Ujság, 1936. július (12. évfolyam, 148-174. szám)
1936-07-08 / 154. szám
10 EPIZÓDOK HÍRES EMBEREK ÉLETÉRŐL ANEKDOTA -UfiXIKON IV. IVÁN, a Rettenetes, orosz cár (1538—1584). IV. Iván orosz cár 1548-ban III. Keresztély dán királynak egy ütőórát e sörük kiséretében küldött vissza: „Én bőszek Istenben, tehát semmi közöm, az égijegyekhez és platétákhoz.“★ JACKSON Thomas Jonathan, amerikai tábornok (1824—1803). Jackson tábornoknak egy izlandi inasa volt, ki gyakrabban volt ittas, mint józan. — Martin — száll inasához egy ízben a tábornok —, a vége az lesz, hogy el foglak kergetni; a legrettentőb dolgokat hallom felőled. ‘— Ó, kedves tábornok úr — válaszolta Martin egykedvűen —, ha én mind elhinném azt a sok rosszat, amit önről beszélnek, már régen magamtól elhagytam volna a tábornok urat ★ JACOVACCI Francesco, olasz festőművész (1838—1908). Jacovacci Francesco olasz festőművész idősebb korában a római Apollo színház impresszáriója volt. Egy alkalommal egy külföldi tenoristát szerződtetett, aki azonban nem felelt meg sem a közönség várakozásának, sem az impresszárió reményeinek, mert ez az ügy Jacovaccira nézve veszteséggel végződön. Egy napon, amikor a szerződés már lejárt és a tenorista éppen készülődött Rómát elhagyni, Jacovacci magához hivatta az énekest és a legszeretetreméltóbb mosolyával így szólt hozzá: — Nem jönnél velem egy kicsit jó tálai? Menjünk a San Onofrióra Tasso tölgyfájához. A művész egy újabb szerződtetés reményében — másra nem tudta magyarázni a dolgot — elfogadta a meghívást. Jacovacci szótlanul kisérte a tenoristát a San Onofrio magaslatára és amikor fent voltak, igy szólt hozzá: — Nézd csak, előttünk terül el az örök város; látod, mily szép Róma? Ott lent van a Colosseum, emitt a Szent Péter-templom kupolája, amoty pedig a Szent János-templom. Tetszik neked Róma panorámája? — El vagyok ragadtatva! — Tehát akkor nézd meg jól, fiacskám, mert az én költségemen nem fogod többé látni.★ I. JAKAB, angol király (1516—1625). I. Jakab angol királynak az a rossz szokása volt, hogy a legcsekélyebb indulatosság miatt hatalmasan esküdőzött és káromkodott. Egy vasárnapon kocsikázás közben eszébe jutott, hogy meg kellene látogatnia egy közeli falucska egyházát, ahol egy ismert lelkész szónokolt, kit ő régen szeretett volna meghallgatni. Megparancsolta tehát kocsisának, hogy a falucskába hajtson s észrevétlenül éppen akkor lépett a templomba, midőn a lelkész az alapigéket ismertette. Amint azonban a lelkész a királyt megpillantotta, más fordulatot adott a beszédének, s feddő szónoklatot kezdett, a haszontalanul esküdözők és káromkodók ellen. A szónoklat végeztével a király meglátogatta a lelkészt, megelégedését nyilvánította, de egyszersmind csodálkozását afelett, hogy mint híres szónok, annyira eltért az alapigéktől. — Miután ma felséged eltért kitűzött utjától, én is kötelességemnek tartottam eltérni a magamétól, — felelte a pap. Jakab király megjutalmazta a szókimondó férfiát. Midőn I. Jakab azzal a fenyegetődzéssel akart pénzt zsarolni, hogy az udvart, a parlamentet és a legfelsőbb törvényszékeket elteszi Londonból máshová, a londoni lordmayor ezt válaszolta: — Felségednek van erre hatalma, számunkra marad a vigasz, hogy a Themsét nem viheti magával. ★ JAMES: George Payne Rainsford, angol író (1801—1860). James mondta: — A szív kert; az ifjúság annak tavasza; a remény a napja; a szerelem tövises növénye, mely kifejlik, egyetlen szép virágot hoz, melynek nincsen párja a világon. ★ JAMMES Francia, francia költő és regényíró (1888— ). Jammes Francis francia lírikus és regényíró halálhíre terjedt el egy napon, amikor az író nagybeteg volt. Egyik barátja azonnal a következő sürgönyt küldte a regényírónak: „Hallottam halálhíredet. Hihetetlen. Kérlek, erősítsd meg ezt a hírt.“ ★ JAMRACH Kari, német természetbúvár (1824—1891). Jamrach Karit, a híres természetkutatót, második felesége halála után többen oly célból látogatták meg, hogy megvigasztalják és részvétüket fejezzék ki. — Igen, igen — mondta Jamrach —, nagyon jó asszony volt a megboldogult, csakhogy az igazat megvallva, az állatokat nem igen szerette. Képzeljék csak, még azt sem engedte meg, hogy kígyóim télen az ágya alatt háljanak. ★ JANIN Jules, francia drámaíró és kritikus (1804—1874). Egy alkalommal Metternich herceg autogrammot kért Janin Jules-tól. Janin ezt írta: „Utalvány ötven palack johannesbergi borról, melyet Metternich herceg tartozik fizetni. Janin Jules." A herceg ezt az utalványt azonnal beváltotta.* JANNINGS Emil, német moziszínész (1886— ). Jannings Emil német filmszínész így nyilatkozott egy alkalommal: — Bármilyen személyiséget alakítok, annak szerepét tökéletesen átélem. Kérdezzék csak meg feleségemet: én éjjel-nappal szerepemben élek és néhányszor igen kellemetlen vagyok úgy magam, mint mások irányában. Amikor VIII. Henriket alakítottam, feleségem nagyon félt, hogy megölöm őt. Amikor Nagy Péter cár szerepét játszottam, rendezőm kijelentette, hogy nagyzási mániába estem. Amikor ellenben egy házmestert alakítottam az „Az nevet legjobban, aki utoljára nevet" című filmben, leányom szégyenkezett az utcán mutatkozni velem, mert csoszogva járkáltam és fejemet lógattam. Egész megjelenésem egy nagyon alsórendű ember figuráját mutatta mindenben. Amikor pedig Néró szerepét öltöttem magamra, oly sokat ettem, hogy rövid idő alatt 15 fontot gyarapodtam súlyban. — Amikor egy filmet befejezek, rövid időre csak akkor lehetek igazi mivoltomban Jannings, egy henye, tunya ember, ki a kelleténél többet eszik, iszik és közelről szemléli a nőket. De amikor dolgozom, naponta 24 órát a szerepemben élek. A magamra öltött személyiséget délután öttől másnap reggel kilencig — pihenőm ideje alatt — nem altathatom el. ★ JARRY Alfréd, francia drámaíró (1873—1907). Jarry Alfréd szenvedélyes alkoholista volt. Egy napon Madame Mirbeau kérdezte őt: — De végre is, miért iszik annyit? — Hogy erős legyek, — felelte az „Aburoi" szerzője. — Hogy erős legyen? De hiszen a bikák nem isznak abszintet és mégis erősek. — Biztos ön abban, asszonyom, hogy a bikák nem isznak abszintet? — Erre esküszöm önnek. — Nos, akkor mélyen sajnálom őket.★ JAURES Jean, francia politikus (1859—1914). Jaurès Jean-t egy alkalommal egy újságíró felkérte, hogy tájékoztassa őt a politikai helyzetről. — Az igazat megvallva, ebben a pillanatban nem tudok semmi jelentősebbet mondani. — Ugyan?... Nem mondhat semmit? — viszonzá az újságíró. — ön nagyon szerény. Jaurés elnevette magát és így szólt: — íme, ön most eszembe juttatta egy ifjúkori emlékemet azzal, hogy szerénynek nevezett. Egy alkalommal részt vettem egy társasvacsorán, melyet az egyházi gondnokok tartottak és jelen volt egy püspök is. A beszéd témája egyszerre csak a purgatóriumra terelődött és több kurátor kérdezősködött a püspöktől, így: „Milyen lehet a purgatórium?" — „De hiszen én nem tudok arról semmit" — felelte a püspök. Mire a kurátorok kórusban mondták: „Mily szerény eminenciád!"★ JEAN PAUL: Johann Paul Friedrich Richter írói álneve, német író (1763—1825). Jean Paul mondta egy alkalommal: — Ha meg akartok gyógyítani egy nőt, küldjetek neki egy olyan helyre szóló meghívót, ahová szívesen megy. Orvost csak akkor hívjatok hozzá, ha még ezt a meghívót is visszautasítja. Egy más alkalommal meg ezt mondta: — Az aggkor nem azért szomorú, mintha benne örömeink szűnnének meg, hanem azért, mert reményeink fogytak el.★ Jean Paul egyszer utaztában egy kis városka kapujához közeledett. Az őr útját állotta. — Nevét, uram! — Johann Paul Richter vagyok. — Foglalkozása? — Auctor vagyok. — Auctor, auctor... Mit jelent ez? Mit ért ön ez alatt? — Az azt jelenti, hogy könyveket csinálok. — Úgy?... Igen, most már értem. Mostanában különféle címeket adnak az emberek maguknak. Ezen a vidéken például az olyan embert, aki könyveket csinál, nem nevezik auctornak, hanem könyvkötőnek. Mehets ★ Jean Paul egy vasárnapi lovasról így nyilatkozott: — Felült a lóra, s most kiváncsi, hogy hová viszi a lova. ★ Jean Paul szellemes megjegyzései: — A szerelem mindig fájdalom, vagy keserű vagy édes, mindig él, melyben sohasem kel fel a csillag anélkül, hogy hátunknál egy másik le ne menne. — A zene a levegő poézise. — Valamely élvezetnek a próbája az emlékezés. Am Araim ■ Molcsip ♦ — REGÉNY Ecuedül juncsitott Irén Arthur Mills magyar kiadás .. U.ámr.munds tilos fordította: Földet Jolán Elhagyták a zsúfolt Avenidát, amelynek konfettivel teleszórt járdái közt hosszú sorban gördültek a feldiszitett autók. Jobbkéz felől méltóságteljesen emelkedett a fehér Glória Hotel. A dombon épült házak lámpái hunyorogtak, mint a lampionok. Előttük a sötét Asuca meredt az égnek, fején a fények aranysüvegével. Juanita a helyre mutatott. — Ott látszik először a kelő nap .Az Asuca tetején kis fénycsík jelenik meg. A hajnal jelzi, hogy a karneválnak vége Én sajnálni fogom. Dobell átfogta a leány derekát. Furcsa, fájó gyöngédség borította el. . — Én is — mondta csendesen, de mintha a leány észre se venné a közelségét. A tó partjára értek, amelyet kilenc kilométer hosszúságban ölelt körül a táncoló fények gyűrűje. Egyszerre elmaradt mögöttük a karnevál zaja, mélységes, trópusi virágok illatával terhes csend szakadt rájuk. Nagy fák és sűrű cserjések jelezték, hogy közeledik az óriási dzsungel, amely mindig kész Rio szívébe nyújtani a csápjait. A leány megborzongott. Dobell szorosabban magához húzta. — Fázik? — Nem, ez csak a dzsungel . Félek tőle. Olyan nagy és titokzatos. Néha azt álmodom, hogy a dzsungelben fogok meghalni. — Csacsi kislány. Mi dolga lenne valaha is a dzsungelben? — Nem tudom. Csak néha azt álmodom, hogy ott vagyok és olyan sötét... olyan nagyon sötét. Dobell érezte, hogy a leány reszket. Előtte se volt ismeretlen a dzsungel rejtélyes félelme, amely néha megszállja az embereket — félelem a magányos haláltól, az emberi közösség elvesztésétől. — A karneválnak holnap vége — suttogta halkan a leány. — Utána ... — Utána is látnom kell magát. — Nem. — Megfogta a férfi kezét. — Karnevál idején mindenki szabad. Négy napon át azt tehetünk, amit akarunk. A legjobb családok leányai is azzal táncolhatnak, akit a szívük szeret. Ilyenkor mindenki egyenlő — a köztársasági elnök leánya, a szórakozóhelyek kis táncosnője, a szegény munkás gyereke. Álarc van rajtuk és kosztüm... szeretnek, kacagnak, boldogok. Sehol másutt nem ilyen a karnevál. Négy napig pillangók vagyunk mi, délamerikai leányok. — És a négy nap elteltével? — Szegény pillangó ... Már nem is érezzük a tűt, ami rászól a dugóra, mély álomba merülünk és minden sötét lesz körülöttünk. Szörnyű a mi társadalmi elzártságunk, mi még a középkorban élünk. Néha azt hiszem ... — Elhallgatott, kinézett a kocsi ablakán. Hirtelen felvidult megint. — Nem baj... hiszen a karneválnak még nincs vége. Dobell nem felelt. Tudta, hogy amit a leány mond, mind igaz. Dél-Amerika leányai úgy élnek, ahogy a mórok idején éltek az asszonyok. Ez különösen azoknak keserves, akik Londonban vagy Párizsban már megízlették a civilizáció szabadságát és onnan tértek vissza hazájukba. Különös, hogy legnagyobb részük milyen könnyen beletörődik új helyzetébe. De ez a leány mintha más lenne... Dobell úgy érezte, hogy kis lázadó. Szívesen segített volna is rajta, de mit tehet? Az „Andes“ holnap délelőtt tovább indul. Megkerülték a tavat és közeledtek a kivilágított városhoz. Dobell a leány ujjainak esdeklő szorítását érezte a kezén. Mint a pillangó, rövid tündöklésének végén, még sóvárogja a kevés meleget és napfényt, amit a világtól kaphat. Dobell szelíden megfogta a selyemálarc szélét. — Levehetem? — Nem! — tiltakozott a leány hevesen. — Később hirtelen előrehajolt. — Mindjárt a városban leszünk — mondta. — Legjobb lesz, ha maga itt kiszáll és én egyedül megyek tovább. — Nem engedhetem el! — Mind a kettőnknek jobb lesz így. — Hiszen a karneválnak még nincs vége! Csak egyszer lássam még ma éjszaka, hacsak egy percre is, hogy búcsút mondjak. — Egy percre... ezt talán lehet. De ez lesz az utolsó alkalom ... a legeslegutolsó. Most visszamegyek a Copacabanába. Öt órakor sétáljon végig a parton. Adios!* Karnevál haldokolt. A kikötő felett sápadtan derengett a hajnal. A tánctermek illattól nehéz levegőjében még őrjöngve forogtak a párok. A négy boldog nap, amelyet Párától a bolíviai határig, Manaostól a kontinens déli csúcsáig epedve vár mindenki, a szabadság és szerelem négy napja elmúlt és hajnalhasadtával meghal Karnevál herceg. A Copacabana előtt magányos férfi állt a parton. A leány odabent van a zsongó bálteremben, ő nem mer bemenni, a leány életét veszélyeztetheti vele. A közeli templom harangja megkondult. Egy- kettő-három-négy-öt. Ebben a pillanatban kis alak suhant át az utón, a sétányról leugrott a partra és előresietett. Dobell most már felismerte és futva indult elé. Olyan a sápadt hajnalban, mint harmatcsepptől fénylő tündérke, de még mindig viseli azt az átkozott álarcot. — Csak búcsúzni jöttem — súgta a leány. — Ez is nagyon veszélyes. Megtudták, hogy autózni mentem valakivel és állandóan figyelnek. De a nagy tömegben valahogy sikerült kiszöknöm. — Juanita, ez nem lehet komoly búcsú. Viszont kell látnom magát! A leány nem felelt, arcát a férfi vállára rejtette. Aztán lassan felemelte a fejét. — Talán még találkozunk. Nem tudom. Megígér nekem valamit? — Mi legyen az az ígéret? — Hogy bármikor hívom, eljön hozzám. Dobell füttyentett. Ez nem kis kívánság. De maga elé képzelte a lelkes, várakozó arcocskát, amint aggódva figyeli az álarc mögül. — Ha egyetlen mód van rá, jövök! — Ígérte. — Tudtam, hogy megteszi — felelte a leány. — És most fogadja el ezt, hogy ne felejtsen el egészen. Dobell érezte, hogy papírba csomagolt kis kerek tárgyat csúsztatnak a kezébe. — Emlékül — súgta a leány. — Napfelkelte után nem viselem többé. Odanézzen. Mindketten a tenger felé fordultak. A kikötő felett vérvörösen emelkedett ki a nap. A leány búcsúra nyújtotta fehér kezét. — Várnak rám. Mennem kell! — mondta gyorsan. Dobell utánakapott, de a hajlékony leányalak kicsúszott a karjából. Tehetetlenül nézte, amint kerésztülfut a homokon és eltűnik a nagy fehér épületben. Aztán kinyitotta a kis csomagot. A papírban kis függő volt, olyasmi, amit nők viselnek láncon. A fehér lapon néhány sebtében odavetett sor állt. „Amint a nap sugarai megérintik Asuca csúcsát, meghal a pillangó, őrizd meg ezt, hogy emlékezhessél reá.“ Dobell a világosság felé tartotta és jobban megnézte a kis függőt. Kicsi volt, de az ötvösművészet remeke. Aranyból vésett tökéletes kis macskát ábrázolt, egyetlen furcsa hibával — az egyik füle hiányzott. (Folytatása következik.) ÚJSÁG SZERDA, 1936 JÚLIUS 8