Ujság, 1939. május (15. évfolyam, 99-122. szám)
1939-05-28 / 121. szám
VASÁRNAP, 1839 MÁJUS 28 ÚJSÁG HIT és MUNKA Pünkösdi meditáció egy gyakorlati gondolatról írta BÉKESSY IMRE Az estéimet mostanában gyakran töltöm csüggedt emberek között. Iparosok, kereskedők. Jól esik távoltartani magam attól az intellektualitástól, amely ezekben az időkben is lóugrás szerint akarja megfejteni a világrejtélyt. Ezek az egyszerű emberek hol itt, hol ott ülnek össze valami körben, vagy kávéházi külön helyiségben s arról tanácskoznak, mitévők legyenek. A második zsidótörvény már bizonyosság; érzésük szerint minden egyéb bizonytalan. Gyakran kapom rajta őket, amint üres tekintettel merednek maguk elé; elfáradnak a meddő vitákban, néha látom őket az éjszakai utcán is, amint hajlott háttal szótlanul vonszolják magukat hazafelé. Csüggedtek és fáradtak. Pedig egész életükben bizakodók és szorgalmasak voltak; mást, mint munkát nem ismertek. Iparosok, kereskedők. Most — mintha minden élettartalom elmosódott volna bennük— csak problémákkal terhelt zsidóknak érzik magukat. S ha a jövőről próbálok beszélni velük, legyintenek. — Ez nem maradhat így — mondom egyik este, — a csüggedtség és fáradtság a legrosszabb tanácsadó. Ahogy nem felel meg az élet ökonómiájának a múltban élés, úgy ellenkezik vele ez a merev és tanácstalan jövőbe nézés. Fichtet citálom, a német filozófust, ki „leveleivel“ felrázta a német nemzetet: „A jobb jövőbe vetett hit az egyetlen elem, amelyben az ember lélekzeni tud. De senki se várhat többet a jövőtől, mint amenyit hitben és munkában a jelenbe befektet." Derék belvárosi kisiparos — híres cipész— felel rá: — Igen, a fiam már útban van Ausztrália felé... Ez az én befektetésem a jelenbe. — Ez kevés — mondom, — ezt az ő életébe fektette be, nem a sajátjába. Apák és fiuk élete sohase futott párhuzamosan. Most legkevesbbé. Ez a kor a nagy választóvíz és mindenkit arra kényszerít, hogy maga úszszék az ár ellen, itt aki nem úszik, elmerül. Jos, vagy a Stern suszter „világhatalomra“ törekszik. Együtt járt vele a falusi iskolába, együtt játszott vele a porban, látta küzdelmes életét a boltban, vagy műhelyben, egy szalmán feküdt vele a háborúban. És ha az egyik Stern, vagy Weisz elköltözött a másvilágra, a falu épp úgy megadta neki a végtisztességet, mintha a paraszti sorból dőlt volna ki valaki. Soha nem érezte, hogy ezek a dolgozó szegény emberek ellenségek lennének, csak azért, mert zsidók. Valahogy így van ez a városban is. Ezért nem szabad elcsüggedni, ezért kell tovább küzdeni, dolgozni — itthon. Kicsit csodálkozva hallgatnak ezek az iparosok és kereskedők. Hiszen másfél év óta vesződöm a magyar zsidók kivándorlási problémájával, amit a kormány — ahogy a törvény ígéri — még „elősegíteni“ is kíván. Most szememre is vetik, hogy talán hiú reményeket keltettem. Elolvasták „Az új népvándorlás" minden lehetőségéről szóló cikkeimet, országokat kerestek a térképeken, hogy boldogulhatnak-e Columbiában, vagy Új-Zeelandban, akárhol a tengerentúl, vízumokkal is próbálkoztak, egyik-másik el is indította világgá a gyerekét. És most azt mondom, hogy bízni kell és dolgozni kell idehaza? — Igen — mondom, — sohase felejtettem el hozzáfűzni: előbb mindenkinek meg kell próbálni mindent idehaza. A fiataloknak nyugalmasabb időkben is jó életiskola volt, ha odakint az idegenben próbálkoztak. De még a nagy angol segítő- és telepítőakció is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a negyven év körüli, vagy felüli ember maradjon hazájában. Körülnézek a kis kávéházi különteremben. Csupa negyven éven felüli ember. És nekik fáj legjobban a zsidótörvény szigora, ők érzik át legmélyebben, mit jelent újra küzdeni az emancipációért, amelyet ez az ország nagylelkűen már őseiknek megadott. Természetesen. Az fáj legjobban, ha elveszítik, ami már az övék volt. Már az övék volt a szabad munka joga, az emberi egyenlőség felemelő érzete. Szinte értetlenül állanak fáj helyzettel szemben; szemük más táj, főleg a tengerentúl felé mesért. Pedig ha tudnák, mennyivel gyötrőbb a honvágy, mint idehaza a legsúlyosabb kenyérgond. Leveleket olvasok fel nekik. Bízni és dolgozni — idehaza Micsoda patetikus hang ez — gondolom magamban. Nem prédikálni hívtak ide és restellem, hogy úgy tűnhetik, mintha az önzést hirdetném gyógyszerül a rosszulmenő műhely, az exisztenciális bajok, a sorskérdések problémáival szemben. Holott valami praktikus tanácsot várnak tőlem, valami útbaigazítást a nagy tanácstalanságban. A szívük fáj, ha arra gondolnak, hogy itt kellene hagyniuk műhelyüket, vagy boltjukat, de mégis folyton „kivándorlási lehetőségekről“ szeretnének hallani. Emellett legtöbbjének még nem is a napi gond szuggerálja a vándorlási terveket, hanem— az érzésük szerint — teljesen bizonytalan jövő. Felcsillog a szemük, ha arról beszélnek, mennyi szeretet és gyöngédség van keresztény megrendelőikben és vevőikben; szinte úgy kezelik őket, mint a betegeket; a régi kundsehaftok nem maradnak el, sőt mintha pünkösd ünnepére, a Szentlélek eljövetelének emlékére még külön ösztönözné őket valami, hogy segítsenek sorssújtott embertársaikon. Sok munka volt pünkösd ünnepére. De hiszen ők maguk sem tesznek különbséget zsidó és keresztény között: nem keresnek zsidó szállítót, vagy zsidó kereskedőt. A régi kötelékek fennállnak és nem lazított rajtuk semmit se zsidótörvény, se agitáció. De a jövő? Itt felnő egy generáció, amely talán elhiszi, hogy minden zsidó kisiparos, vagy kereskedő nagykapitalista, akinek „hatalmát“ meg kell dönteni. Az én cipész-barátom viszi a szót. Azt mondja: — Az öregebbekkel meg tudjuk értetni magunkat. Hiszen látják a mi kis műhelyünket, tudják, hogy hajnaltól napestig robotolunk és semmink sincs, csak a dolgozó két kezünk. Ismerik a gyerekeinket is... Kicsit a szívükbe nyilas, ha azt látják, hogy egyetemre készült fiunk most inasként szorgoskodik a műhelyben. Ily se hederítenek arra a propagandára, hogy keresztény csak kereszténynél vásároljon, vagy rendeljen. Van egy táblabíró rendelőm, fájós lábára harminc esztendő óta csak én tudok cipőt csinálni. Ezt mondta: „Hiszen ha ebbe belemennénk, akkor holnap talán a katolikus csak katolikusnál, protestáns csak protestánsnál, görögkeleti csak görögkeletinél rendelne.“ Okos beszéd. De értenek-e majd belőle a fiatalok is? — Bízni kell ebben a józan, okos magyar kereszténységben — felelem. Ilyen nincsen sehol a világon. A tiroli hegyiparaszt világéletében a legmeggyőződésesebb antiszemita volt — mert sohse látott zsidót. Elhitte, amit beszélnek és írnak róla. A magyar paraszt mindig együtt élt a magyar zsidóval; szegénységben és munkában élt vele együtt. Neki hiába magyarázzák, hogy a Weisz be- Úízülök Szünidei elsőrendű üdülést nyújtanak elemi-, középiskolai Hu- Hi és leánynövendékeknek a Ö W Hl 11 s! fc ö ! ES SZENTGOTTHÁRQI ISKOLASZUHATfiRülülSK A jövő tanévre is megkezdődtek az előjegyzések. Képes tájékoztatást küld és felvilágosítást nyújt a Magyar Iskolaszanatórium Egyesület központi irodája, Budapest, VIII. Sándor utca 26. Telefon: 131-033 A honvágy levelei tengerentúlról Strausz Sándor, a Bristol-szálloda tulajdonosának, Strausz Vilmos dr.-nak fia, aki jó viszonyok között él Dél-Afrikában s egy hotelt vezet Postmasburgban, április 14-i kelettel hosszú levelet irt nekem; alkalom-" álltán m'Ajd" egész terjedelmébenközlöm.- Ez a gondtalan ember ezzel fejezi be levelét: „Dél-Afrikában lehet megélhetést találni. De hiába minden önuralom ahhoz, hogy az ember elhitesse önmagával, hogy most már boldog. Ez, sajnos, nem megy. A biztos megélhetés, nyugodt élet nem minden. Van valami, amit úgy hívunk, hogy haza s ez végtelenül hiányzik. Izgatottan várom a heti kétszeri repülőpostát. Minden éjjel addig próbálgatom a rádiómat, amig sikerül néhány magyar szófoszlányt Budapest I. műsorából elkapnom s ilyenkor bizony elszorul a torkom. Ne haragudjon, hogy saját egyéni érzésemet vetem papírra, de így levélírás közben úgy érzem, mintha otthoniakkal beszélgetnék és ez mindennél több. Hiszen itt oly nehéz olyasvalakire találni, aki megérti, hogy mit jelent a honvágy." Farkas Géza, egy Santiago de Chilében már arrivált kalapkészítő írja május 8-i levelében: „Meg kell edzeni szívünket és lelkünket itt az idegenben, meg kell szoknunk, hogy mindig csak kötelességeink és soha jogaink ne legyenek, hogy Ausländernek, vagy gringonak nevezzenek. De itt, ahol felépítettük magunknak a mi otthonunkat, csak úgy tudunk hazát találni, hogy beszéljük a mi édes magyar nyelvünket, olvassuk a hazai híreket, megtanítjuk idegenben született kisfiúnkat a magyar nyelvre. Én elhoztam magammal a sebet, amit kaptam a harctéren és kitüntetéseimet, mint tartalékos tiszt. Az egyik öcsém, ki színén hadnagy úr volt is fogságban is töltött esztendőket, esténként elnézi kitüntetéseit. És nem zúgolódunk, mert a haza haza marad és boldog csak ott lehet az ember." Székely József dr. tehetséges filmszakember írja Buenos Airesből, ahol pedig már egy kulturfilmvállalat igazgatója: „Ha odahaza tudnák, milyen hihetetlen sok türelem, kitartás kell a boldoguláshoz, mennyi harcon, csalódáson kell keresztülmenni, amíg az első falat kenyérhez jut a kivándorló, százszor is meggondolnák .A legjobb indulatú emberek is mindent holnapra ígérnek s a következő napokon a sürgetésre is csak egy válasz van. V a c e ncia. Türelem. Buenos Airesben a lakásviszonyokban csak két véglet van: vagy a középkori spanyol típusú lakások, amelyeknek szobái ablaktalanok, s amelyeknek ajtaja kis udvarra nyílik. Ide aztán mindig beesik az eső. Van egy fürdőszoba, vagy zuhany, de ... Jüféf.Budapestit ember, meg ha legszegényebb is, nem laknék ezekben az odúkban. Aztán persze vannak modern bérpaloták és felhőkarcolók ultra modern lakásai, minden komforttal, de polgári sorban élő hivatalnok, vagy mesterember ezeknek bérét megfizetni nem tudja. Türelem, küzdelem és honvágy. Ez a három teszi olyan végtelenül nehézzé az életet." De Vannak még megrázóbb leveleim is. Havas Sándor, aki mint közgazdasági doktor vándorolt ki pár hónap előtt Paraguayba, részletes jelentést ír Asuncionból, az ország fővárosából. Többek között ezt írja: „A legprimitívebb higiénikus és kulturális szükségleteket nem tudjuk kielégíteni, mert nincs csatornázás, gáz és víz. Elektromos világítás van ugyan a város egyik negyedében, ahol a jómódúak laknak, de egyebütt még kút sincs min den házban, ahonnan ivóvizet merit letnénk. A főzéshez drága pénzért kell vizet venni, pedig mi európaiak csak teát, vagy forralt vizet ihatunk, mert a kutak tele vannak baktériumokkal. A klíma subtropikus, a meleg néha a 45 fokot is eléri, az éjszakák viszont hidegek. A nagy esőzések időnként rohanó patakokká változtatják át az utcákat. Odahaza s a párisi átképző-tanfolyamon megtanultam a szandál készítést, hozattam is már bőrt Franciaországból, de a szállítási és vámköltségek annyira megdrágítják az előállítást, hogy alig tudok boldogulni. A kivándorlók egy része Argentínába igyekszik bejutni. Ez drága és veszedelmes út, mert az embercsempészeknek fizetni kell és senki se biztos, hogy útközben nem lövik-e agyon. Egy ismerősöm, aki a Paraguay-folyón akart átjutni Argentínába, mert ez a határ a két ország között, azt meséli, hogy az egész partot éjszaka fényszórókkal világítják és akit átszökésen érnek, arra minden figyelmeztetés nélkül lőnek. Ó, ha mégegyszer otthon lehetnék!" Egy San Paoloba vetődött budapesti kivándorló, Ábrahám Károly, aki egy pesti konfekcióüzemben volt hivatalnok, ezt írja: „Eleinte sehogy sem tudtam boldogulni. Pedig nemcsak az íróasztal mellett tanultam a konfekciószakmát, hanem a szabómesterséget, a konfekcionálást a műhelyben is kitanultam. Pár hónap előtt öt magyarral, akik hasonló szakmát tudnak, kö 13 Vágja ki és tegye postára még ma I mm mm am mm mmm mmmmmnammmmmwmmmim mm au .1 LANGUAPHONE «1 Bpest, Vill., József-krt 2* 5 Kérem a 22 oldalas díj- ■ mentes ismertető meg- • küldését : ANGOL, német, spanyol érdekel ! S Teljesen kezdő vagyok, ■ haladó vagyok. (A kívánt , aláhúzandó)* Név: _____________ • ; cím:----------------------------------- U. ■ ■m am mm mm maaammmammmmammm mm mm ■■ mm ■■ mmmamm zös műhelyt nyitottunk. Olyan szövetkezetfélét alakítottunk, mind a négy család együtt dolgozik. És a mi kis szövetkezeti műhelyünk most már egészen jól prosperál. Nemcsak eltartjuk magunkat, de valamit „tartalékolunk“ is, ha egyszer kevesebb munkánk lesz, vagy nagyobbítani akarjuk a műhelyt." A rochedalei takácsok példája Mondom ezeknek a fáradt és csüggedt kisiparosoknak, akik hallgatják a leveleket: — Ebben a saopaoloi kis szövetkezetben van valami, amit jó lenne például venni. Olyan időket élünk, amikor a szövetkezés, a kollektív munka, a kölcsönösség, az önsegély adja a legnagyobb erőt. De azért nem kell Sao Paoloba menni, vagy Paraguayba, ezt itthon is meg lehetne próbálni. Az én egyszerű embereim megint csodálkoznak. Hiszen a „szövetkezetett ellenségünknek tekintették, az egyéni verseny és szabadság ellentétének, ők persze csak azt a szövetkezetet látták, ami állami támogatással, gyámkodással, monopóliumokkal tudta megállni helyét és nem vették észre, hogy a szövetkezeti mozgalom közben reális gazdaságpolitikai irányeszmévé fejlődött, szinte „a társadalmi megújhodás programja" lett. A rochdalei takácsok — miután hiába küzdöttek a diadalmasan előrenyomuló gőzgép, a gazdasági fejlődés új iránya ellen — már 1844-ben rájöttek, hogy ha külön-külön nem tudnak kis műhelyeikben boldogulni, „a termelőszövetkezetben" egyesült erővel, közös munkával, közös tőkével fel tudják venni a versenyt. — Felejtsük el — mondom — mindazt, ami a szövetkezetet m esedeli hivatásának útjáról nálunk eltérítette. Károlyi Sándor gróf és a szövetkezés gondolatának ideális rajongói nem arra gondoltak, hogy állami pénzzel monopóliumokat szerezzenek a szövetkezetek, hanem a mai gazdasági rend legsajátosabb eszközével, a versennyel akartak a kis embereken segíteni. Térjünk csak vissza a rochesdalei takácsokhoz. Ha ez az új világrend, amely kialakulóban van, az individualista rendszertől eltérő ideált követ, ha a gazdasági élet törvényeinek ereje most új módszereket kíván, miért ne alkalmazkodna például a zsidó iparosság is ezekhez az ideálokhoz és módszerekhez? Ez már praktikus gondolat, valami pozitívum, ami után a sok negatívum között annyira áhítoznak az én iparos és kereskedő hallgatóim. És mint mindig, ha felcsillan az a remény, hogy idehaza is lehet élni, dolgozni, nem muszáj kivándorolni, lelkes rajongás támad föl bennük. Először éreztem ezt, amikor egy felolvasásomban felvetettem a „belső kolonizáció" gondolatát. MEGJELENT KŐBOR :M ISMERETLEN BARÁT Ára P 2.A könyvnapokon az UJSAG könyvkereskedésében, Erzsébet-körút 43 P 1.50 Ugyanott kapható: Jeruzsálem pusztulása Mi lei Malem! ... és tetiti rá éltedet