Ujság, 1933. június (9. évfolyam, 123-145. szám)
1933-06-25 / 142. szám
Vasárnap, 1933 június 25 ÚJSÁG A KATHOLIKUS FRONT ÍRTA MÁRAI SÁNDOR A mi világunkban, a magyarban éppen úgy, mint a németben és az osztrákban, a katholicizmusnak évszázados passzivitás után újra elsőrendű politikai szerep jutott: az, hogy a hit, az erkölcs, a kultúra s a társadalmi rend védbástyája legyen az új pogánysággal szemben, amely most nem is keletről, hanem nyugatról indul vandál hadjáratra az erkölcsi világrend ellen, hit- és kulturaellenes s a társadalmi rend morális pilléreit odadobja prédául a pártterror köszövői elé. ,,Mitteleuropa“ kisértetével szemben, tehát az uj német pogány világbirodalom fantomjával szemben, amely Reichenbergtől Bécsen át Triesztig nyújtogatja ügynöki karjait, s a magyar gyarmatot mellékes magától értetődéssel rajzolja be térképébe, a katholikus blokk, elsősorban a bajor, osztrák, magyar és délszláv fronton, történelmi szerephez jutott megint egyszer. A pángermán terror kardjával szemben nem a legerőtlenebb fegyver a katholikus lélek ellenállása ezekben az országokban. Az Egyház újra refugiuma a szellemnek, menedékháza az erkölcsnek és a kultúrának, s önként következik, hogy politizálnia kell megint egyszer. Mint a vandálok elől a középkori szerzetes a betűt, úgy rejtegeti a katholikus lélek a maga erkölcsi ellenállását s kultúrájának tiszta igényeit az Egyház védfalai mögé. Különös spirituális mozgalmak kisértenek mindenfelé a világon, s nem utolsó sorban Oroszországban és a Távolkeleten; a lélek ellenállásának jelei mindenfelé érzékelhetők, s ha néha érthetetlen, hisztérikus tünetekkel is, de jelét látjuk mindeztfelé a szellem szervezkedésének. A katholicizmuson belül is új mozgalmakat tapinthatunk ki, s ennek az uj katholicizmusnak Rómája nem Olaszországban van többé, Jbanepi Franciaországban. Az uj francia értelmiség elitje a kardinálisai ennek a megújhodott katholicizmusnak, s nagyon téved a materialista kritika, mikor ezt a mozgalmat literális jellegűnek bélyegzi. Ne felejtsük el, hogy a világforradalmi periódusban él s mint nemrég olvastam a Temps-ban egy névtelen történelemkritikustól, nagy tévedés az 1914—18-as eseményeket „háború" gyűjtőnév alatt könyvelni el: világháború igazában világforradalom volt, mely gyökerében megváltoztatta a világ szociális struktúráját, s ez a bomlási folyamat tart tovább s az Egyházat sem kerülte meg. Tizenöt éve minden megváltozott, más értelmet kapott, új célok szolgálatába került, s a világ legnagyobb társadalmi forradalmának egyik kritikus szakaszában élünk; természetes, hogy az Egyház sem vonhatja ki magát e beláthatatlan átértékelés és átalakulás konzekvenciái alól. Ha ma katholicizmusról beszélünk, élesen disztingválnunk kell: van a klérus és van egy katholikus mozgalom s a kettőt nem szabad összetéveszteni. Szlovenszkói falvakban csakúgy, mint párisi szalonokban,erjed ez az új katholikus lélek, amelynek szociális felelősségérzete fokozottabb, mint ahogy az a plébánosi társadalomszemléletnek általában kellemes. Mint minden a világon, ami emberre vonatkozik, az Egyház is forradalmi átalakuláson esett át ebben a másfél évtizedben. A katholikus front ma aktív, s a politika megint számolhat vele. Bajorország, Magyarország, Ausztria, Horvátország, Dalmácia és Szlavónia lakosainak kétharmad többsége ma is katholikus, ha ez a front világtörténelmi szerepének öntudatára ébred, nehéz lesz egy ellenséges számbeli kisebbség pogány offenzívájának kiküszöbölni az évszázadok munkájával kiépített defenzív állásokat. Ha Ausztriában valami megbuktathatja Hitlert, az nem utolsósorban az Egyház ellenállása, s csak igen másodrangúan Dollfus csendőrei és Starhemberg Heitmwehrei. Az utolsó napok németországi eseményei élesen megmutatták, hogy a nemzeti szocialista mozgalom a tehetetlenségi törvény konzekvens erőszakosságával, feltartózhatatlan következetességével kénytelen lehengerelni minden belső, szellemi és anyagi ellenállást, amely még útjába akad; már rég nem világnézeti kritika, politikai ellentét az ellenfél kijelölésének motívuma, a mozgalom egyszerűen le kell törjön maga körül mindent és mindenkit, aki és ami struktúrában és szellemben nem alkalmas a „gleichschaltung“-ra: katholikust éppen úgy, mint szocialistát, tőkést éppen úgy, mint junkert, német nemzetit éppen úgy, mint centrumot, s a tetejébe antikapitalisztikus programmal működtetnie kell egy kapitalista államszisztémát. Hogy ez nehezen megy, azt a Hitler körül csoportosult világosabb koponyák is gyanítják már, s hogy minden ellenállás teljesés maradéknélküli lehengerelése elkerülhetetlen, ez már nem is szándékuk többé, csak megtörténik velük. Hasonló méretű terrormozgalmak, mélyebb erkölcsi tartalom és konkréten definiálható társadalmi célok nélkül, hamarosan túlcsapnak a vezetők szándékán és elképzelésén, s belső dinamikus törvényekszerint zajlanak le, melyeket az értelem kontrollja nem tud igazítani többé. Hitler nemcsak a marxista és weimari Németországgal számolt le, mikor felidézte a pogány szellemet, hanem kénytelen felszámolni most,atörténelmi, a németnemzeti és nagyfrigyesi Németországgal is, Weimar után Potsdammal is. Ehhez valószínűleg kevés kedve van, de megállás nincs, az erők a Vezér szándékától függetlenül hatnak tovább, a Liebknecht-ház után sorra kerül a Wittelsbach-ház, a katholikus Bajorországot és a Württemberget éppen úgy semlegesíteni kell egy napon, mint a szociáldemokrata pártot, mert a mozgalom természetében rejlik, mint minden terrormozgalom természetében, hogy a kompromiszszum halálosabb veszély számára, mint a leghevesebb ütközet. Az „Anschluss”és a középeurópai államok pacifikálásának problémája ma nem kis mértékben katholikus probléma is. A horogkeresztes mozgalom a Dunamedencében olyan erőkkel találja szemközt magát, amelyekkel talán számolt, de jelentőségüket feltétlenül lebecsülte. A középeurópai katholikus front ma erős és megbízható politikai front, s Wotan hadi jelvényei aligha parádéznak át e védelmi vonalon sérülés és megtépázottság nélkül. A horogkereszttel szemben áll az egyszerű kereszt, amelynek jegyében évezreden át épült ki e vidéken egy keresztény világ, s amely nem egyszer látott már barbár ellenfeleket. *■ A 1AA Szeme*várnál: Igy elárverezed kávéház margójára A Fiume Az elcsendesült, elárverezett Fiumekávéház, ott a Múzeum-körút és Károlyutca sarkán, régmúlt, lobogó, nyugtalan, intenzív éjjeli életével, valaha megszokott hajléka volt az egész és nagyon tehetséges újságírótársadalomnak, mely átsütve az igaz lelkesedéstől és a mesterség iránti rajongó szeretettől, a kávéház összetolt asztalánál rakta le a mai modern zsurnalisztika pilléreit. A boldogság szigete volt ez, Rákosi Jenő kormányzósága alatt és ő melléje sorakozott itt mindenki, aki számottevő tényező volt a magyar újságírásban. Valahogy másképen is készültek akkoriban az újságok, egy része még nem is rotációs masinákon, hanem úgynevezett Fradigépeken, mint amilyeneken báli meghívókat és üzleti prospektusokat nyomnak, az egész szerkesztőség benn volt minden éjjel, azért is talán, hogy lapzárta után a Fiume-kávéházba vonulhasson! Olyan vonzóvá, nélkülözhetetlenné tudta ezt tenni megalapítója, Steuer Sándor, akit principális létére röviden Princi-nek hívtunk, tegeződtünk vele, viszonzásul azért a figyelmességéért is, amiért az irodalmi adagokat létesítette: a tizenöt krajcáros szalámit és sonkát, amit első hadsegéde, Reisz Gyula, az Otthon későbbi bérlője, itt még mint Zutrager nagyobb tisztelettel szervírozott nekünk, mint a francia pezsgőt és kaviárt jobbmódú urak számára, akik a szeparékban ezresekben kártyáztak. A fasain egyáltalában az éjszakán, az újságírókon volt a Fiume-kávéházban, melynek nappali forgalmáról semmit, vagy csak nagyon keveset tudtunk. Az igazi élet ott éjfél után kettőkor kezdődött, amikor dolguk végezetten a város minden részéből ideözönlöttek az újságírók, akik senki idegent maguk közé, de még csak a közelükbe sem engedtek. Az asztalfőnél Rákosi Jenő, körülötte szűkebb vezérkara: Solder Hugó, Rákosi Viktor, Tóth Béla, Vasskó Elemér, Barna Izidor, Berényi László, Somogyi Ede, Herczeg Ferenc, Halom József, valamennyien az ő lapjának kedvenc munkatársai, azután a többiek : Lányi Adolár, Porzsolt Kálmán, Fenyő Sándor, Gerő Ödön, Lakatos Sándor, Salamon Ödön, Martin József, Gárdonyi Géza, Balázs Ignác, Somfay János, Szatmári Mór, Kaas Ivor báró, Szőts Pál, Kovács Dénes, Dolenecz József, Braun Sándor és ki tudná valamennyinek a nevét felsorolni. És az akkori fiatalok: Ágai Béla, Márkus Miksa, Szerdahelyi Sándor, Beöthy László, Bródy Ernő, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, akiknek hetenkint csak egyszer, szombaton szabadott az újságíró-asztalnál helyet foglalniuk és tisztelni, csodálni az öregeket, anélkül, hogy egy hangot szólhattak volna, vagy egy megjegyzésre kinyithatták volna a szájukat. Csak röviden válaszolni volt megengedve egy-egy kérdésre a spanyol etikett legszigorúbb szabályai szerint, és az volt a legjobban megtisztelve, akihez Rákosiék egy érdeklődő szót intéztek vagy akit Barna Izidor felszólított egy párti karambolra, melyet az iránta érzett hálából el kellett veszíteni. A tekintélytisztelet akadémiája volt ez és fiatal újságírók, akiknek nem imponált senki és semmi, némán ültek a Fiume-kávéház újságíró-asztalábál és áhitatosan hallgatták az idősebbek vélekedését, dolgokról és emberekről. Ez a fegyelem és szigor abban az arányban engedett merevségéből, ahogy a nagyok a hajnali órákban nyugovóra tértek. Akkor halkan bár, de szóhoz juthattak a fiatalok is és megbeszélhették egymás között a napi eseményeket, megindultak a viták, melyek belenyúltak akárhányszor a délelőtti órákba. Mert a Fiume-kávéházat sohasem zárták be és az újságírók számára fentartott részt csak akkor takarították, amikor közülük az utolsó is elment. Ilyenkor feküdt le a Princi is, akit az egész kávéházból, az egész nagy üzemből csak az újságírók érdekeltek, “aki hogy közöttük élhessen, értük csinálta ezt a tükörfalas kávéházat és nekik szereltette fel a méter magas telefont, az első nyilvános állomást Budapesten, amelyen még úgy kellett vetkőzni, mint a kültelki kintornákon, mely az udvarokat járta. Nem is számokat, hanem neveket lehetett bemondani a központnak, olyan kevesen voltak a telefonelőfizetők: a rendőrség, tűzoltók, mentők, minisztériumok, szerkesztőségek és bankok csupán, havi öt forintért és korlátlan számú beszélgetéssel. A Fiume-kávéház volt az újságíróknak igaz otthona, költségmentes, jobb, mint otthon, már világítás, fűtés, kiszolgálás szempontjából is. A márványasztal, ragyogó ívlámpákkal fölötte; az íróasztal, széles irómappákkal, kéziratpapirossal és Steuer Sándor még könyvtárt is létesített a különböző lexikonok formájában, ami szintén kellett egy-egy cikk alapos megírásához. És mindezt egy tizenötkrajcáros irodalmi szalámihoz, sonkához egy darabban, egy tizenhatkrajcáros haboskávéhoz, melyet nem is készpénzben kellett kit fizetni, kávés és főpincér szívesen várt az árával elsejéig, sőt még apróbb kölcsönöket is adott. Csodálatos, hogy ezen a nem túlságosan költekező társasságon Steuer Sándor mégis úgy meg tuódott gazdagodni, hogy évekkel utóbb a Neyork-kávéházat rendezhette be, Reisz Gyula pedig, az irodalmi pincér, annyi pénzt szerzett a garasos borral valókból, hogy a Lipótvárosi Kaszinó bérlője lehetett belőle, ahol aztán el is készült. Visszatérve a milliomosoktól ismét az újságírók közé, akárhányszor fájó szívvel feljajdult: Jobb szeretem én a Mandovszky úr két krajcárját, mint a Lánczy Leó forintját! Visszatekintve a Fiume-kávéház éjszakai múltjára, egyik legjelentősebb eseménye Tóth Béla házassága volt, a kávéház bűbájos és hozzáférhetetlen kaszirnőjével, aki hűséges, szerető, odaiadó párja maradt az urának élete végéig. Egy lépést nem tett soha nélküle és ott kellett ülnie az íróasztala mellett a szerkesztőségben is, míg Effendi néven ragyogó cikkeit írta. Tóth Béla volt ugyanis a maga idejének a legjelesebb stilisztája, dadogó, drága jó ember, aki nem haragudott, csak azokra, akik a zsurnalisztikában érdemetlenül több pénzt kerestek, mint ő a legnobilisabb írásaival. Főkép a közgazdászok voltak, neki ellenszenvesek, Berényi László például, akivel pedig egy szerkesztőségiben dolgozott és állandó szomszédja volt a Fiume-kávéház törzsasztalánál. A paksi árvíz jó alkalom volt számmára, hogy a közgazdasági rovat iránti elkeseredését levezesse. Az történt ugyanis, hogy a paksi árvízhez a lap Berényi Lászlót küldte ki, hogyanról, mint odavaló ember, riportot írjon. Szép, színes tudósítást, amihez a közgazdaságban felnőtt újságíró még csak nem is konyitott. De hát ezt nem leheett bevallani a szerkesztőségben, lel ment tehát Paksra, ahonnan szédült tejjel érkezett haza, egyenesen a Fiumei kávéházba. — Nem tudom megírni ezt a fene tudósítást — panaszolta Tóth Bélának —, kóvályog a fejem, inkább el mondom neked, aki kiváló stiliszta vagy. — Ne mondd el — felelte Tóth B Béla —, hanem diktáld nekem! A jeles közgazda bedőlt és kezdett diktálni, szép, színesen Tóth Bélának, aki komolyan és anélkül, hogy egy arcizma megrándult volna, leírta mindazt a sok közhelyet és bolondságot, amit Berényi tollba mondott neki. — Mint a derült égboltból a villámcsapás kezdődött a tudósítás —, úgy érte a paksiakat az árvíz pusztítása Kő kövön nem maradt, szem nem maradt szárazon ... Tóth Béla pedig csak írta, — olyan volt ez, mintha Balzacnak a susztere diktált volna! Mi pedig kíváncsian lestük, mi jön majd ki belőle. A paksi polgármester — ezzel végződött a tudósítás — kacagva olvasta a pesti lapokban a saját halála hírét, mert hiszen neki nem történt baja, csak ifjú feleségét és kislányát vitte el a pusztító víz árja. Elkészülvén a diktálással, Berényi ácsi a Fiuméból rohant a szerkesztődbe, T?!’,01 a sehvédszerkesztő felismerve Toth Béla kezeírását, olvasatlanul leadta a paksi tudósítást. És ez így jelent meg a lapban, melyet izgatottan vártunk a Fiume-kávéházban. Az általános megdöbbenésre Berényi bácsi is tudatára ébredt, hogy micsoda merényletnek esett áldozatul és menten elájult. Születni nem véletlen! Ezt igazolja a Mikorütes, mikor nea? című könyvecske, a „Pontos" hónapszámítási tabellával. Ez az egyetlen eszköz, amely a születésszabályozás kérdését az egészség és a törvény követelménye szerint oldja meg. Ára P 2.60 — Kapható minden könyvkereskedésben. Szathmáryné Bánó Vilma kiadóvállalata, Budapest, IV., Egyetem tér 5. szám. A WIENI AUTÓBUSZ június 24-től naponta háromszor indul az.,0*U°!?0u-térről---- 7-20 13.20 16 05 a Vörösmarty-térre!.. 7.30 13.30 16.15 órakor Menetdij: P 17.60___________Menettartam 6(4 óra Jegy)* az oktoszontéri állomáson (Telefon : 10-5-60 és a menetjegybotlékban