Ujság, 1938. április (14. évfolyam, 73-96. szám)

1938-04-01 / 73. szám

Budapest, 1938 péntek, április­­ XIV. évfolyam, 73. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egy hónapra.................. 4.80 pengő Ausztriában egy hóra schiring Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon hétköznap 16 ült. vasárnap ............ 32 ü­lt. Hétköznap Wienben .. 24 Groschen Ausztria egyéb helyein 30 Groschen Vasárnap.................. 40 Groschen Megjelenik vasárnap és ünnepnap utáni napok kivételével minden nap . Ára 16 fillér ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VI. Amdl-utca 8—10 TELEFON: +1-207-57 1-207-56,1-207-55,1-207-54 Budapest 62. postak­lik 281 Bl OKKI ADÓHIVATAL KÖLCSÖN KÖN­YVTÁ­R (Tel.­ 1-310.28) UTAZÁSI ÉS MENETJEGY IROD­A (Telefont 1-316-28 és 1-419-24) Erzsébet-körút 43 (Royal-épület) KOVA 5. Egy nagy társaság urias® csendes viselke­dése nem mentheti meg a csendet, ha néhá­­nyan rikoltoznak, de azért ez a csendes úri­­társaság mégis van. Erre kell gondolnunk most, mikor Bethlen, Eckhardt és Rassay Károly ebben a társaságban úri, de kemény hangon azt kiáltotta: csend legyen. S egy­másra eszméltek a csendesek, különböző asztaloknál ülve, de mégis együtt —­a kor­mány mögött, a kormánnyal szemben, pol­gárok, arisztokraták, kisgazdák, iparosok, munkások — valahol megszólalnak, ért­hető nyelven okos dolgokat mondanak s végül megegyeznek abban, hogy elvégre ők az erősebbek és annak kell történnie, amit ők akarnak. S nemcsak társaság van, ha­nem társadalom is és annak a zöme szin­tén csendet, rendet, békét akar. S a kor­mány — hát képzelhető kormány, mely nem akarna rendet? Hiszen ha a nyilasok kormányoznának, ők is rendet akarnának, s azt, amit ők rendnek tartanak. A Da­rányi-kormány mást tart rendnek s a nagy sürgetésre, vagy anélkül is végre meg akarja teremteni. Olyan hihetetlen volna ez? S egy kormány, melynek ekkora felhatalmazásai vannak s maga mellett érzi a rendet köve­telő többséget, erre nem volna képes? * Három főispánt iktattak be, mindegyik ünneplésen olyan politikai felfogást nyil­vánított, mely szinte érthetetlenné teszi, miért kell ebben az országban a rendet félteni, sötét erőktől tartani. •Az alkotmányt félteni, politikusaink legjobbjainak a kormány­politika védelmében a kormánnyal szem­ben a legelszántabb figyelmeztetéssel kö­vetelni, hogy cselekedjék s mentse meg az országot a kalandoroktól. Három főispán három vármegye­ közönsége előtt vallotta feladatául a szélsőségmentes politikát s mindháromnak közönsége szivvel-lélekkel azonosította magát a hallottakkal. A külső példa hatásáról Szombathelyen Grősz Jó­zsef püspök hangoztatta, hogy a maroknyi magyarság nem utánozhatja a hetvenöt­­milliós németséget. Nem látják át­­ ezek a rámenő magyarok, nem hajlanak az okos szóra, de elvégre mégis rá kell eszmélniök, hogy legfeljebb konkolyt hinthetnek, de bú­zát nem­ aratnak e vetések után.­ ­¥■ A mai kormány tagjai között csak egy van, aki fajilag magyar, mondotta Széche­nyi György gróf, aki kétségtelenül faj­magyar. Nem akarjuk megnevezni ezt az egyet, de ki kételkednék a többinek tiszta magyarságában? S mégis faji kérdés van, az egyetlen, ami a zsidókérdést zsidókérdéssé teszi. Bátorság kell ma ennek a megmondásá­­hoz, tiszta fajiság és kétségtelen katolicizmus kell. S még e két kvalitás sem óvja meg, hogy zsidóbérencnek megtegyék. A kínaiak ellenállása Sanghaj, március 31. (Inf.) A Sárga­folyam alsó folyásának vidékén most már negyedik hónapja tart a harc, anélkül, hogy a japánok el tudták volna érni kitűzött cél­jukat: a tieneni—nankingi és a nyugat­keleti Lingáj-vasút keresztezésénél fekvő Hszü­csau városának elfoglalását. A japánok helyzete az utóbbi napokban határozottan rosszabbodott s a kínai jelentések szerint a japán csapatok mindenütt visszavonulóban vannak. A japán hadvezetőség is megerősíti a visszavonulás tényét, hozzáteszi azonban, hogy csak stratégiai visszavonulásról van szó, amely csupán addig tart, amíg újabb csapatmegerősítések érkeznek Tiencinből. Akkor azután a japán hadsereg újabb offen­zívát kezd Hszücsau ellen. A kínai jelenté­sek szerint a japán visszavonulás nagy za­varok között megy végbe, mert kinai szabad­csapatoknak sikerült szétrombolniuk a visz­­szavonulás vonalán fekvő vasutakat és or­szágutakat. Egy ötezer főnyi japán sereget teljesen körülzártak a kínaiak s minden jel arra mutat, hogy ezt a csapatot teljesen fel fogják morzsolni. ZSIDÓK A NEMIGEN Írta NAGY ENDRE Végre át kell esni ezen a műveleten. Ila az ember az utóbbi időkben terjesz­tett izgató szólamok után indul, végül még hajlandó elhinni, hogy itt az állam­­alapító nemzetet egy elenyésző, ötszáza­lékos kisebbség igázta le és szipolyozza ki fölényes életrevalóságával, fürgeségé­vel, vagy­­ mondjuk elszántságával. Mégha igaz lenne is, ezt a nemzetgyalázó ócsárlást akkor is el kellene hallgatni. Elvégre bármennyire ragaszkodik is egy nemzet az igazsághoz, ennyi rezignáció­­val mégse lehet vallomást a maga gyá­moltalan gyengeségéről, hacsak nem akar örökre lemondani a maga portáján történelemadta vezető szerepéről. De nem igaz, nem igaz, nem igaz. Az az erő, amely a Kárpátok medencéjében, a kü­lönféle nemzetiségek kavargó katlanában az ezeréves Magyarország történelmi csudáját létrehozta, a magyar nemzet diadalmas, egyre gyarapodó, mindent magába hasonító vitalitása ma is töret­lenül él. Ez az erő túlélte a tatárjárás, török uralom szörnyű vérvésztes­egeit és az osztrákok kíméletlen beolvasztó törek­véseit. Csudálatosképpen amikor az oszt­rák zsarnokság a legjobban nehezedett rá és igázta le önrendelkezési jogait, a magyarság épp akkor tudott a leggaz­dagabban kivirulni nemzeti egyéniségé­vel és felkészülődni hódító hadjáratára. Mint ahogy az igazán jó szervezet élet­ereje épp a betegség válságos forduló­pontjain vizsgázik le, a magyarság épp elnyomatásának legsötétebb tespedésében tudta elindítani fellendülésének legragyo­góbb korszakait. Kétségbeejtő és szégyen­letes lenne hát, ha most, amikor a ma­gyarság önrendelkezési jogának vala­mennyi hatalmi eszközét a kezében tartja, a lakosság egy törpe kisebbsége annyira fölébe tudna kerekedni, hogy kénytelen volna elsőrendű létkérdéseinek mellőzésével teljes erejét, gondját, gyű­löletét, nemzeti hevületét e maroknyi embercsoport ellen csatasorba állítani. De ismétlem: nem igaz, nem igaz, nem igaz. Nem igaz, hogy a zsidóság szűk köréből túláradva elborította ez ország nemzeti jellegét. Nem igaz, hogy a zsi­dóság bármely téren is fölényre kere­kedve a magyarsággal szemben magához ragadta a vezetést. És nem igaz, hogy a kis zsidóság rejtélyes hatalmával a ma­gyar nemzetet életműködésében fojto­gatja. Elképzelni se merem, hogy akadna magyar ember, aki hajlandó lenne a ma­gyar nemzetet ezzel a gyalázatos pipo­­gyasággal megvádolni. Külföldön akad­nak ugyan, akik gúnyosan emlegetik „Judapestet", de ezek nyíltan bevallott ellenségeink, akik ezzel is ezeréves hazá­jában az élethez való jogot szeretnék el­vitatni a magyarságtól. Nos, vegyük elő a mérleget. Nyuga­lommal megtehetjük, kár izgulva handa­­bandáznánk: a mérleg annál megbízha­tóbban működik, minél szenvedélytele­­nebbül kezelik. Vegyük elő irodalmun­kat. Ez az irodalom — büszkén állíthat­juk — a nemzet számarányain messze túlmagasodva nagy nemzetek irodalmá­nak színvonalára emelkedett. De nem­es zsidók emelték oda. Csokonai, Vörös­marty, Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth nem volt zsidó. Aminthogy a fellendü­lésnek nagyszerű korszakából egyetlen nagy zsidó író nevét se jegyzi fel a ma­gyar irodalomtörténet. És ha valaki arra hivatkozik, hogy a zsidók nagyobbsza­­bású térfoglalása azóta történt, megnyug­tatásul kijelenthetjük, hogy ennek a tér­nyerésnek az újabb kor irodalmában se lehet nyomát találni. Ady, Babits, Móricz Zsigmond vitathatatlan nagyságunk és vezető szerepét, az önként mögéje so­rakozó zsidók írók is kihangsúlyozzák. Sőt különös véletlen folytán azok az írók sem zsidók, akik egyébként kiváló tehetségüket nem az örökkévalósággal jegyezték el, hanem az olvasóközönség legszélesebb rétegeivel iparkodtak elis­mertetni. Gulácsy Irén, Zilahy Lajos, Csathó Kálmán, Harsányi Zsolt, Vaszary Gábor a halhatatlanság önkéntes aszké- Un­ipH­ll­i a­. írói életre valóságnak biztató jelenségei. Ugyanez a helyzet képző­művészetünkben is, amely pompás fej­lettségével színtén a magyarság nagy­szerű szellemi adottságának a biztosí­téka. Barabás, Borsós, Markó, Munkácsy, Paál, Mészöly­­, Szinnyei-Merse, Lotz, Benczúr, Rippl-Rónai, Fadrusz, Stróbl nem volt zsidó. És ha újabban vannak jó zsidó festőink is, az igazi vezetők, Csók, Vaszary, Szőnyi, Bernáth, Egry, Aba-Novák nem zsidó. És a zenében Er­kel, Hubay, Kodály, Dohnányi, Bartók nem zsidó. A zsidó Goldmark mint egy­et­­len exotikus sziget bukkant fel zenei éle­tünkben. És itt egy nagyon-nagyon különös je­lenségre kell felhívnom figyelmüket. Ugyanis nálunk a vidéki agrár és városi merkantil elemek aránytalan megoszlása folytán a könyvolvasó, képvásárló, kon­certlátogató közönség túlnyomó része zsidókból kerül ki. Nos, meg kell állapí­tanom, hogy ez a közönség, amelyből a művész nemcsak megélhetésének szubsz­tanciáit szokta meríteni, hanem szellemi ösztönző erőit, sőt olykor művészetének irányait is, — mondom, ez a közönség egyáltalán nem akadályozta meg a ma­gyar írókat és művészeket, hogyy nemzeti irányban fejleszthessék ki istenadta tehet­ségüket. Ady Endre prédikátoros hangú kuruc kesergőit, Móricz Zsigmond élet­teljesen lihegő népiességét ez a közönség nemcsak elviselte, nemcsak élvezte, ha­nem mint az irodalom halhatatlan kin­cseit rakosgatta el könyvespolcain és iro­dalmi műveltsége fogalomtárában. Ez a közönség, amely a legkönnyebben férkőz­hetett a külföldi kultúrákhoz és ízlésé­ben a legkönny­ebben csiszolódhatott volna nemzetközivé, végzetesen lekötötte magát a nemzeti kultúrához és mert tudta, hogy a magyar nemzeti szellem ősforrásai a nép lelkében rejtőznek, rajongva, egész a sznobságig menő áradozással fogadta azokat a faragatlan, formátlan kincseket, amelyeket buzgó kutatók a magyar nép­lélek mélységeiből bányásztak ki. Bi­zonyságul elég arra a lelkesedésre hivat­koznom, amely Kodály és Bartók nép­dalgyűjteményét és az őstehetségek kez­detleges képzőm­űvészek­ próbálkozásait fogadta. A nemzetközinek és bűnösnek, megbélyegzett Budapest így lett a ma­gyar népművészeteknek nemcsak gazdag érvényesülési területe, hanem magasabb iskolája is, amely meggazdagítva és ki­­teljesítve adta vissza a vidéknek a ma­gyar nép lelkéből fakadt ösztönös ős­­motívumokat. Azok a népies varrotta­­sok, csipkék, kerámiák, faragványok, amelyek ma már egyre több bazár kira­katából kelletik magukat, a vidék és a főváros közös munkájának eredményei. És a bús vidéki magyar, aki az asztalra köny­ökölve a fülébe húzott nótát dudo­­rássza, valószínűleg nem sejti,­­hogy azt a tetszetős népdalt valamelyik fővárosi kávéház dalköltőjétől kapta ajándékba. Szokás azt mondani, hogy a magyar sajtó el van zsidósodva. Mindenekelőtt is megállapítom, hogy­ a szerkesztőségek munkásai erről nem tudnak, nem is tud­hatnak semmit sem. Hála istennek, a mi sajtónk még nem iparosodott el, mint a külföldi hatalmas országok sajtói, ma is még a missziós öntudat­ romantikájában él, mint annak idején Kelemen László színészhada. Anélkül, hog­y egymás anyakönyvi adatait vizsgálgatná, egy pillanatig se tűrné meg körében azt, aki a nemzeti sors közösségét egész a tra­gikus hősiességig nem hajlandó vállalni. A kormány hivatalos szerve, amely a sajtót irányítja, tanúságot tehet róla, hogy milyen kevés ellenállással találko­zik, amikor valamely nemzeti érdeket kell a sajtó figyelmébe ajánlania. Min­denesetre a sajtóban sokkal kevesebb a zsidó, mint ahogy­ a gyűlöletszító propa­ganda hangoztatja. És ha mégis több van, mint amennyit némelyek kívánatos­nak tartanának, ennek éppoly egyszerű a magyarázata, mint hogy a törkökben több a szőlőmag, mint a mustban. A must az első ny­omásra kicsurog a rése­ken, de a mag ott marad kipréselve a sajtóban. Az újságírás a legjobb ugró­deszka, aki teheti, fel is használja és a zsidó kolléga szűkös mesterségébe bele­­savanyodva, beleszürkülve úgy néz utána, mint a vedlett tollú vén lyuk a kis kacsa után, amikor frissen nekivág a széles vizeknek. Hogy a magyar tudomány el volna zsidósodva, azt még a legelvakultabb, legostobább szélsőjobboldali agitátor se merné állítani. Igaz, hogy ez az egyetlen terület, amelyen maga a hivatalos hata­lom áll a zsidók útjába. Az a néhány tehetséges zsidó, aki kénytelen volt kül­földön érvény­esülni, világhírre jutva se tagadta meg magyarságát. De a magyar nemzet meggyalázása lenne, ha ezt a hi­vatalos intézkedést azért találnák szük­ségesnek, hogy a Bólyayak, Eötvös Lo­­rántok, Zsigmondyak, Szent-Györgyi Al­­bertek nemzetét a zsidók szellemi fölé­nyétől megoltalmazza. És most gyerünk a kereskedelemmel. Erről vajmi kevés szót óhajtok ejteni, őszintén szólva ez a kérdés egyáltalán nem érdekel. Hallom, úton-útfélen mond­ják, hogy’ az országban sok a zsidó bol­tos, valóban hosszú napkor magamnak

Next