Ujság, 1933. április (9. évfolyam, 74-97. szám)

1933-04-01 / 74. szám

Budapest, 1933 szombat, április 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK Negyedórra ...... 10.80 pengő Egy hóra ....... ... pangó Ausztriában egy hóra . . .­­chilling Egyes szám óra Budapesten, vidéken és pályaudvarokon hétköznap te fillér Vasárnap ____________________32 fillér Ausztriában hétköznap . 80 Grosehea Vasárnap ....... 40 Grosehea Megjelenik vasárnap és ünnep utáni napok kivételével minden nap Ára 8 l­i ak- évfolyam, 74. szám SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VI. Aradi­ utca 10 TELEFON: Automata 207-54, 207—55, 207-56, 207-57 FIÓKKIADÓHIVATAL ÉS KÖLCSÖNKÖNYVTÁR Budapest, Erzsébet - körút 43 (Royal épület). Telefonszám­­ József 316—28 Utazási és menetjegyiroda­­ Budapest, VII. Erzsébet-körút 43. TeLi J. 419—34 Okulás nincs Lehet szomorkodni, lehet felhábo­rodni, megnyugodni, vagy kifakadni, de meglepődni nem. A Károlyi Gyula gróf rendszere, mely a legpuritánabb takaré­kosságé és még egyszer, de utoljára az adóemelés rendszere volt, takarékosság­gal és százszázalékos jövedelmi adóval ugyanannyi deficittel zárta jól gazdál­kodó költségvetési évét, mint a pazarló Bethlen-korszak. A kiadás oldala is ki­sebb, a bevétel oldala is nagyobb, a de­ficit azonban változatlanul a régi. S hiába töröltek költségvetési tételeket, amit költségvetés alapján nem adtak ki, kiadták külön törvényes felhatalmazás­sal, vagy anélkül is. Vannak dolgok, melyeket az élet parancsol és a költség­vetés meg nem akadályozhat. S mi következik ebből? Semmi. Ahogy eddig is semmiféle tapasztalat nyomá­ban nem járt soha semmi okulás. A Ká­rolyi-korszak deficitjét csak most mu­tatta ki a zárószámadás, de kormány és közvélemény már előbb tudta a defici­tet. Mégis jött a Gömbös-kormány s megint emelte az adókat, leszállította a fizetéseket s csinál most egy még egy­szer redukált költségvetést s nem hiszi el, hogy leszállítván a keretet, apasztva a kiadásokat és emelvén a terheket, csak azt éri el, hogy a tisztviselők rosz­­szabbul élnek, a társadalom kevesebbet keres és gyorsabban szegényedik, de a deficit megmarad. Ma még fedezik transzferrel és belső kölcsönnel, de jövő évre már ez a segítség is bedugult. Ma az adópótlékot még bevasalhatják a va­gyonból is, de jövőre az, ami vagyonból adó lett, nem változik vagyonná, hogy ismét adó lehessen belőle. Ha erről a jövőről van szó, a miniszter uraktól csak ezt halljuk: minden remény meg­van. Sajnos, egy évvel, két, három év­vel ezelőtt is megvolt minden remény s változatlanul és teljesítetlenül megvan ma is. Amíg a gazdasági élet a pénzforga­lomhoz marad kötve, minden tapaszta­lat nélkül is világos, hogy a kisebb ál­lami és magánköltségvetés mellett ki­sebb a gazdasági forgalom s apadó for­galom mellett többet keresni nem lehet. Maguk azok a módozatok, melyekkel az államot egyensúlyba akarják hozni, sta­bilizálják az egyensúly hiányát. Megspó­rolnak százmilliót? Százmillióval keve­sebb a bevétel. Fokozzák az adókat? A meghatározott pénzmennyiség mel­lett nem lehet több adót fizetni s amel­lett ugyanakkora háztartást vinni, mint eddig. A deficit marad, a társadalom el­lenben szegényebb lett. S egy év múlva a szegényebb társadalom mellett az ál­lam csak egyet produkálhat: még na­gyobb deficitet. Nem tudnák ezt azok a jóakaratú, nagybölcsességű urak, akik most sor­sunkat intézik? Dehogy nem. Csak nem okulnak rajta. Valamit csinálni kell, hát csinálják azt, amit eddig csináltak s abban a szellemben, mely más viszo­nyok között kísérleti gazdasági fogal­mak, erények szerint, szinte elő van­nak írva. Első az államháztartás egyensúlya, erre kell törekedni akkor is, ha előre bizonyos is, hogy hiábavaló. A külföld is ezt követeli s nekünk meg kell mutatnunk, hogy amikor neki nem fizetünk, magunkat is megnyomorítjuk. Ha felszabadulnánk a beidegzett gát­lások alól, mégis keresztültörné magát az áltatás: ezen a módon sohasem ju­tunk célhoz, tehát más módot kell meg­kísérelni. Például, hogy elsőnek tesszük meg a kiegyensúlyozott háztartást, ezzel még nem tettük meg kiegyensúlyozott­nak. Célunk természetesen megmarad, de ha a módok megválasztásánál nem ebből indulunk ki, hanem odaérünk, többre vittük. Az állam egyensúlya el­érhető, ha a társadalom nem hanyatlik, hanem gyarapszik. Meg kellene már egyszer próbálni nem mellesleg, mara­dékokból és hulladékokból fellendíteni a munkás­életet, hanem erre koncen­trálni minden igyekezetét. Egy fejlődő gazdasági élet jobban bírja el a nagy számokat, mint a hanyatló a kisebbe­ket. A kormány azokról az összegekről, amiket munkaalkalmakra fordít, két­kedve elimeri, hogy azzal nagy előnyö­ket biztosít. Miért mellőzi mégis az egy­szerű következtetést, hogy ha ez így van, akkor bűn nem minden anyagi ere­jét erre a kétségtelenül gyümölcsöző rendeltetésre fordítani? A fiskális eljá­rás csődje nyilvánvaló. A magángazda­sági módszer pedig ki van próbálva. S mégsincs okulás? ROVAR Revízió azonnal, mondja az egyik, reví­zió, de majd csak azután, mondja a másik. Érdemes-e, lehet-e ezen a különbségein összeveszni? A nemzetközi politika már eléggé bebizonyította, hogy azonnali és az­után között alig van különbség. Ha azonnal napirendre tűznek valamit, például a lesze­relést, évek telnek el s mégsem készülnek el. A revízió azonnali kitűzésénél is kitűnnék, hogy a sorrendi különbség okozta időbeli különbség nem is olyan nagy. Talán nincs is. * Akkor kellett volna a hadiirokkantügyet rendezni, véli Fábián Béla s alkalmasint igaza van. Csak az a fur­csa, hogy csak most tudjuk, hogy volt egy akkor. Akkor épp­en úgy siránkoztunk a bajok nyomása alatt és senki sem érezte, amit most mindenkitől hallunk, hogy akkor prosperity volt. Másutt az emberek gazdagodtak a p­rosperity alatt, minálunk azt hallották, hogy elbírják a nagy adókat, hogy a magángazdaságra majd akkor kerül sor, ha valóságos állami feleslegek lesznek, mert amik most vannak, azok csak látszólagosak. Senki sem értette akkor, hogy miiképpen lehet látszat, amiről a bankok nyugtát adta­k. Éppúgy sütünk, mint most és most kell megtudnunk, hogy akkor milyen jó dolgunk volt. * Nem resteljük szentimentaliizm­usunkat: a német zsidók és üldözött nemzsidók érde­kében készek vagyunk teljesen elhallgatni. Akik pedig nem szentimentálisak és azt vallják, az­­általános emberiesség szem­pontja felette áll a német szenvedők érde­kén is, azok akár maliciából is elhallgat­hatnának. Mert mit tenne Hitler, ha fel­tételét teljesítené a külföld? Boldog volna, hogy a német zsidókat nem kell tovább bojkottálnia? Vagy fogja-e valóban nem tovább bojkottálni? Viharos botrányba fulladt a F­érnöki Kamara közgyűlése Bizalmatlansági indítvány az elnök ellen. Az ellenzék nem fogadta el az évi jelentést és a botrányos szavazás elől kivonult. Határozatképtelenség miatt nem tudták befejezni a példátlanul izgalmas közgyűlést A magyar mérnöktársadalom esztendők óta szívós harcot folytat boldogulásáért. Egyik nagy sérelme a mérnöktársadalomnak, hogy kama­rájuk vezetői a magasrangú köztisztviselő-mér­nökök céljait szolgálja. Ez az egyoldalúság meg­­duzzasztotta az ellenzékiek táborát. Szombaton tartották meg a kamara elnökségének választá­sát, amikor a kamara „kormánypártja" csak minimális győzelmet tudott aratni. Csupán ki­lenc százalékos szavazattöbbséggel tudta elnökét behozni. Pénteken délután a Vigadó nagytermében folytatták az évi közgyűlést. Az ellenzéki és kormánypárti összecsapás olyan lendületet vett, h­ogy a közgyűlés bot­rányba fulladt és szokatlan módon ért véget. Az ellenzéki mérnökök elkeseredetten hadakoz­tak elveik mellett és egyre puskaporosabb han­gulatban hallgatta a mérnökközönség a szóno­kokat. Kossalka János dr. műegyetemi tanár, a Mérnökkamara elnöke, nyitotta meg a közgyű­lést. Megnyitójában rámutatott arra, hogy a mai nehéz viszonyok és a megélhetés nehéz gondja fokozza azt, hogy a kamara tagjai között nincs béke. Elnöki megnyitójában azt kérte a közgyű­léstől, hogy a mérnöktársadalom tegyen félre minden pártkülönbségi ellentétet és dolgozzék együtt a nagy célok érdekében. Napirend előtt vitéz Sándor József, az ellen­zék egyik vezére kapott felszólalásra engedélyt Kijelentette az egyesült ellenzék nevében, hogy az ellenzéki mérnökök mindent el fognak kö­vetni, hogy a közgyűlés rendjét semmi se veszé­lyeztesse. Ezután Thoma Frigyes titkár terjesz­tette elő a terjedelmes évi jelentést, amely nyom­tatásban már ott volt a jelenvoltak kezében. Nagy várakozás közepette lépett az emel­vényre az ellenzék hivatalos szónoka, vitéz Martsekényi Imre. — Azt indítványozom — mondotta —, hogy legyen vége az indítványoknak, a javaslatoknak, mert a mérnököknek ezekben az időkben in­kább tettekre van szükségük. Éles hangon bírálta, hogy a tekintélyes ellen­zék nincsen megfelelő számban képviselve a vezetőségben. Kifogásolta, hogy az évi jelentés a fiatal mérnökökről egyetlen szóval sem emlé­kezett meg és erős hangon kritizálta a kamara jelenlegi adminisztrációját. A budapesti Mérnöki Kamara tagdíjainak 64 százaléka nem folyt be, a költségvetést ennek ellenére sem redukálták, megemlékezett arról, hogy az országban a legnagyobb visszásságok észlelhetők a közmunkák odaítélése tekin­tetében. Az ellenzéki szónok minden mondatát viha­ros tapssal üdvözölte a közgyűlés tekintélyes része. Martsekényi ezután rátért arra, hogy a parlamentben megtámadták a magánmérnökö­ket és a képviselőház mérnöktagjai a súlyos támadást megfelelő formában nem utasították azonnal vissza. Nem ismeri el, hogy a vezető­ség feladata magaslatán áll, hanem éppen ellen­kezőleg, egyedül célravezető megoldás az lenne, ha a jelenlegi kamarai vezetőség átadná egy nagyobb energiájú mérnökvezetőségnek a helyét. (Viharos taps az ellenzéki oldalon.) Bizalmatlansági indítvány az elnök és a titkár ellen Vitéz Martsekényi Imre emelt hangon ezek­kel a szavakkal fejezte be beszédét: — Indítványozom azt, hogy a mélyen tisztelt közgyűlés az évi jelentést ne fogadja el, egyben bizalmatlansági indítványt teszek Kossalka János elnök és Thoma Frigyes titkár ellen, akik az évi jelentést aláírták, tehát felelő­sek érte. Tekintettel arra, hogy magánsze­ mélyekről van szó, kérem az indítványt tit­kos szavazással eldönteni. Ehhez a titkos szavazáshoz az ellenzék rendel­kezésére bocsátja az elnökségnek előkészített szavazócéduláit. A közgyűlési teremben egy pillanatra ha­lálos csendben meredtek a mérnökök a szó­nokra, majd az ellenzékiek felállva, viharos tapssal ünnepelték a szívük szerint beszélő Martsekényit. Kossalka János elnök személyes megtámadta­­tás címén akart válaszolni, majd nagy meg­lepetésre kijelentette, hogy az elhangzott táma­dásra Varsányi Emil felsőházi tag fog fejelni az elnökség részéről. Varsányi Emil állandó közbekiáltások mellett arról beszélt, hogy a Mérnöki Kamara vezető­sége a múltban azért nem érhetett el a várako­zásnak megfelelő nagy eredményeket, mer­t folyton változott a kormány. — Tíz évig Bethlen nem volt elég? — kiál­totta nagy derültség közben egyik mérnök, Madarász Antal „kormánypárti" mérnök igyekezett azután az egyre indulatosabbá váló közbeszólókat elcsitítani és kijelentette, hogy feleslegesnek tartja vitatkozni a múlton, mert hiszen azon segíteni már nem lehet. Somló Sándor egyrészt elismerte, hogy a tiszti jelentés körültekintő, de hibáztatja azt,­ hogy csak az utolsó napokban juttatták el a mérnökökhöz, akiknek így nem volt módjuk azt eléggé áttanulmányozni. Az évi jelentést a maga részéről nem fogadta el, viszont ugyan­akkor a bizalmatlansági indítványhoz nem­ járult hozzá. Rendőri készenlét jelent meg A szünetben a folyosókon izgatott hangulat­ban tárgyalták a mérnökök az eseményeket és kevesen vették észre, hogy rendőri erősítés ér­kezett, tekintettel az egyre viharosabb hangu­latra. Az elnökség haditanácsot tartott, majd folytatták a közgyűlést, amelyet most Zorkóczy Samu alellnök nyitott meg. Elsőnek vitéz Fe­­renczy Béla szólalt fel és az ellenzékiek gúnyos közbekiáltása mellett állapította meg, hogy a bizalmatlansági indítvány ezen a közgyűlésen nem tárgyalható formai okok miatt. A felszóla­lást egyre nagyobb zajongás kísérte és a követ­kező szónok, Kelemen Kornél kamarai ügyész hosszú per­cekig nem tudott szóhoz jutni. Kelemen Kornél rámutatott arra, hogy felesleges a külön bizalmatlansági indítvány, mert hiszen az évi jelentés és költségvetés esetleges vissza­vetése éppen úgy kifejezheti az ellenzék bizal­matlanságát. Az előrehaladott időre való tekintettel az ellenzékiek egyre sűrűbben követelték a szava­zást, de az elnök előbb a zárszó jogán Thomas Frigyes titkárnak adta meg a szót. A titkár igyekezett védeni az évi jelentést és a Kamara­ elnökségét, — kevés sikerrel. Végül ismét vitéz Martsekényi Imre szólalt fel, fentartotta bizal­matlansági indítványát és kérte az indítvány felett a titkos szavazást. Kitör a vihar Pillanatnyi gondolkodás után Zorkóczy Samu elnök kijelentette, hogy a titkos szavazást az ügyrend értelmében nem rendelheti el. Ezt a bejelentést, mint várható is volt, nagy lárma és zaj fogadta. Az ellenzékiek magukból kikelve követelték a titkos szavazást, a másik oldalon a „kor­mánypárti" mérnökök hasonlóan felizgatott lelkiállapotban a maguk elveiért szállottak harcba. Az elnök kijelentette, hogy szavazás következik az évi jelentés elfogadása felett. Amikor az el­nök feltette a kérdést, hogy azok, akik az évi jelentést nem fogadják el, álljanak fel, az ellen­zékiek felugráltak helyeikről és ekkor kiderült, hogy milyen hatalmas az ellenzék tábora a Mérnöki Kamarában. A teremben azonban egyre nagyobb lett a káosz, a mérnökök joggal követelték az el­nöktől, hogy rendeljen el névszerinti sza­vazást, mert a Vigadó nagytermében, ahol több mint ezer ember szorongott, lehetetlen volt egyszerű számolással igazságosan meg­számolni a szavazókat. Az elnök azonban nem törődött az egyre viha­rosabb követelésekkel, hanem utasította a jegy­zőket, hogy számolják meg az ellenzéki szava­zókat. Most már teljes zűrzavar volt a terem­ben. Egyre indulatosabb felkiáltások és felhá­borodott kritikák hangzottak el az ülésvezetés ellen, az elnök azonban nem tágított. Az egyik párt azt dübörögte, hogy az ellenzék van több­ségben, a másik azt hangoztatta, hogy a „kor­mánypártiak" vannak többen. Az ellenzéki vezérek az elnöki emelvény elé rohantak, az asztalt csapkodva követelték az elnökségtől, hogy igazságosan és törve-

Next