Ujság, 1938. május (14. évfolyam, 97-121. szám)
1938-05-01 / 97. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra .............................. 416 pengi Egy negyedévre ......... . .............. 13. perei Egy egész évre ..........................52. pengi Egyes számára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon hétköznap ...............................16 fillér vasárnap..................... .... . . 12 fillér Megjelenik: vasárnap és ünnepnap utáni napok kivételével minden napÚJSÁG Budapest, 1938 május 1. vasárnap * SZABADELVŰ NAPILAP * ... ————' A SZERKESZTŐSÉG fis KIADÓHIVATAL: VI.. Aradi utca 8 TELEFON: *1-207-57, 1-207-56, 1-207-55, 1-207-54. Budapest 62. postafiók 282 FIÓK KIADÓHIVATAL KÖLCSÖN KÖNYVTÁR (Telefon: 1-316-28) UTAZÁSI ÉS MENETJEGYIRODA (Telefon: 1-316-28 és 1-419-34) VII., Erzsébet körút 43. szám. (Royal-épület.) XIV. évfolyam, 97. szám A VÉGZETES TOLL írta Zsolt Béla A töltőtollat, amellyel ezt a cikket írom, 1915 augusztusában Novi Samborban vásároltam egy utcai árustól. Először anyámnak írtam vele tábori levelezőlapot, hogy a körülményekhez mérten jól vagyok. Mielőtt a levelezőlapot továbbították volna anyám címére, egy főhadnagy ellenőrizte szövegét a hadviselés érdekei szempontjából. Csak néhány gyengéd szót irtani a töltőtollal a rózsaszín papirosra, a főhadnagy tehát rányomta a pecsétet: Censuriert. Ez a pecsét végleg eldöntötte tollam sorsát. Huszonhárom év telt el azóta, közben ki kellett cserélnem elkopott aranyát, majd a celluloid tokját is, de a rossz varázslat alól nem tudtam többé felszabadítani. Azóta a pecsét láthatóan, vagy láthatatlanul, rajta van, rányomja bélyegét minden betűre, amely a papírra csorog belőle. A tábori cenzor után a forradalmi utca megfélemlítő dübörgésében veszett el bátorsága és őszintesége teljessége. Majd idegen impérium alá került, amely cenzoraival a magyar újságíró tollától is megkövetelte, hogy a történelmi katasztrófa következményeit tudomásul vegye. Hivalkodás nélkül meg kell állapítanom, hogy ez a toll sohasem volt könnyen kezelhető, simán alkalmazkodó szerszám, nem is egyszer ráparancsoltak, hogy hagyja abba az írást. Sokszor hónapokig tétlenül lógott kapcsán a külső kabátzsebben, mert az új impérium cenzúrája nem tartotta nemzeti eszméjével összeegyeztethetőnek a módot és hangot, amellyel ez a toll a balsorsra jutott keresztény és zsidó magyarság jogegyenlőségére, kulturális szabadságára, gazdasági és szociális életképességére igényt tartott. Aztán újra és újra elölről kezdődött a kísérletezés: megirni legalább a megirhatót, harcolni a türelem, vagy a véletlen elnézés határain belül a nyelvükben, otthonukban és munkájukban veszélyeztetett magyarokért, az európai szellemért és az örök erkölcsi eszmékért, — alattomos és ügyeskedő párbajt víván a látható, vagy láthatatlan pirosceruzával. S a hazai íróasztal felett, amelynél most ezt a cikket írom, tizennyolc éve függ a falon berámázva a háborús kivételes rendelet, hogy minden tollvonásnál figyelmeztessen a közigazgatási sajtórendészet egyetlen tollvonására, amellyel a tollba fojthatja a tintát. A novisambori vásár tehát végzetes vásár volt: az utcai árus töltőtollon kívül bunkósbotot is árult és bizonyos, hogy akik huszonhárom év előtt botot vettek, mindmáig sokkal szabadabban forgathatják.★ De most, hogy e toll sorsa bizonytalanabb, mint valahaimért a törvényhozás előtt az új sajtótörvény, amely huszonhárom éves végzetét alighanem betetőzi, mégsem bántam meg, hogy bunkósbot helyett a tollat választottam. Ez a toll és társai, a független magyar újságírók tollai, amelyek osztoznak sorsa : bán, végig tiszták maradtak a bértől és a vértől s a butító és bőszítő méregtől. Sohasem szolgáltak a hatalomban és vagyonban mértékteleneknek. Mindig azoknak szolgáltak, akik javakban, jogokban gyengék voltak, akiket a rossz törvény s egyének és politikai rendszerek kíméletlen egyoldalúsága emberi agyuktól és a létfentartás feltételeitől meg akart fosztani. Ez a toll elsősorban a magyarságnak szolgált, a keresztény és zsidó magyar polgárnak, parasztnak, munkásnak, aki ezt az országot vérével védte, békés áldozataival átsegítette a válságok poklán és munkájával fenntartja. Ezt a tollat, ha kifogyott belőle a tinta, sohasem töltötték meg közpénzzel. Ez a toll sohasem volt eladó, sem a magyarság külső és belső ellenségeinek, sem munkája megsarcolóinak, sem azoknak, akik a szegénység és tudatlanság kétségbeesett hiszékenységét kihasználják. De bizonyos, hogy csak egyetlen szál független és tiszta toll volt s nem tudott csodát művelni, mint az 1848-as szabad sajtó, vagy mint a Dreyfussardok tollai. Miközben a veszendő szabadságot, a szűkülő jogegyenlőséget, a veszélyeztetett alkotmányosságot, törvényességet, a fogyatkozó emberségességet és az eliszaposodó műveltséget védte, önfentartási harcot is folytatott, hogy rászakadt végzete beteljesülését elodázza. Abban a tudatban védte magát, hogy akkor is szükség van rá, ha a szabad nyugati társakhoz viszonyítva csak félmunkát végezhet, ha nem is tudja megakadályozni a folyamatot, csak lassítani a folyamatot, amely egyszerre sodorja el a legtermékenyebb magyar hagyományokat és a jövő legéletrevalóbb csíráit. Védje magát, hogy ha már nem is töltheti be a parlamenttel egyenrangú hivatását, amelyre a XIX. század polgári demokráciája kijelölte, legalább ügyvédje lehessen a magyar társadalomnak sommás pereiben, kiállhasson mindennapi sérelmeiért, háza, boltja, irodája, földje, műhelye és személye biztonságáért és szembeszállhasson a hivatalok „packázásaival“. De nem tudott végkép kicsinyes szerepkörbe véglegesen beletörődni s újra és újra megpróbálta érvényesíteni és terjeszteni nem kívánatos, sőt gyűlölt szabadságeszméit, — ha máskép nem lehetett, jelbeszéddel, a stílus és a nyelvtan ravaszságával és a soroknak a sorok közé bujtatott értelmével, hogy elkerülje a pirosceruza, vagy a közigazgatási statárium kelepcéit. Valamikor a magyar tollnak voltak öncélú és hiú ambíciói is — nemcsak őszintén és hűségesen, de szépen is akart írni —, de mióta végigkíséri a tábori levelezőlap végzete, rákényszerült a bőbeszédűségre, a körmönfontságra, a feltételes mód hipokrízisére, az állítás, vagy tagadás, a vélemény és kritika len- sdületének lefokozására és minden önálló gondolat tudatos elszürkítésére. A cenzúra piros ceruzája s a közigazgatási sajtórendészet elrontotta a magyar stílust is. Most, hogy a parlamentben forszírozott tempóban tárgyalják a sajtótörvényt, leplezzük le végre egész nyíltan a műhelytitkot: a független, önálló, meggyőződéséhez hű magyar újságíró egy emberöltőn keresztül kolumnákat fecsegett egy becsempészett őszinte mellékmondat kedvéért, mellébeszélt, vagy szellemi és erkölcsi öncsonkítással tengette életét. Aggályosan válogatta a jelzőket, hangvillával választotta ki a szinonimákat, csakhogy életben maradjon , hogy azokban a társadalmi csoportokban, amelyek olvassák és érdekképviseletüknek tekintették, tartsa a lelket és ápolja a hitet egy emberségesebb és műveltebb jövő eljövetelében.* A magyar sajtó tragikuma, hogy a hatalmasok az újságírást tizenkilenc év óta erre a tehetetlen és meddő szerepre kárhoztatták, — éppen abban a korszakban, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, hogy a közélet és a közszellem minden mozzanata az ellentétes kritika tisztázó ellenőrzése alá kerüljön. Az elmúlt évtized publicisztikai remekei nem véletlenül kerültek ki a nekrológok és a bukott kormányokat elemző jellemrajzok sorából. Az újságíró legfeljebb, ha utólag írhatta meg azt a bírálatot, vagy ítéletet, amely már az élőről és a hatalomban levőről is megérlelődött benne. A magyar sajtó nem előzhetett meg és ma sem előzhet meg semmiféle kalandot, közéleti visszaélést, katasztrófapolitikát, mert bár sok mindent előre tudott és ma is sok mindent tud előre, mindent csak utólag volt és van joga konstatálni — feltéve, ha élni akar. A magyar sajtó háború utáni helyzetét mindennél jobban illusztrálja az újságíró esete, akit börtönbüntetésre ítéltek annak a polgármesternek panamával való megvádolásáért, akit félévvel később sorozatos panamák bűne miatt szállítottak a váci fogházba. A magyar újságíró csak akkor írhatott az előd tévedéseiről, gyarlóságairól, bűneiről, ha már a hatalomra került utód szabad folyást engedett a nyilvános megbélyegzésnek. Kiszámíthatatlan, mennyi kártól, csalódástól, hazug képzelgéstől, hamis illúziótól, gazdasági és szociális veszteségtől, erkölcsi szégyentől és ámokfutástól menthette volna meg az országot a független és szabad sajtó, amelyre idejében hallgatnak, amelynek preventív kritikáját eltűrik és amely jókor figyelmeztetheti a visszakanyarodásra a közvéleményt. Mennyit lehetett volna használni ennek az országnak, ha a független toll szabadon eljuttathatta volna a tudatlan és félrevezetett néphez a valódi ismereteket, a társadalom és a gazdasági élet igazi törvényeit, a józan magyarságot és az ország külső és belső helyzetének igazi képét, amelyeknek elleplezésére és megmásítására éppen a hatalom árnyékában alakult a független tollat ellensúlyozó sajtószervezet... A Lex Mikecz—Antal a törvényhozás asztalán fekszik — s alkotói nyilván közvéleményként azokra hivatkoznak, akiknek a magyar sajtónak ez a fentebb vázolt heroikus kecmergése is túlságos nagy szabadság! Azokra, akiknek sze£-es mélyi hiúságukban, hatalmi vagy gazdasági privilégiumukban és a legális lepel alatt folytatott törvénytelen machinációikban a független sajtó óvatos okvetetlenkedése is kényelmetlen. Ők azok, akiknek még tizennyolc évvel a háború befejezése után, sem eléggé radikális ellenszer a sajtószabadsággal szemben a háborús kivételes hatalom s akik politikai hatalom és sajtó között való közvetlen hivatali alárendeltségben látják biztosítottnak közszereplésük kritikamentes zavartalanságát. De ha az új sajtótörvény a mai formájában ölt testet, az újságírás nem lesz többé hivatás, politikai meggyőződés, ha úgy tetszik, világnézet, vagy védelemre és érdekképviseletre szorult rétegek, vagy osztályok, vagy egy nemzet szószólója, hanem a mindenkori kormányhatalomnak és uszályának klokkja és hírszolgálati bürokráciája. A tollra, amellyel ezt a cikket írom, 1915 augusztus óta nehezedik a „Censuriert“ rossz varázslata. A negyvenes újságírógeneráció, amelyhez e sorok írója is tarttozik, csüggedten csinálja meg a mérleget: két évtizedes pályája során egyetlen pillanatra sem tudta meg, milyen lehet teljes sajtószabadsággal újságot írni! De most, hogy az új sajtótörvény végkép betömi az utolsó réseket is, amelyeken az önálló vélemény megnyilvánulhat, sokan lesznek, akik inkább önként dobják el a tollat, ha semmiképpen sem szolgálhatják azt az európai magyarságot, nyugati műveltséget, népszabadságot, szociális méltányosságot, amelynek hirdetéséért és védelméért újságírónak lenni egyedül érdemes. Ám mielőtt ez a végzetes toll végkép befejezné szerepét, hadd terjeszszük elő utolsó kívánságát. A barbár zsoldosok háromnapi szabad rablást követeltek a győztes hadvezértől, — ez a toll csak azt kéri: szabadítsák fel három napra minden láthatatlan nyomás, ellenőrzés, korlátozás és irányítás alól! Három napig hadd írja ki magából mindazt, ami huszonhárom éven át benne maradt, amit el kellett volna mondani a múltról és a jelenről, a kormányokról és a szerencsétlen népről, a gazdagokról és a szegényekről, földesurakról és földtelenekről, az igazi bűnösökről és a bűnbakokról, keresztényekről és zsidókról: az igazat! Csak három napra léptessék életbe a Lex Mikecz* helyett a Lex Petőfit s ha a szabadon hirdetett igazság és a szabadon feltárt tények nem győzik le e három nap alatt a babonát, az uszítást és a baljós politikát, akkor csak ugyan törjük el önként a tollat s nyugodjunk bele, hogy azoknak volt igazuk, akik 1915 augusztusában Novi Samborban toll helyett botot vásároltak az utcai járástól... Ára 32 fillér .