Ujság, 1933. január (9. évfolyam, 1-25. szám)
1933-01-01 / 1. szám
Budapest, 1933 vasárnap, Január 1 Ára 32 fillér IX. évfolyam, 1. szám ELEMZETÉsi Arak Negyedévre ______ 10.80 pang! Egy hóra _______ 40- peegé Ausztriában agy hára _ _ A Schilling Egyes szám ára Budapesten, vákon és pályaudvarokon hétköznap 10 Allét vasárnap _________ 32 Allét Ausztriában hétköznap _ AO Qraachaa vasárnap .... _ _ 40 Croschaa Megjelenik vasárnap ás Annap napok kivátelával ntundsa napÚJSÁG A SZARKISZTOSICS KIADÓHIVATAL! VI. Aradi-utca 10 TELEPON: Automata 207—54, 207—55, 207_56, 207-57 FIÓKKIADÓHIVATAL ts kölcsönkönyvtár Budapest, Crzaábal • kárul 43 (Royal épület). Telefonjáéin Jóssal 316—20 Utazási áa agjaeljonyiroda ■ Budapest, Vli bnMai.tiM U T_l . i !$•ma : uisfig Vasárnapra • uiau rellufinveb RÓVA 5^ Megalakult az új bolgár kormány Szófia, december 31. Négynapi fáradságos tárgyalás után a bolgár kormány ideiglenesen a következőképpen alakult meg: Miniszterelnök és külügyminiszter: Musanov Miklós. Belügyminiszter: Girginov Sándor. Pénzügyminiszter: Stefanov (mind a hárman a demokrata párt tagjai). Földak vetésügyi miniszter: Muravjev Szilárd. Kereskedelemügyi, iparügyi és munkaügyi miniszter: Gicsev Demeter. Közmunkaügyi miniszter: Dimov Virgil (mindhárman agrárpártjai). Hadügyminiszter: Kiszov. Vasútügyi miniszter: Koszturkov (radikális párti). Az új kormány lényegében ugyanabból a nemzeti biokból alakult meg, amelynek tagjai a lemondott kormányban résztvettek. A tárcák felosztásában lényeges változás, hogy Varbeniv igazságügy miniszter megvált tárcájától, Muravjev és Gicsev miniszterek más tárcát képviselnek, mint eddig, az igazságügyi és közoktatásügyi tárcát pedig Jsetrovnak és Kacsakovnak, a liberális párt két képviselőjének tartották fenn. Minthogy azonban a liberálisok ragaszkodtak a kereskedelemügyi tárcához és nem voltak hajlandók résztvenni a kormányzásban, az igazságügyi tárca ügyeinek vezetését Musanov, a közoktatásügyi tárca vezetését pedig Gicsev vállalta. JELSZÓ: AZ EMBER Irta Márai Sándor Hová? —— kérdi a vándor. A kérdés banálisan örök, de intonálása ma idegesebb, mint tegnap volt. Hová tart kultúránk, társadalmi berendezkedésünk, termelési módszerünk — a csőd, vagy görcsös, kritikus átmeneti zavarok leküzdése után magasabb, egységesebb formációk felé? A tizennyolcadik század elején éldegélt és gondolkozott Firenzében az első modern történelemfilozófus, Giambattisti Vico, aki elsőnek módosította a „fejlődéstörvényt" s szövegezte meg a „körforgás-elméletet", mint történelem-szemléleti módszert. A kultúrák, tanítja Scienza Nuova-jában, népi és faji egységeken belül, egymás mellett, meglehetős időbeli rendszerességgel zajlanak le; minden történelmi nép átéli a fejlődés három szakaszát, az isteni, a heroikus és az emberi princípiumával telített korszakot, s e princípiumok , kifejezésre jutnak nyelvében, gazdasági rendszereiben, jogéletében és szellemi kultúrájában". Hol tartunk mi most, ha Vico tabelláját nézzük? Az „emberi" korszak kezdete, vagy vége felé? ■k Ha a napianyagot szemléljük és a „világcsőd" kénkőszagát neszeljük, kétségtelennek tűnik, hogy a vége felé. De ha az egészet nézzük, valamelyik használható történelemszemléleti módszer periszkópjával, zavar fog el. A világtörténelmi szemlélet módszereit vizsgálva, Hans Freger, aki a lipcsei egyetemen tűnődik világtörténelem felől, egyik formás dolgozatában megállapítja, hogy az európai aufklarizmus önhitt magabiztossága, mellyel önmagát hitte és tette meg minden elképzelhető kultúra abszolút fundamentumának, megingott, s a történelmi szemlélet most már önkényesen válogathat a rendelkezésre álló módszerek között. A világtörténelmet gyűjtőfogalomnak tekinthetjük, mondja Freyer; tartalmát „az egyes kultúrák sokfélesége adja össze, melyek, különösebb egymás közötti belső vonatkozások hiányában, saját törvényeik szerint virágoznak és pusztulnak el“. Ez lenne a spengleri szemlélet is; napjaink a tételt kínos valószínűséggel igazolják. Vagy ragaszkodunk a wellsi szemlélethez, mely az emberiség történetének egységes célját „az európéizmusnak világcivilizációvá fejlesztett kísérletében látja?" Vagy, feladva az aufklarizmus szményeinek Voltaire által fogalmazott történelemszemléleti tételét, mely szerint „az emberiség ennek erejéből feltartózhatatlanul tör egységes célja felé, s szabadságban és az értelem törvényei szerint akar élni", — a világtörténelmet dialektikus folyamatnak tekintjük, amelyben „népek és kultúrák, s általában történelmi alakulatok nemcsak útszakaszai a fejlődésnek, hanem egyéni sajátos „princípiummal“ telített valóságok, melyeket a történelmi folyamat mintegy pihenőül teremt meg?" Ez a „divatos" Hegel öröksége, a dialektikus történelemszemlélet. Most hová? Szabad válogatni. A „világcivilizációvá" fejlesztett európéizmus orra hegyéig ül a tanácstalanságban, s makacs és ördöngős aufkláris fák, mint akár e sorok szerény írója is, vonakodva mernek csak ezerkilencszázharminchárom januárjának első napján olyasmit állítani, hogy az emberiség, a kitapintható jelek szerint „szabadságban és az értelem törvényei szerint akar élni". Az emberiség, minden jel szerint, áldozatául esik a dialektikus történelmi folyamat egyik félreértésének, s olyan princípiumot majszol körül, mely nem foglalja magában sem a szabadságot, sem az értelem törvényeit. Aki a világ dadogását hallgatja, kénytelen igazat adni Spenglernek; egy kultúra-szakasz szemünk előtt bomlik fel. A világot a valószínűtlen mentheti csak meg, egyesek szerint a „szellemi elit" felülkerekedése, vagy valamilyen új, laza szociális keret, melyben a tömegek konzerválhatják átmenetileg a felbomlott kultúra erőforrásait. Madártávlatból sem fest különösebben rózsásnak a világ, mint közelről és nagyítóval, ahogy politikusaink és közgazdászaink kinyilatkoztatják. Ha közelről nézed és vizsgálod a klinikai jelentéseket, megremegsz. Meszszebbről nézve optimizmus fogja el a szemlélőt: az európai kultúra nem merítette még ki tartalékjait, a válság, minden jel szerint, „csak" politikai és gazdasági, de szó sincs arról a másik csődről, amilyen a nagy, afrikai és előázsiai kultúrciklusok végén tüntetett el fajtákat a történelem sülyesztőjében. A fehéremben kultúra a világ új és új erőforrásait nyitja meg napjainkban is, a föld talán soha nem állott ilyen gazdag bőséggel az emberiség rendelkezésére, a természet soha nem volt engedelmesebb szolgája az embernek, s a termelés és elosztás arányhibái soha nem voltak diagnosztizáltabbak. Ez a kultúra él és magasabb egység felé tör. ★ Nagy Sándor birodalma, a római birodalom s a Civitas Dei nyomában most dereng először egy jelszó, princípium, melynek jegyében az emberi történelem egy szakasza, túlemelkedve a nacionalista kultúrák lokális végzetein, újabb hatalmas egység körvonalait mutatja. Ez a jelszó: az ember. Nem az Isten, nem a mythosz, nem a Hős, aki a világgyarmat hódítására indul. Csak az ember. Soha szomorúbb figura nem volt, soha kevésbé hősies, soha céltalanabb. Isteneit kiélte, hősiessége és méltósága legenda, elitje ebek harmincadján. Arany és szén, olaj és búza, gyémánt és marha, szövet és bőr soha nem ismert bőséggel tetézve dagad fel körülötte; ő maga dideregve, meztelenül és éhesen lézeng e gazdagságban, s képtelen rá, kinyújtani kezét és jóllakni abból, ami az övé. Soha nem volt bölcsebb, beavatottabb, soha nem tudott többet, megbízhatóbbat természetről, az emberiről csakúgy, mint a másikról, a világiról, soha nem ismerte pontosabban erőviszonyait a mindenséghez képest, soha’ nem volt informáltabb múltról és jelen* ről. Minden „programm" körülötte, csak ő nem az. Minden „tervbe van véve*4 körülötte, a Szahara fásítása, a mars* repülés, a sztratoszféra titkai, csak ő nincs tervbe véve. Programm a szerződések szentsége, illetve módosítása, programm az adósságok törlesztése, iletve elengedése, programm a gázháború tökéletesítése, illetve semlegesítése, programm a lefegyverzés, illetve fegyverkezési egyenjogúsítás, programm a vámhatárok lebontása, illetve az egészséges iparvédelem, programm a kapitalizmus reorganizációja, programm munkaalkalmak teremtése, sőt a megértés szellemének felülkerekedése is programm. Csak ő nem programm. Jelső a béke, általában és tartósan, csak az ő békéje nem jelszó sehol. Jelszó a „kultúra megmentése", jelszó az uj miszticizmus, jelszó a hit, mely ujrakél a lelkekben s megmenti a világot. Csak ő nem jelszó; őt ki menti meg, az embert? S mégis, mintha az ő csillaga derengene. Halványan, ködösen, nem ma és nem az uj évben és nem holnapután. De minden jel feléje mutat, minden út hozzá vezet. A világ minden nyelvén, bátortalanul, félénken és naivan, de kezd már dadogni a kétely, hogy talán mégsem a szerződés érvényét kell megmenteni előbb, nem az adott szó szentségét, nem a tehetetlenségi törvény örök érvényét, sőt nem is a kultúrát, még csak a civilizációt sem, hanem mindenekelőtt az embert. Először a világtörténelemben, kezd egy kissé szó esni róla is. Évezredekig csak politikai, vagy isteni, vagy fejlődéstörténeti eszme birodalmáról volt szó; most dereng először az Ember országának eszméje, a Civitas Homini körvonalai. Nagyon homályosan. Száz és százmillió ember éhezik és didereg a földön. Soha a társadalom körképe ilyen groteszk gúnyrajzot még nem mutatott. Soha nem volt róla szó, az emberről, mindig csak a princípiumról. Félre nem érthető, ahogy most szót kér, s ahogy a veszély pillanatában a figyelem feléje fordul. Most ő a jelszó, nem „eszme", csak jelszó. Kicsiben és nagyban, az élet miniatűr csataterein s a nagy hadállásokban nem érdemes mást menteni, csak őt. A harc még áll, nem megy babra és nem ér véget napnyugtával. De a parola megváltozott, a világtörténelemben most először. Most ez a jelszó, egy új körforgás idejére: az ember. Nem pathétikusabb ez sem, mint minden más princípium, mely a történelmi szakaszokat eddig telítette. Egyszerűbb, valóságosabb, mythosztalanabb, józanabb. Egyetlen szóval, mely világrázkódtató programm is: emberibb.