Ujság, 1934. január (10. évfolyam, 1-24. szám)
1934-01-14 / 10. szám
38 negyven elektromos lámpát gyújtott meg egyszerre. Mikor aztán megmagyarázta rendszerét, Hieronymi, kit előadásának világos egyszerűségével is elragadott, megölelte s azt mondotta neki: — Fiatalember, honnan veszi ezt a nagy tudását? Kérfi mérnök vagyok, de minderről nem volt eddig semmi tapasztalásom. Hieronymi utóbb meglátogatta a feltaláló szíveit is. Szerencsét kívánt nekik s azt mondotta: „Ez a fiatalember katedrára való.“ Meghívás Washingtonba A tanulmányi társaság, mely ekkor már a Torpedó Társaság nevét vette fel és Széchenyi László grófot választotta elnökévé, nagy haladást ért el a vízalatti táviratozással. 1908 novemberében Berger Krisztián lényegesen tökéletesített találmányával, a szárazföldről irányított kormányozható torpedókkal, a bécsi tengerészeti parancsnokság ellenőrzése mellett az Adrián, Pólóban folytatta kísérleteit, melyeknek sikere túltett minden várakozáson, és híre átkelt az óceánon. Az Északamerikai Egyesült Államok tengerészeti minisztériuma is figyelmessé lett a magyar mérnök találmányára. Széchenyi László gróf kábeltáviratot kapott Washingtonból azzal a kérdéssel, hogy komolyan lehet-e venni Berger Krisztián találmányát, melyről az amerikai lapok írnak, s mikor Széchenyi gróf kedvező választ küldött, a washingtoni tengerészeti minisztérium két szakértőt küldött Budapestre a találmány tanulmányozására. Az amerikai szakértők a Torpedó Társaság uraival és Berger Krisztiánnal Pólába mentek s a találmány működését a feltaláló ott a legnagyobb sikerrel mutatta be ismét. A két szakértő visszatért Washingtonba s megérkezésük után Széchenyi László gróf, a Társaság elnöke táviratot kapott azzall a felkéréssel, hogy Berger Krisztián haladéktalanul utazzék el, magával vive készülékeit, Washingtonba. E meghívás következtében Széchenyi László gróf Berger Krisztiánnal kiutazott — a Mauretania fedélzetén — Amerikába. Washingtonban Széchenyi gróf mutatta be a reájuk várakozó uraknak a feltalálót, kit Daniels tengerészeti miniszter ezekkel a szavakkal fogadott: — Uram, teljesen tájékozva vagyunk a problémáról, melynek megoldására vállalkozott. Szívünkből kivánjuk, hogy sikerüljön a dolgot gyakorlatilag megvalósítania. Vízalattjáró hajóink ezidőszerint siketek, némák és vakok, de az ön rendszerével lehetne segíteni ezen a bajon. Hadiflottánk New Portban két hónapig rendelkezésére áll, a Bliss-gyárban (Amerika legkitűnőbb, vezető műszergyára) tetszése szerint rendelheti meg készülékeit s hat műszaki tisztünket is segítségére rendeljük. Járjon szerencsivel, klmondotta a miniszter s megszorította a feltaláló kezét. József király,aki a legnagyobb érdeklődéssel tartotta számon már pólai kísérleteit is, megbízta Burián István báró közös pénzügyminisztert, hogy tudja meg, hogyan kerülhetett ki a nagyjelentőségű magyar találmány Amerikába. Berger Krisztián pedig eközben megkapta a megbízást az amerikai tengerészeti minisztériumtól, hogy szerelje fel készülékével az Egyesült Államok haditengerészetét. S a találmány az amerikai haditengerészet tuajdona volt. 1914-ben kitört a háború. De Amerika 1917 tavaszáig megtartotta — igaz, hogy egyoldalú — semlegességét s Berger Krisztán, minden lehetőséggel támogatva, kitartással folytathatta munkáját. 1914 november 8-án azt írta haza a Vancouver állambeli Old Point Comfortból, hogy Arkansasban két napig nagy kísérletek folytak az ő és Fessenden tanárnak, Amerika egyik leghíresebb fizikusának készülékével, s az eredmény nagy siker volt az ő részére. Készülékét 25 000 méteren túl hallották. Ettől fogva minden újabb táviratával újabb és újabb sikert jelenthetett szüleinek, s érdekes az a távirata, melyben 1914 december 26-án rádión küldötte karácsonyi üdvözletét szüleinek Németországon át Budapestre. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert csak nagy összeköttetései révén tehette meg a háború közepette. A táviraton ott is áll a berlini főtáviróhivatal szolgálati megjegyzése, hogy ezt az amerikai szikratáviratot csak kivételesen vette fel és továbbította, de a választ ezen az uton már nem lesz módjában továbbítani. Berger Krisztián Nagy sikerek Amerikában Amerikában ugyanekkor Vanderbilt Cornelius, a nagy milliomos kezdésére hatalmas részvénytársaság alakult a találmány katokai értékesítésére. 1912 augusztus 7-én történt meg az első kísérlet, mely abból állt, hogy kilenc vízalattjáró hajót rendeltek Black Island elé s egyiküket felszerelték a Berger-féle készülékkel. A hajó tizméternyire a víz alá merült s a tenger mélyén világosan megfigyelheti jelzéseket foghatott fel nagy messzeségekből. Ugyanakkor minden várakozást fölülmúló vitad aitt támadást lehetett intézni kormányozható torpedóval nyolc tengeri egység ellen. Kupathy Jenő szerepe a találmány amerikai kifejlesztésében már megszűnt. Társunbronosa volt és maradt azoknak a szabadalmaknak, melyek még Budapesten készültek, de a f1 találó csorbítatlanul élvedé amerikai jövedelmét. Az amerikai hivatalos körök nagyrabecsülék és bizalmuk jeleivel vették körül. Newyorki laboratóriumában Vanderrbilt is gyakran felkereste és személyesen vett részt ki értelmiben, vasárnaponként pedig vendégül látta asztalának Sikereinek híre természetesen Budapestre és Bécsbe is megtalál.'' útját. Ferenc A pálya vége A háború után, 1926 nyarán, az amerikai katonai mérnöktársaság, The Society of American Military Engineers, rendes tagjává választotta meg az idegent. Ez is egyik jele volt, hogy mily várakozásokat fűztek további működéséhez. Két hónappal azután Berger Krisztián Meránban üdült szüleinél. Vanderbilt rokonszenve oda is elkísérte, táviratilag érdeklődött kísérleteinek továbbfejlődése iránt. Amerikánaka háborúba való beavatkozása nagy változást jelentett a magyar mérnök helyzetében. A találmányának értékesítésére alakult részvénytársaságot, melynek vagyonaiban jelentékeny magyar tőkék is szerepeltek, mint ellenséges tulajdont lefoglalták. Berger Krisztián ekkor Vanderbilt Cornelius vállalataiinak kötelékébe lépett s a világcég műszaki tanácsadója volt, mikor 1930 junius 20-án ’ár Merónban, szüleinek otthonában, megdöbbentő váratlansággal- utolérte a halál, ötvenkét éves volt és szívszélhűdés ölte meg, végét szakítva hirtelen egy magyar feltaláló-zseni még nagy ígéretekkel biztató pályafutásának. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1934 JANUÁR 14 A Fehringen szenzációs gyakorlata ötvenéves volt és két évig élt még, mikor a német haditengerészet egy szenzációs teljesítményével vonta magára az egész világ figyelmét, de az övét legkülönösebben. 1928 augusztus 28-án egy távolból irányítható 12.000 tonnás páncélossal, a Fehringen nevű leszerelt Sorhajóval bámulatos sikerű gyakorlatokat végeztek a Blitz nevű parancsnoki hajóról küldött drótnélküli vezényszavak segítségével. A Fehringen-en azalatt, hogy a Blitz fedélzetén levő készülék parancsszavai alapján a legnagyobb szabatossággal tette meg mozdulatait az Északitengeren, nem volt egyetlenegy ember sem sem parancsnok, sem gépész, sem fűtő, sem mérnök. Úgy működtek motorai és gőzgépei, mintha kazánházában jelen lett volna kiszolgálására az egész személyzet. Ha továbbfejlesztve is, nem a magyar mérnök eszméje és találmánya érvényesült ott? A kettős készülék, melyeknek egyike volt a fül, mely hall, másika a szem, mely lát? Nagy nemzetközi lárma kísérte a Fehringen szenzációs gyakorlatát. Csak Berger Krisztián hallgatott. Tudta, hogy semmi feltűnés sem tévesztheti meg azokat, kik találmányát ismerik. És a feltaláló két év múlva nyugovóra tért. Sírját, mely a meráni temetőben domborul, forró könnyeivel öntözi és az örök tavasz virágaival hinti meg az az öreg emberpár, amelynek ő legfőbb büszkesége, egyetlen fia volt. S nem drágább ez a halálon túl élő szeretet a világ minden hiúságánál és minden csillogó, mégis csak a sírgödör megnyíltáig tartó sikerénél? (-a) Magánosság .4 kandalló vidám, felcsapó füzében Sok hasáb egymással nagy lánggal lobogott, S üszkösen, feketén, a sutban egyedül, Egy fatönk hamvadott. .4 sutban, eftyedül... s’ körülte forrongás, Fényesség és élet ujjongva áradoz .. . Egy fájó szisszenés ... s’ roppan és kialszik, Az egy a magános ... Batthyányné Trefort Edith EXPORT-IMPORT (Egy Kereskettő vallomása) Oh, boldog békevilág! Huszonöt esztendővel ezelőtt léptem az üzletbe. Az ajtó mellett — nem fölötte, hanem szerényen és előkelően oldalt — kis aranykeretes tábla csillogott. EXPORT-IMPORT Odabent sürgés-forgás, szólt a telefon, a raktárból behallatszott a zsákok zuhanása, a pulpitusokon hatalmas könyvek fölé dőlve dolgoztak a tisztviselők. Először léptem be ide, mégis otthonosan éreztem magam, mert minden olyan szabályos volt és tempója mellett is nyugodt, ahogyan megtanultam és amilyen az ilyen export-import üzlet lehet Liverpoolban, vagy Rotterdamban, Hamburgban, vagy Lyonban. Még a szívem sem dobogott, mert tudtam, hogy jól készültem, megtanultam levelezni németül, franciául és angolul, gyakorlatom éolt már a könyvelésben és szétnéztem a világban, hogy áruismeretemet és kereskedői tájékozottságomat megalapozzam. Huszonöt esztendő után most szégyenkezve állok itt, rám fogják, hogy nem értek az üzlethez, rám, hogy alkalmatlan vagyok erre a mesterségre és bevallom, hogy lassan-lassan magam is így kezdem érezni. Amíg csak azzal vádoltak, hogy miattam passzív a külkereskedelmi mérleg, nem sokat törődném a dologgal, már csak azért sem, mert azt sem tudtam, mi az a külkereskedelmi mérleg? Éreztem, hogy súlyos bűn nem terhelhet, telkiismeretem tiszta, mert nem én sikkasztottam el a külkereskedelem aktivált, én annyit vettem, aranyit adtam, amennyit csak tehetett és óvatos kereskedő gondossággal vigyáztam arra, hogy üzleti mérlegem ne maradjon passzív. Csakhogy a vádaskodók mind hangosabbak lettek. Azt kiáltották felém, nem adom meg a gazdának terményei árát és tisztességtelenül drágítom a külföldről behozott árukat. Megvallom, ez a vád már fájdalmas volt, úgy éreztem, ezt nem érdemlem meg. Nem adnám meg a gazdának azt az árat, ami megilleti? Ejnye, gondoltam, hát mit képzelnek az urak? Hát olyan együgyű a gazda, hogy nekem adja el az árut olcsón, amikor országszerte hemzsegnek a szövetkezetek, amelyeket busásan ellát pénzzel az államképpen azért, hogy a gazdatársadalmat támogassa? Hát az biztos, hogy nem adok többet a terményért, mint amennyit adhatok, mert ceruzával a kezemben kell számolnom, mennyiért adhatom, el a külföldi vevőnek, mennyi veszteségem lehet azon, ha vevőm kifogásolni fogja az áru minőségét és loitifikációt kér, ami nagyon gyakran előfordul, mert, valljuk bel ,hogy a shagyar föld pazar bőkezűséggel ontja áldását, mégis sokszor üszkös a búza, rohadt a gyümölcs, piszkos a gyapjú, ami piacra kerül. Jó árak, rossz árak? De van ám jó áru is, rossz áru is. . A rossz áruért a szövetkezet se ad kevesebbet, de a jóért sem ad ám többet. Pedig a szövetkezet veszteségeit sokszor magára vállalta az állam, de ki vállalná az én veszteségeimet? És hogy drágítom a külföldi árut? Csak eljönnének egyszer a vádaskodók és belenéznének a könyveimbe! Csak leülnének ők is ceruzával a kezükben, mint én és számítanák, mennyi vám, mennyi forgalmi adó, mennyi fogyasztási adó, MABI és OTI teher s devizafelár terheli a külföldi árut, míg a fogyasztóhoz kerül! Csak látnák a könyveimet, hogy mialatt „drágítok", mialatt zsebrevágom a gazda hasznát, hogy zsugorodik össze ez az üzlet, milyen erőfeszítéseket kell tenni hogy pontosan fizessem az adóimat, a tisztviselőimet és — még magam is megéljek ! És — mégis igazuk van! Mégis igazuk van abban, hogy én már nem értek a kereskedéshez. Huszonöt évvel ezelőtt eladtam, vettem — mi kellett Hozzá? Néhány tevés, néha telefon. Kész volt az üzlet. Beraktam az árut hajóba, vagy vasútra, néha átadtam a szállítómnak és néhány nappal később valamelyik bank kifizette az árut. Vagy ha külföldről hozatam áruit idáig hozta a szállító a raktáramba, elvámolta, nem sokat kellett törődnöm az egésszel. A kereskedő ügyessége hozzáértése abban rejtett, hogy vevőt talöljön, új piacokat fedezzen fel, olyan árut adjon el, aminek van kereslete. Nem tudtam én, mi az a kontingens, mi a devizaközpont, kompenzációs felér, áruforgalmi és fináncpengő, behozatali és kiviteli engedély, nem volt nekem dolgom a jegybankkal s még csak álmodni se mertem hogy valaha a Külkereskedelmi Hivatal irodáiban fognak arról dönteni, vehetek-e, eladhatok-e? Nem, erre nem készültem! Ha ez a kereskedelem, akkor biztos, hogy erre én nem vagyok alkalmas. Ezt én nem tanultam és félek, sose fogom megtanulni. Ez nem nekem való, ez bürokratáknak való, akik boldogan és mesterien, akrobatikus művészettel dobálóznak a kontingensekkel, felárakkal és kiviteli engedélyekkel, anélkül, hogy elhibáznák. Anélkül? Nem egészen anélkül. Engem sokszor csak az nyugtat meg,, hogy amit én nem tudok megtanulni, azt ők se tudják megtanulni, pedig ők erre készültek, ezt tanulták. Én csak kereskedő akarnék lenni, venni és eladni. Persze, nem lehet. Exportálni szeretnék, elmegyek a Külkereskedelmi Hivatalhoz. Valóságos labirintus. Három emelet, tele íróasztalokkal, tisztviselőkkel. Ők csinálják a külkereskedőknél. Ők mondják meg, mit szabad kivinni, mit nem. Gabonát szeretnék kivinni, állatot, zsírt vagy mást, lelkendezve rohanok a Rudolf rakpartra, mert sikerült Svájcban, vagy Németországban, Angliában, vagy Ausztriában vevőt találni, aki jó áron megvenné. És én most önérzetesen indulok a Külkereskedelmi Hivatalba igen, mert most meg fogom cáfolni azt a vádat, hogy én, a kereskedő, nem tudok eladni, nem tudok exportálni, miattam sínylődik a mezőgazdaság, hát én megmutatom! Én tudom eladni, nekem sikerült vevőt találni! Alig egy órán belül, ajtótól ajtóig való tapogatódzás után elérek ahhoz a tisztviselőhöz, aki az én ügyemben illetékes. Az előszoba tömve és türelmesen várok, azrg bejuthatok. Bejelentem, hogy exportálni akarok. Álalot, gabonát, magvakat, zsírt. Ausztriába és Angliába, Svájcba és Németországba. De, mirat a derült égből a villámcsapás, úgy ér a válasz: nem lehe. Nem lehet, mert nem szerepelek az exportőrök jegyzékén, nem vagyok tagja a szindiikátusnak, vagy kimerült a kontingens, egy szóval nem lehet. Hiába akarom eladni a mgyar mezőgazdaság termékeit, nem engedik. De ha alacsonyak az ■áraik, azért mégis én vagyok felelős. Ha passzív a külkereskedelmi mérleg, azért is engem vádolnak. De exportálni nem engednek. Azelőtt eladhattam azt és oda, amit ahová akartam. Nem is panaszkodtak a gazdák. Most nem lehet exportálni. Hja ! Most új rendszer van. „Irányított gazdálkodás.“ Erre a célra létesítették a Külkereskedelmi Hivatalt is. És ezt mondják, ez így van jól. Nem azért mondom, hogy panasznak vegyék, én nem panaszkodom. Igaz, hogy egy délelőttöt elvesztettem, az is igaz, hogy az üktetőt is elvesztettem, de most már legalább tudom, hányadán állok. Talán akad majd olyan exportőr, akinek a Külkereskedelmi Hivatal is megengedi az exportot, majd annak a neve alatt próbálom meg kiszállítani az árut, igaz, hogy akkor azután nem adhatok érte annyit a gazdának, mert a kiviteli engedély árát is kalkulálnom kell az árba. De hát ez a rendszer és ezért van a Külkereskedelmi Hivatal. Megvallom, nem mindig járok olyan jól, hogy azonnal elutasítsák az irányú alázatos előterjesztésemet, hogy exportálhassak. Néha kegyelmet kapok, csakhogy a kegyelmet feltételekhez kötik. Azt mondja a Külkereskedelmi Hivatal, hogy legfeljebb ennyit, meg ennyit kereshetek, a többit le kell adnom a gazdák javára. Vagy azt, hogy előbb megvizsgálják az áruminőséget, úgy látszik, nem bíznak a külföldi vevő hozzáértésében, pedig az is megválogatja, hogy mit vesz! Azután származási igazolványt is be kell szereznem, ha meg a kontingensbe már nem fér, amit kiszállítani akarok, ajánlják, próbáljam meg kompenzációvá. S most következik a kálváriajárás. Megint csak alázatosan kell kérelmeznem, hogy exportálhassak, kompenzációképpen importálhassák. Elmúlik néhány hét, míg döntenek a kérvény sorsáról, közben a külföldi vevő rendszerint eláll az üzlettől, mert neki nincsen annyi ideje, mint azoknak az egyébként érdemes tisztviselőknek, akiknek — érzem — nem olyan sürgős ez az egész üzlet. Vagy azt a választ kapom, hogy még ki kel egészíteni a kérvényt hiteles kalkulációkkal s miegymással s akikor aztán még hetekig látok-futok a Külkereskedelmi Hivatal és a Magyar Nemzeti Bank között, amíg n minden,együtt .cím, azok tőlem követelnek.. Keserves munka ez,pedig csak búzát akartam eladni, marhát, vagy gyapjút s mégis ebbe beleszól a kereskedelmi minisztérium és a földművelésügyi minisztérium, a Nemzeti Bank és a Külkereskedelmi Hivatal. Egytől-egyig jóakaratú, talpig becsületes úriemberek, akik beleszólnak, nem is ők tehetnek erről, hanem a renszer, hogy többnyire egyik nem tud a másikról, a másik a harmadikról, mindenkinek más véleménye van és gyakran hónapok télnek el, amíg a szakértői, kakofóniából kialakul a végzés harmóniája. Oha és importálni! Fantáziák, fantáziák! Végigjárni a minisztériumokat, Nemzeti Bankot, amíg megkaphatom a behozatali engedélyt. S devizát szerezni hozzá! Előlegezni a horribilis vámokat, a forgalmi adót, amelyet a vámhivatalok tetszés szerint vetnek ki; verekedni a behozatali kontingensek felosztásánál, hogy nekem is jusson egy falat, nem tudom ezt megtanulni! Erre én nem készültem. Belátom, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy én nem vagyok alkalmas az értékesítésre. Szövetkezetek kellenek és monopóliumok, szindikátusok és privilegizált vállalatok és főképpen: minél több hivatal, minél több tisztviselővel, mert amint az elmúlt esztendők fényesen igazolják, ők ehhez jobban értenek. Én se vagyok ostoba, nem vagyok elfogult magammal szemben s rá kellett jönnöm arra,hogy az egy más világ volt, amikor a kereskedőnek az volt a hivatása, hogy eladjon, vegyen, exportáljon, importáljon. Most az a hivatása, hogy alázatosan, kérvényezzen, bélyeget ragaszszon a kérvényére s fáradságos, tisztes kereskedői múltját kipihenje a hivatalok előszobáiban. Az export-immport az nem fontos: egy új világ van, amelyben sok a munkanélküli, sok a nyomorgó és mindenki küszködik s amelyben éppen ezért mindem ellenkezőképpen csillanak, mint abban a világban, amely íven ismerte a munkanélküliséget, enyhíteni tudta a nyomort és jutalmazni a küzdelmet. Mi, kereskedők, volt idő, megtettük a magunkét, most mutassák meg a bürokraták, mit tudnak ők, mert én, megvallom mégegyszer érzem, én nem értek ehhez A búzához érleltem s a marhához, a zsírhoz és a gyapjúhoz, a selyemhez és a vashoz, az üveghez és a papírhoz, de nem értek a kontingensekhez, a külkereskedelmi mérleghez, a felárakhoz, az áruforgalmi pengőhöz és a finynepengőhöz, a kiviteli és behozatali engedélyekhez, a tanulmványokhozés a származási bizonyítványokhoz és nem értek a kijáráshoz. A finom, előkelő, aranyszegélyű kis tábla még ott van az üzlet bejárata mellett. Exportimport. De már feleslegessé vált. Fáradtan és fásultan akasztóim le és fényes aranykeretét átcserélem szomorú, fekete gyászkeretre. Most már nemcsak az én cégtáblám, hanem az egész magyar kereskedelemé. így: mmammmmmtimiammammm EXPORT-IMPORT Varamul Aurél