem holnapután. De minden jel feléje mutat, minden út hozzá vezet. A világ minden nyelvén, bátortalanul, félénken és naivan, de kezd már dadogni a kétely, hogy talán mégsem a szerződés érvényét kell meg­menteni előbb, nem az adott szó szent­ségét, nem a tehetetlenségi törvény örök érvényét, sőt nem is a kultúrát, még csak a civilizációt sem, hanem mindenek­előtt az embert. Először a világtörténe­lemben, kezd egy kissé szó esni róla is. Évezredekig csak politikai, vagy isteni, vagy fejlődéstörténeti eszme birodalmá­ról volt szó; most dereng először az Ember országának eszméje, a Civitas Homini körvonalai. Nagyon homályo­san. Száz és százmillió ember éhezik és didereg a földön. Soha a társadalom körképe ilyen groteszk gúnyrajzot még nem mutatott. Soha nem volt róla szó, az emberről, mindig csak a princípium­ról. Félre nem érthető, ahogy most szót kér, s ahogy a veszély pillanatában a fi­gyelem feléje fordul. Most ő a jelszó, nem „eszme", csak jelszó. Kicsiben és nagyban, az élet miniatűr csataterein s a nagy hadállásokban nem érdemes mást menteni, csak őt. A harc még áll, nem megy babra és nem ér véget nap­nyugtával. De a parola megváltozott, a világtörténelemben most először. Most ez a jelszó, egy új körforgás idejére: az ember. Nem pathétikusabb ez sem, mint minden más princípium, mely a törté­nelmi szakaszokat eddig telítette. Egy­szerűbb, valóságosabb, mythosztalanabb, józanabb. Egyetlen szóval, mely világ­­rázkódtató programm is: emberibb.

Next