Ujság, 1935. november (11. évfolyam, 250-273. szám)

1935-11-03 / 250. szám

Budapest, 1935 vasárnap, november 3.R Ára 32 fillér SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* VI. Aradi­ utca 10 TELEFON­­ 20-7-54, 20-7-55, 20-7-56, 20-7-57 Budapest 62, postafiók 282 FIÓKKIADÓHIVATAL KORCSON KÖNYVTÁR (Tel.­ 61-6-28) UTAZÁSI ÉS MENET JEGYIRODA (Telelom 1 1­ 9-84) Erzsébet-ktírat 48 (Royal-épület)Ú­JSÁG XI. évfolyam, 250. szám Rentvérvy pály­ázati szelvény 1035 november 3. Név . . ................... ................................... • I! » • • I * * * » Lakáscím , . . . ............................... Zürichben még két gyilkosság­ .o­gal vádolják Strasser Károlyt Két napig nem jelentek meg a lapok és negyvennyolc óráira süket és vak lett a világ. Az embereknek az a nyomasztó érzésük tá­madt, mintha egyszerre sűrű köd ereszke­dett vol­na köréjük, amelyen semmiféle nap­sugár nem tud áthatolni. Aminthogy így is volt valóban. Az élete nem mindenkinek szé­lesedett túl a látóhatáron. De a tudata és az érdeklődése igen. Gondolatunkban hazánk lett az egész világon minden föld, ahol az emberek mindnyájunk közös ideáljaiért lel­kesednek, küzködnek és szenvednek. Tudni akarunk egymásról, mégpedig minél többel és minél hitelesebbel Ha két hétig egyfoly­tában beszélnénk a sajtó szerves hozzátarto­zásáról a modern élethez, nem mondhatnánk többet és meggyőzőbbet, mint amennyit el­mond két nap, amikor az újság hallgat. ★ Két hét múlva, november 18-ikán életbe lépnek a megtorlások, amelyeket Genf Olasz­országgal szemben elhatározott. Életbe lép­nek, holott nyilvánvaló, hogy nem a hatalmi fölény helyke indulata, hanem súlyos érde­kek életbevágó parancsa és súlyos provoká­ciók veszedelme kény szentet­te Itália kezébe a kardot. És akármilyen nehéz szívvel, vagy a szíve ellenére, részt vesz Anglia mellett az akcióban Franciaország is, amely oly meleg megértéssel biztosította barátságáról és sze­retetéről a latin nővért. Nekünk a szón kívül, amit már kimondottunk, más szavunk a dolgok e súlyos fej­léséhez nem lehet. De lelhet hitünk a gondviselésben, sőt a bölcse­­ségbe­n is, hogy sok meddő kisérlet után végre mégis megtalálja­ a megoldás igéjét, még mielőtt a végzet órája ütött. ★ — Csak még ez egyszer és azután soha többet — mondta az autós-versenyző, aki negyvenhétéves volt és maga is úgy érezte, hogy ilyen korú, családos embernek már nem való ez az istenkisértés. De hogy m­ég egyszer ne érezze a legnagyobb száguldás mámorát, önről minden meggondolás birto­kában se tudott lemondani. S é­n vége csend. A teljes mozdulatlanság, amelyhez képest a hangya mászása is vad rohanás. Hányadik áldozata már a száguldás csillapít­hatatlan szomjúságának a guggerhegyi ha­lott? Nagyon sokadik. De hogy hova siettek úgy, azt egyik se tudja megmondani. Csak azt, hogy hova érkeztek. Megszakadt a diplomáciai kapcsolat Olaszország és Libéria közt London, november 2. A Reuter-iroda jelenti Monroviából, Libéria néger köztársaság fővá­rosából. Simpson libériai külügyminiszter be­jelentette, hogy Tomase olasz követ március hónap folyamán a libériai kormány elé terjesz­tett egy kész barátsági és kereskedelmi szerző­dést. A szerződés az olasz állampolgároknak Libéria polgáraival egyenlő jogokat biztosított volna. A libériai kormány azonban nem volt hajlandó aláírni a szerződést és erre Tomase bezárta az olasz konzulátust és haladéktalanul visszautazott Rómába. A követ visszautazása óta semmiféle diplomáciai kapcsolat sem áll fenn a két kormány között. A HALOTTAK Irta NÁRAI SÁNDOR Kimentem a temetőbe, megálltam az ismerős sírok között és ezt gondoltam: — Tízmillió embert öltünk meg fegy­verrel a háborúban. Ez a tízmillió holt­test még itt pihen Európa földjében. Te­temeik nem enyésztek el; tíztől harminc év kell hozzá, amíg az emberi test szö­vete átalakul kémiai anyagokká. Min­denfelé e halottakon tapodunk Európá­ban, sírjaik felett építjük házainkat és autóstrádáinkat. Ezek a halottak, vala­milyen anyagias formában, itt vannak még közöttünk. Hozzátartoznak a föld­höz, amelyen, amelyből élünk. Nem le­het elfeledni őket. Hozzászólnak dol­gainkhoz, beszélnek, számonkérnek. Tu­dom, hogy a halottak elkísérik még az élőket egy darab után. Tolsztoj talán nem él legalább úgy és annyira, mint a fűszeres a szomszéd utcában? Lelkek­­hez szól, emberi sorsokat igazít ma is. De ezt a tízmillió embert nem a termé­szet fogadta vissza, spontán akarattal, valamilyen ismeretlen célú anyagi kö­zösségbe, ezt a tízmillió embert mi öl­tük meg. Kezeink még véresek. Igen, majd jön egy más nemzedék, amely e tízmillió halott vérvádjáért személy sze­rint nem felelős többé. De mi még szem­tanúk vagyunk, vádlottak, tettesek. E tízmillió sírt mi ástuk, saját kezünkkel. Nem vagyok érzelgős. Tudom, hogy a halál jegyében élünk. E tízmillió közül sokan elpusztultak volna időközben, rákban, vagy tuberkulózisban, utcai bal­eset is elvitt volna vagy százezret közü­lük. Ez a „volna" nem mentesít a fele­lősség alól, hogy szakadatlanul idézzük emléküket: írók, Európa írói, ti világi papok, miért beszéltek másról? Majd jön egy nemzedék, amely másról is be­szélhet. De mi még, akik ott voltunk, tanuk voltunk, láttuk, csináltuk, eltűr­tük, mi nem hallgathatunk. Még nem „emlék" ők, a tízmillió. Ruhájuk még nem foszlott szét a földben. Az élet és a halál titokzatos hajszálcsövein át érint­keznek velünk, üzennek nekünk, írók és papok, miért hallgattok? Amíg ez a tíz­millió itt enyészik a földben, az egyet­len természetes műfaj a tetemrehívás. Nem sirató asszonyokat reklamálok, akik megtöltik gépies jajveszékeléssel a korszakot, hanem férfiakat, akik emlé­kezni tudnak. Emlékezni, minden fele­lősséggel emlékezni van olyan iszonya­tos és férfias vállalkozás, mint gyilkolni. Emlékezni annyi, mint ítélni. A halottak nem mennek el olyan egyszerűen. Va­lami itt marad belőlük, lényük egy része az élethez tapad, jogaik vannak. A bio­lógus Huxley, életről és halálról írott szép könyvében azt mondja, hogy abban, amit halálnak nevezünk, tulajdonképpen két halál szövődik össze: az anyag és az egyén halála; s az anyag nem hal meg teljesen, csupán „halandó, szomatikus része, mely magán viseli a morphé bé­lyegét". Az anyag sem hal meg tökéle­tesen; és a tízmillió „egyéniség"? Mi, akik túléltük pusztulásukat, nem szűn­hetünk követelni e tízmillió lelket a pa­zarló emberiségen? Tízmillió egyéniség, tízmillió lélek, ki tudja visszaadni? A természet sem olyan gazdag. Van-e „cél", amely igazolja ezt a pazarlást? Ki tudja felmérni ezt a fájdalmat, ezt a­­gyászt? Tudom, a halál nem a legrosz­­szabb. El tudok képzelni lelkiállapotot, vagy szükséget, amikor az ember el­dobja az életet. Orvosok meghaltak a tudományért. Kutatók megfagytak a jég­mezőkön, elégtek a sivatagban. Anyák életüket adták gyermekükért, férfiak meghaltak a kedves nőért, meghaltak eszmékért, mert az emberek ügyét akar­ták szolgálni; az emberi együttélés mél­tányosságáért haltak meg, az igazságért, valamilyen távoli, ködös eszményért; meghaltak egy család, egy nagy közös­ség védelmében; úgy ítélték, hogy jobb a halál, mint a gyalázat, vagy az erő­szak elviselése. Csak az eszelős lázad a halál ellen. Már nem tudok félni tőle: közönnyel és türelemmel várom. A ha­lál tudata megtanít az élet ünneplésére. Nyilván másról van szó az életben, mint egy kellemes keddről, vagy csütörtök­ről. Venni, amit a nap ad, engedni, hogy átjárjon az élet: ezt nem tudja más, csak az, aki kibékült a halállal. Meg­halni valamiért, hogy az élet tisztább, emberibb, méltányosabb legyen ... igen, talán. Élni néha nehezebb. — De miért halt meg ez a tízmillió? Évtized múlik évtized után s a kérdés egyre hangosabb. Miért? Mit mentettek meg azok, akik halálba küldték e tíz­milliót? Gazdagabb lett a világ, a „győz­tesek" s a „legyőzöttek" világa? Embe­ribb? Boldogabb? Biztonságosabb? Meg­mentették, akárcsak egy emberöltő ide­jére is, a tűzhelyeket, ahol kedveseik él­nek? A házakban, ahonnan húsz esz­tendő előtt elindultak meghalni, ma lég­védelmi gyakorlatokat tartanak nők és gyermekek. Vagy talán gazdagodott a közösség, melynek biztonságáért életü­ket áldozták, talán kényelmesebben el­férünk most a földön, szélesebb és vas­tagabb karéj jut az utódoknak? Meg­mentették, valamilyen garantált és ki­számítható időre, ezzel az áldozattal tár­sadalmak, nemzetek békéjét? Miért hal­tak meg? Hol a földrész, hol az ember­­csoport, amely gazdagabb, boldogabb, bölcsebb, erkölcsösebb ma, amely nyu­godtan tekinthet körül a megmunkált földeken, félelem nélkül bámulhatja a repülőgépet, biztonságban járhat a ten­geren? Húsz év telt el, hogy az elsők a tízmillióból meghaltak,­­ tudunk már választ adni, miért? Egyszer mégis csak illene felelni. Tizmillió lélek, tizmillió kis világ pusztult el, még láttuk őket, ismertük őket s most utánuk nézünk a semmiségbe s minden esztendővel ma­­kacsabbul, kétségbeesettebben kérdez­zük: miért? — Nem lehet „megunni" ezt a kérdést. Még mindig „időszerű". Ez az a gyász­beszéd, amely időtlenül harsog, ez a gyászünnep, amely mindegyre megújul, amíg élünk, akik ott voltunk, mikor a tízmillió meghalt valamiért. Azok, akik húsz év előtt a háború ellen tüntettek Európa utcáin, — ők, vagy neveltjeik — ma háborút hirdetnek a háború ellen. Jogcím és magyarázat mindig lesz s mindig egyszerűbb. Európa „entellek­­tüel“-jei újra megnyilatkoznak a háború mellett és ellen. Aki ellene van, az min­den eszközzel, akár a háború eszközével is hajlandó ellene lenni. De a tízmillió halott a földben még nem kapott vá­laszt. Miért? Tízmillió lélek várja a vá­laszt. Tudjuk, hogy szavakkal és betűk­kel nem lehet elintézni többé semmit. Mégis, talán nincs messze a pillanat, amikor a szavak és a betűk még egyszer — talán hosszú időre utolszor az embe­riség történetében — a tilalom jegyét varázsolhatják fel az elsötétült emberi horizontra. „Talán csak tőlünk függ, hogy a világ erkölcsi megszervezése, életünk rendje végkép megalapozódjék abban az órában, amikor az erőszak és az anarchia hívei készen állanak a rom­bolásra ... Mindannyiunknak megvan a maga szerepe ebben a tragikus konjunk­túrában" — mondotta egy Zola-emlék­­ünnepen a minap Jules Romains. Ebben az értelemben gondoljunk halottainkra. Ne mondjuk azt, hogy az „élet erősebb", ne térjünk „napirendre" a tízmillió felett. Jöhet idő s talán nincs is messze, amikor az élőknek szükségük lesz a ha­lottak tanácsára; jöhet idő, amikor senki nem tud már tanácsot adni, csak a halottak. Nem elég tisztelni emlékü­ket. Még itt vannak közöttünk. Ruhá­juk, testük még itt enyészik, ebben az európai földben, amely kenyeret ad ne­künk. Mások, igen, mások majd felejt­hetnek. De nekünk, amíg élünk, felelni kell és számot adni nekik. Zökkenő a graned­a­i békekonferencián: Paraguay kilép a Népszövetségből Genf, november 2. Paraguay előzetes értesí­tést küldött, amely szerint Bolíviával felmerült viszályával kapcsolatban kilép a népszövetség­ből. Véleménye szerint „jelenleg nem kívána­tos a határozathozatal a javasolt intézkedések ügyében".

Next