Ujság, 1938. május (14. évfolyam, 97-121. szám)

1938-05-01 / 97. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hónapra .............................. 4­16 pengi Egy negyedévre ......... . .............. 13.­ perei Egy egész évre ..........................52.­ pengi Egyes szám­ára Budapesten, vidéken és pálya­udvarokon hétköznap ...............................16 fillér vasárnap..................... .... . . 12 fillér Megjelenik:­ vasárnap és ünnepnap utáni napok kivételével minden napÚ­JSÁG Budapest, 1938 május 1. vasárnap * SZABADELVŰ NAPILAP * ... ————' A SZERKESZTŐSÉG fis KIADÓHIVATAL: VI.. Aradi­ utca 8 TELEFON: *1-207-57, 1-207-56, 1-207-55, 1-207-54. Budapest 62. postafiók 282 FIÓK KIADÓHIVATAL KÖLCSÖN KÖNYVTÁR (Telefon: 1-316-28) UTAZÁSI ÉS MENETJEGYIRODA (Telefon: 1-316-28 és 1-419-34) VII., Erzsébet­ körút 43. szám. (Royal-épület.) XIV. évfolyam, 97. szám A VÉGZETES TOLL írta Zsolt Béla A töltőtollat, amellyel ezt a cikket írom, 1915 augusztusában Novi Sambor­­ban vásároltam egy utcai árustól. Elő­ször anyámnak írtam vele tábori leve­lezőlapot, hogy a körülményekhez mér­ten jól vagyok. Mielőtt a levelező­lapot továbbították volna anyám címére, egy főhadnagy ellenőrizte szövegét a hadviselés érdekei szempontjából. Csak néhány gyengéd szót irtani a töltőtol­lal a rózsaszín papirosra, a főhadnagy tehát rányomta a pecsétet: Censuriert. Ez a pecsét végleg eldöntötte tollam sorsát. Huszonhárom év telt el azóta, közben ki kellett cserélnem elkopott aranyát, majd a celluloid tokját is, de a rossz varázslat alól nem tudtam többé felszabadítani. Azóta a pecsét lát­hatóan, vagy láthatatlanul, rajta van, rányomja bélyegét minden betűre, amely a papírra csorog belőle. A tábori cen­zor után a forradalmi utca megfélem­lítő dübörgésében veszett el bátorsága és őszintesége teljessége. Majd idegen im­périum alá került, amely cenzo­raival a magyar újságíró tollától is meg­követelte, hogy a történelmi katasztrófa következményeit tudomásul vegye. Hi­valkodás nélkül meg kell állapítanom, hogy ez a toll sohasem volt könnyen ke­zelhető, simán alkalmazkodó szerszám, nem is egyszer ráparancsoltak, hogy hagyja abba az írást. Sokszor hónapokig tétlenül lógott kapcsán a külső kabát­zsebben, mert az új impérium cenzúrája nem tartotta nemzeti eszméjével össze­­egyeztethetőnek a módot és hangot, amellyel ez a toll a balsorsra ju­tott keresztény és zsidó magyarság­ jogegyenlőségére, kulturális szabadsá­gára, gazdasági és szociális életképes­ségére igényt tartott. Aztán újra és újra elölről kezdődött a kísérletezés: megirni legalább a megirhatót, harcolni a türe­lem, vagy a véletlen elnézés határain belül a nyelvükben, otthonukban és mun­kájukban veszélyeztetett magyarokért, az európai szellemért és az örök erkölcsi eszmékért, — alattomos és ügyeskedő párbajt víván a látható, vagy láthatatlan pirosceruzával. S a hazai íróasztal fe­lett, amelynél most ezt a cikket írom, tizennyolc éve függ a falon berámázva a háborús kivételes rendelet, hogy min­den tollvonásnál figyelmeztessen a köz­igazgatási sajtórendészet egyetlen toll­vonására, amellyel a tollba fojthatja a tintát. A novisambori vásár tehát vég­zetes vásár volt: az utcai árus töltőtollon kívül bunkósbotot is árult és bizonyos, hogy akik huszonhárom év előtt botot vettek, mindmáig sokkal szabadabban forgathatják.★ De most, hogy e toll sorsa bizonyta­lanabb, mint valahaimért a törvényho­zás előtt az új sajtótörvény, amely hu­szonhárom éves végzetét alighanem be­tetőzi, mégsem bántam meg, hogy bun­kósbot helyett a tollat választottam. Ez a toll és társai, a független magyar új­ságírók tollai, amelyek osztoznak sorsa­ : bán, végig tiszták maradtak a bértől és a vértől s a butító és bőszítő méregtől. Sohasem szolgáltak a hatalomban és va­gyonban mértékteleneknek. Mindig azok­nak szolgáltak, akik javakban, jogokban gyengék voltak, akiket a rossz törvény s egyének és politikai rendszerek kímé­letlen egyoldalúsága emberi agyuktól és a létfentartás feltételeitől meg akart fosz­tani. Ez a toll elsősorban a ma­gyarságnak szolgált, a keresztény és zsidó magyar polgárnak, parasztnak, munkásnak, aki ezt az országot véré­vel védte, békés áldozataival átsegítette a válságok poklán és munkájával fenn­tartja. Ezt a tollat, ha kifogyott belőle a tinta, sohasem töltötték meg közpénz­zel. Ez a toll sohasem volt eladó, sem a magyarság külső és belső ellenségei­nek, sem munkája megsarcolóinak, sem azoknak, akik a szegénység és tudatlan­ság kétségbeesett hiszékenységét kihasz­nálják. De bizonyos, hogy csak egyet­len szál független és tiszta toll volt s nem tudott csodát művelni, mint az 1848-as szabad sajtó, vagy mint a Dreyfussardok tollai. Miközben a ve­szendő szabadságot, a szűkülő jogegyen­lőséget, a veszélyeztetett alkotmányossá­got, törvényességet, a fogyatkozó ember­ségességet és az eliszaposodó művelt­séget védte, önfentartási harcot is foly­tatott, hogy rászakadt végzete beteljesü­lését elodázza. Abban a tudatban védte magát, hogy akkor is szükség van rá, ha a szabad nyugati társakhoz viszonyítva csak félmunkát végezhet, ha nem is tudja megakadályozni a folyamatot, csak lassítani a folyamatot, amely egy­szerre sodorja el a legtermékenyebb magyar hagyományokat és a jövő leg­életrevalóbb csíráit. Védje magát, hogy ha már nem is töltheti be a parlament­tel egyenrangú hivatását, amelyre a XIX. század polgári demokráciája ki­jelölte, legalább ügyvédje lehessen a ma­gyar társadalomnak sommás pereiben, kiállhasson mindennapi sérelmeiért, háza, boltja, irodája, földje, műhelye és sze­mélye biztonságáért és szembeszállhas­son a hivatalok „packázásaival“. De nem tudott végkép kicsinyes szerepkörbe véglegesen beletörődni s újra és újra megpróbálta érvényesíteni és terjeszteni nem kívánatos, sőt gyűlölt szabadság­eszméit, — ha máskép nem lehetett, jel­beszéddel, a stílus és a nyelvtan ravasz­ságával és a soroknak a sorok közé buj­tatott értelmével, hogy elkerülje a piros­ceruza, vagy a közigazgatási statárium kelepcéit. Valamikor a magyar tollnak voltak öncélú és hiú ambíciói is — nem­csak őszintén és hűségesen, de szépen is akart írni —, de mióta végigkíséri a tá­bori levelezőlap végzete, rákényszerült a bőbeszédűségre, a körmönfontságra, a feltételes mód hipokrízisére, az állítás, vagy tagadás, a vélemény és kritika len- s­dületének lefokozására és minden önálló­­ gondolat tudatos elszürkítésére. A cen­zúra piros ceruzája s a közigazgatási­­ sajtórendészet elrontotta a magyar stílust is. Most, hogy a parlamentben forszíro­zott tempóban tárgyalják a sajtótörvényt, leplezzük le végre egész nyíltan a mű­helytitkot: a független, önálló, meggyő­ződéséhez hű magyar újságíró egy em­beröltőn keresztül kolumnákat fecsegett egy becsempészett őszinte mellékmondat kedvéért, mellébeszélt, vagy szellemi és erkölcsi öncsonkítással tengette életét. Aggályosan válogatta a jelzőket, hang­villával választotta ki a szinonimákat, csakhogy életben maradjon , hogy azok­ban a társadalmi csoportokban, amelyek olvassák és érdekképviseletüknek tekin­tették, tartsa a lelket és ápolja a hitet egy emberségesebb és műveltebb jövő el­jövetelében.* A magyar sajtó tragikuma, hogy a hatalmasok az újságírást tizenkilenc év óta erre a tehetetlen és meddő szerepre kárhoztatták, — éppen abban a kor­szakban, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, hogy a közélet és a köz­­szellem minden mozzanata az ellentétes kritika tisztázó ellenőrzése alá kerüljön. Az elmúlt évtized publicisztikai remekei nem véletlenül kerültek ki a nekrológok és a bukott kormányokat elemző jellem­­rajzok sorából. Az újságíró legfeljebb, ha utólag írhatta meg azt a bírálatot, vagy ítéletet, amely már az élőről és a hatalomban levőről is megérlelődött benne. A magyar sajtó nem előz­hetett meg és ma sem előzhet meg semmiféle kalandot, közéleti vissza­élést, katasztrófapolitikát, mert bár sok mindent előre tudott és ma is sok min­dent tud előre, mindent csak utólag volt és van joga konstatálni — feltéve, ha élni akar. A magyar sajtó háború utáni helyzetét mindennél jobban illusztrálja az újságíró esete, akit börtönbüntetésre ítél­tek annak a polgármesternek panamával való megvádolásáért, akit félévvel később sorozatos panamák bűne miatt szállítot­tak a váci fogházba. A magyar újságíró csak akkor írhatott az előd tévedéseiről, gyarlóságairól, bűneiről, ha már a hata­lomra került utód szabad folyást enge­dett a nyilvános megbélyegzésnek. Ki­számíthatatlan, mennyi kártól, csalódás­tól, hazug képzelgéstől, hamis illúziótól, gazdasági és szociális veszteségtől, erköl­csi szégyentől és ámok­futástól ment­hette volna meg az országot a független és szabad sajtó, amelyre idejében hall­gatnak, amelynek preventív kritikáját eltűrik és amely jókor figyelmeztetheti a visszakanyarodásra a közvéleményt. Mennyit lehetett volna használni ennek az országnak, ha a független toll szaba­don eljuttathatta volna a tudatlan és félrevezetett néphez a valódi ismereteket, a társadalom és a gazdasági élet igazi törvényeit, a józan magyarságot és az ország külső és belső helyzetének igazi képét, amelyeknek elleplezésére és meg­­másítására éppen a hatalom árnyékában alakult a független tollat ellensúlyozó sajtószervezet... A Lex Mikecz—Antal a törvényhozás asztalán fekszik — s alkotói nyilván közvéleményként azokra hivatkoznak, akiknek a magyar sajtónak ez a fentebb­ vázolt heroikus kecmergése is túlságos nagy szabadság! Azokra, akiknek sze£-es mélyi hiúságukban, hatalmi vagy gazda­sági privilégiumukban és a legális lepel alatt folytatott törvénytelen machiná­cióikban a független sajtó óvatos okve­­tetlenkedése is kényelmetlen. Ők azok, akiknek még tizennyolc évvel a háború befejezése után, sem eléggé radikális ellenszer a sajtószabadsággal szemben a háborús kivételes hatalom s akik politi­kai hatalom és sajtó között való közvet­­len hivatali alárendeltségben látják biz­tosítottnak közszereplésük kritikamentes zavartalanságát. De ha az új sajtótörvény a mai formájában ölt testet, az újságírás nem lesz többé hivatás, politikai meg­győződés, h­a úgy tetszik, világnézet, vagy védelemre és érdekképviseletre szo­rult rétegek, vagy osztályok, vagy egy nemzet szószólója, hanem a mindenkori kormányhatalomnak és uszályának klokkja és hírszolgálati bürokráciája. A tollra, amellyel ezt a cikket írom, 1915 augusztus óta nehezedik a „Censuriert“ rossz varázslata. A negyvenes újságíró­­generáció, amelyhez e sorok írója is tart­­tozik, csüggedten csinálja meg a mérle­get: két évtizedes pályája során egyetlen pillanatra sem tudta meg, milyen lehet teljes sajtószabadsággal újságot írni! De most, hogy az ú­j sajtótörvény végkép be­tömi az utolsó réseket is, amelyeken az önálló vélemény megnyilvánulhat, sokan lesznek, akik inkább önként dobják el a tollat, ha semmiképpen sem szolgálhat­ják azt az európai magyarságot, nyugati műveltséget, népszabadságot, szociális méltányosságot, amelynek hirdetéséért és védelméért újságírónak lenni egyedül érdemes. Ám mielőtt ez a végzetes toll végkép befejezné szerepét, hadd terjesz­­szük elő utolsó kívánságát. A barbár zsoldosok háromnapi szabad rablást kö­veteltek a győztes hadvezértől, — ez a toll csak azt kéri: szabadítsák fel három napra minden láthatatlan nyomás, ellen­őrzés, korlátozás és irányítás alól! Há­rom napig hadd írja ki magából mind­azt, ami huszonhárom éven át benne maradt, amit el kellett volna mondani a múltról és a jelenről, a kormányokról és a szerencsétlen népről, a gazdagokról és a szegényekről, földesurakról és föld­­telenekről, az igazi bűnösökről és a bűnbakokról, keresztényekről és zsidók­ról: az igazat! Csak három napra léptes­sék életbe a Lex Mikecz* helyett a Lex Petőfit s ha a szabadon hirdetett igazság és a szabadon feltárt tények nem győzik le e három nap alatt a babonát, az uszí­tást és a baljós politikát,­­ akkor csak­­­ ugyan törjük el önként a tollat s nyu­­­­godjunk bele, hogy azoknak volt igazuk,­­ akik 1915 augusztusában Novi Sambor­­­­ban toll helyett botot vásároltak az utcai­­ j­árástól... Ára 32 fillér .

Next