Ujság, 1939. május (15. évfolyam, 99-122. szám)

1939-05-28 / 121. szám

VASÁRNAP, 1839 MÁJUS 28 ÚJSÁG HIT és MUNKA Pünkösdi meditáció egy gyakorlati gondolatról írta BÉKESSY IMRE Az estéimet mostanában gyakran töltöm csüggedt emberek között. Iparosok, keres­kedők. Jól esik távoltartani magam attól az intellektualitástól, amely ezekben az idők­ben is lóugrás szerint akarja megfejteni a világrejtélyt. Ezek az egyszerű emberek hol itt, hol ott ülnek össze valami körben, vagy kávéházi külön helyiségben s arról tanács­koznak, mitévők legyenek. A második zsidó­­törvény már bizonyosság; érzésük szerint minden egyéb bizonytalan. Gyakran kapom rajta őket, amint üres tekintettel merednek maguk elé; elfáradnak a meddő vitákban, néha látom őket az éjszakai utcán is, amint hajlott háttal szótlanul vonszolják magukat hazafelé. Csüggedtek és fáradtak. Pedig egész életükben bizakodók és szorgalmasak vol­tak; mást, mint munkát nem ismertek. Ipa­rosok, kereskedők. Most — mintha minden élettartalom elmosódott volna bennük­­— csak problémákkal terhelt zsidóknak érzik magukat. S ha a jövőről próbálok beszélni velük, legyintenek. — Ez nem maradhat így — mondom egyik este, — a csüggedtség és fáradtság a legrosszabb tanácsadó. Ahogy nem felel meg az élet ökonómiájának a múltban élés, úgy ellenkezik vele ez a merev és tanácsta­lan jövőbe nézés. Fichtet citálom, a német filozófust, ki „leveleivel“ felrázta a német nemzetet: „A jobb jövőbe vetett hit az egyet­len elem, amelyben az ember lélekzeni tud. De senki se várhat többet a jövőtől, mint amenyit hitben és munkában a jelenbe befektet." Derék belvárosi kisiparos — hí­res cipész­­— felel rá: — Igen, a fiam már útban van Ausztrália felé... Ez az én befektetésem a jelenbe. — Ez kevés — mondom, — ezt az ő éle­tébe fektette be, nem a sajátjába. Apák és fiuk élete sohase futott párhuzamosan. Most legkevesbbé. Ez a kor a nagy választóvíz és mindenkit arra kényszerít, hogy maga úsz­­szék az ár ellen, itt aki nem úszik, elmerül. Jos, vagy a Stern suszter „világhatalomra“ törekszik. Együtt járt vele a falusi iskolába, együtt játszott vele a porban, látta küzdel­mes életét a boltban, vagy műhelyben, egy szalmán feküdt vele a háborúban. És ha az egyik Stern, vagy Weisz elköltözött a más­világra, a falu épp úgy megadta neki a vég­tisztességet, mintha a paraszti sorból dőlt volna ki valaki. Soha nem érezte, hogy ezek a dolgozó szegény emberek ellenségek len­nének, csak azért, mert zsidók. Valahogy így van ez a városban is. Ezért nem szabad elcsüggedni, ezért kell tovább küzdeni, dol­gozni — itthon. Kicsit csodálkozva hallgatnak ezek az ipa­rosok és kereskedők. Hiszen másfél év óta vesződöm a magyar zsidók kivándorlási problémájával, amit a kormány — ahogy a törvény ígéri — még „elősegíteni“ is kí­ván. Most szememre is vetik, hogy talán hiú reményeket keltettem. Elolvasták „Az új népvándorlás" minden lehetőségéről szóló cikkeimet, országokat kerestek a térképeken, hogy boldogulhatnak-e Columbiában, vagy Új-Zeelandban, akárhol a tengerentúl, vízu­mokkal is próbálkoztak, egyik-másik el is indította világgá a gyerekét. És most azt mondom, hogy bízni kell és dolgozni kell idehaza? — Igen — mondom, — sohase felejtettem el hozzáfűzni: előbb mindenkinek meg kell próbálni mindent idehaza. A fiataloknak nyugalmasabb időkben is jó életiskola volt, ha odakint az idegenben próbálkoztak. De még a nagy angol segítő- és telepítőakció is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a negyven év körüli, vagy felüli ember ma­radjon hazájában. Körülnézek a kis kávéházi különteremben. Csupa negyven éven felüli ember. És nekik fáj legjobban a zsidótörvény szigora, ők ér­zik át legmélyebben, mit jelent újra küz­deni az emancipációért, amelyet ez az or­szág nagylelkűen már őseiknek megadott. Természetesen. Az fáj legjobban, ha elveszí­tik, ami már az övék volt. Már az övék volt a szabad munka joga, az emberi egyenlőség felemelő érzete. Szinte értetlenül állanak f­áj helyzettel szemben; szemük más táj, főleg a tengerentúl felé mesért. Pedig ha tudnák, mennyivel gyötrőbb a honvágy, mint ide­haza a legsúlyosabb kenyérgond. Leveleket olvasok fel nekik. Bízni és dolgozni — idehaza Micsoda patetikus hang ez — gondolom magamban. Nem prédikálni hívtak ide és restellem, hogy úgy tűnhetik, mintha az ön­zést hirdetném gyógyszerül a rosszulmenő műhely, az exisztenciális bajok, a sorskér­dések problémáival szemben. Holott valami praktikus tanácsot várnak tőlem, valami út­baigazítást a nagy tanácstalanságban. A szí­vük fáj, ha arra gondolnak, hogy itt kellene hagyniuk műhelyüket, vagy boltjukat, de mégis folyton „kivándorlási lehetőségekről“ szeretnének hallani. Emellett legtöbbjének még nem is a napi gond szuggerálja a vándor­lási terveket, hanem­­— az érzésük szerint — teljesen bizonytalan jövő. Felcsillog a­­ sze­mük, ha arról beszélnek, mennyi szeretet és gyöngédség van keresztény megrendelőikben és vevőikben; szinte úgy kezelik őket, mint a betegeket; a régi kundsehaftok nem ma­radnak el, sőt mintha pünkösd ünnepére, a Szentlélek eljövetelének emlékére még kü­lön ösztönözné őket valami, hogy segítsenek sorssújtott embertársaikon. Sok munka volt pünkösd ünnepére. De hiszen ők maguk sem tesznek különbséget zsidó és keresztény kö­zött: nem keresnek zsidó szállítót, vagy zsidó kereskedőt. A régi kötelékek fennáll­nak és nem lazított rajtuk semmit se zsidó­­törvény, se agitáció. De a jövő? Itt felnő egy generáció, amely talán elhiszi, hogy minden zsidó kisiparos, vagy kereskedő nagykapitalista, akinek „hatalmát“ meg kell dönteni. Az én cipész-barátom viszi a szót. Azt mondja: —­ Az öregebbekkel meg tudjuk értetni magunkat. Hiszen látják a mi kis műhelyün­ket, tudják, hogy hajnaltól­­ napestig ro­botolunk és semmink sincs, csak a dolgozó két kezünk. Ismerik a gyerekeinket is... Ki­csit a szívükbe nyilas, ha azt látják, hogy egyetemre készült fiunk most inasként szor­goskodik a műhelyben. Ily se hederítenek arra a propagandára, hogy keresztény csak kereszténynél vásároljon, vagy rendeljen. Van egy táblabíró rendelőm, fájós lábára harminc esztendő óta csak én tudok cipőt csinálni. Ezt mondta: „Hiszen ha ebbe bele­mennénk, akkor holnap talán a katolikus csak katolikusnál, protestáns csak protes­tánsnál, görögkeleti csak görögkeletinél ren­delne.“ Okos beszéd. De értenek-e majd be­lőle a fiatalok is? — Bízni kell ebben a józan, okos magyar kereszténységben — felelem. Ilyen nincsen sehol a világon. A tiroli hegyiparaszt világ­­életében a legmeggyőződésesebb antiszemita volt — mert sohse látott zsidót. Elhitte, amit beszélnek és írnak róla. A magyar paraszt mindig együtt élt a magyar zsidóval; sze­génységben és munkában élt vele együtt. Neki hiába magyarázzák, hogy a Weisz be- Úízülök Szünidei elsőrendű üdülést nyújtanak elemi-, középiskolai Hu- H­i és leánynövendékeknek a Ö W Hl 11 s! fc ö­­ ! ES SZENTGOTTHÁRQI ISKOLASZUHATfiRül­ülSK A jövő tanévre is megkezdődtek az előjegyzések. Képes tájékoztatást küld és felvilágosítást nyújt a Magyar Iskolaszanatórium Egyesület központi irodája, Budapest, VIII.­ Sándor­ utca 26. Telefon: 131-033 A honvágy levelei tengerentúlról Strausz Sándor, a Bristol-szálloda tulaj­donosának, Strausz Vilmos dr.-nak fia, aki jó viszonyok között él Dél-Afrikában s egy hotelt vezet Postmasburg­ban, április 14-i kelettel hosszú levelet irt nekem; alkalom-" álltán m'Ajd" egész terjedelmében­­közlöm.- Ez a gondtalan ember ezzel fejezi be levelét: „Dél-Afrikában lehet megélhetést ta­lálni. De hiába minden önuralom ahhoz, hogy az ember elhitesse önmagával, hogy most már boldog. Ez, sajnos, nem megy. A biztos megélhetés, nyugodt élet nem minden. Van valami, amit úgy hívunk, hogy haza s ez végtelenül hiányzik. Iz­gatottan várom a heti kétszeri repülőpos­­tát. Minden éjjel addig próbál­gatom a rádiómat, ami­g sike­rül néhány magyar szófosz­lányt Budapest I. műsorából elkapnom s ilyenkor bizony elszorul a torkom. Ne haragudjon, hogy saját egyéni érzésemet vetem papírra, de így levélírás közben úgy érzem, mintha otthoniakkal beszélgetnék és ez mindennél több. Hiszen itt oly nehéz olyasvalakire ta­lálni, aki megérti, hogy mit jelent a h­o­n­­vágy." Farkas Géza, egy Santiago de Chilében már arrivált kalapkészítő írja május 8-i le­velében: „Meg kell edzeni szívünket és lelkünket itt az idegenben, meg kell szoknunk, hogy mindig csak kötelességeink és soha jogaink ne legyenek, hogy Ausländernek, vagy gringonak nevezzenek. De itt, ahol felépí­tettük magunknak a mi otthonunkat, csak úgy tudunk hazát találni, hogy beszél­jük a mi édes magyar nyelvün­ket, olvassuk a hazai híreket, megtanít­juk idegenben született kisfiúnkat a ma­gyar nyelvre. Én elhoztam magammal a sebet, amit kaptam a harctéren és kitün­tetéseimet, mint tartalékos tiszt. Az egyik öcsém, ki színén hadnagy úr volt is fog­ságban is töltött esztendőket, esténként el­nézi kitüntetéseit. És nem zúgolódunk, mert a haza haza marad és boldog csak ott lehet az ember." Székely József dr. tehetséges filmszakem­ber írja Buenos Airesből, ahol pedig már egy kulturfilmvállalat igazgatója: „Ha odahaza tudnák, milyen hihetetlen sok türelem, kitartás kell a boldoguláshoz, mennyi harcon, csalódáson kell keresztül­­menni, amíg az első falat kenyérhez jut a kivándorló, százszor is meggondolnák­ .A legjobb indulatú emberek is mindent holnapra ígérnek s a következő napo­kon a sürgetésre is csak egy válasz van. V a c­­ e n­­c­i­a. Türelem. Buenos Airesben a lakásviszonyokban csak két véglet van: vagy a középkori spanyol tí­pusú lakások, amelyeknek szobái ab­laktalanok, s amelyeknek ajtaja kis ud­varra nyílik. Ide aztán mindig beesik az eső. Van egy fürdőszoba, vagy zuhany, de ... Jüfé­f.­­Budapestit ember, meg ha leg­szegényebb is, nem laknék ezekben az odúkban. Aztán persze vannak modern bérpaloták és felhőkarcolók ultra modern lakásai, minden komforttal, de polgári sorban élő hivatalnok, vagy mesterember ezeknek bérét megfizetni nem tudja. Tü­relem, küzdelem és honvágy. Ez a három teszi olyan végtelenül nehézzé az életet." De Vannak még megrázóbb leveleim is. Havas Sándor, aki mint közgazdasági dok­tor vándorolt ki pár hónap előtt Paraguayba, részletes jelentést ír Asuncion­ból, az ország fővárosából. Többek között ezt írja: „A legprimitívebb higiénikus és kultu­rális szükségleteket nem tudjuk kielégí­teni, mert nincs csatornázás, gáz és víz. Elektromos világítás van ugyan a város egyik negyedében, ahol a jómódúak lak­nak, de egyebütt még k­út sincs min­ den házban, ahonnan ivóvizet merit l­etnénk. A főzéshez drága pénzért kell vi­zet venni, pedig mi európaiak csak teát, vagy forralt vizet ihatunk, mert a kutak tele vannak baktériumokkal. A klíma sub­­tropikus, a meleg néha a 45 fokot is eléri, az éjszakák viszont hidegek. A nagy eső­zések időnként rohanó patakokká változtatják át az utcákat. Odahaza s a pá­risi átképző-tanfolyamon megtanultam a szandál készítést, hozattam is már bőrt Franciaországból, de a szállítási és vám­költségek annyira megdrágítják az előállí­tást, hogy alig tudok boldogulni. A kiván­dorlók egy része Argentínába igyek­szik bejutni. Ez drága és veszedelmes út, mert az ember­csempészeknek fizetni kell és senki se biztos, hogy útköz­ben nem lövik-e agyon. Egy ismerősöm, aki a Paraguay-folyón akart átjutni Argen­tínába, mert ez a határ a két ország kö­zött, azt meséli, hogy az egész p­art­o­t éjszaka fényszórókkal vilá­gítják és akit átszökésen ér­nek, arra minden figyelmezte­tés nélkül lőnek. Ó, ha mégegyszer otthon lehetnék!" Egy San­ Paoloba vetődött budapesti ki­vándorló, Ábrahám Károly, aki egy pesti konfekcióüzemben volt hivatalnok, ezt írja: „Eleinte sehogy sem tudtam boldogulni. Pedig nemcsak az íróasztal mellett tanul­tam a konfekciószakmát, hanem a szabó­mesterséget, a konfekcionálást a műhely­ben is kitanultam. Pár h­ónap előtt öt ma­gyarral, akik hasonló szakmát tudnak, kö­ 13 Vágja ki és tegye postára még ma I mm mm am mm mm­­m mm­mmmnammmmmwmmmim mm au .1 LANGUAPHONE «1 Bpest, Vill., József-krt 2* 5 Kérem a 22 oldalas díj- ■ mentes ismertető meg- • küldését : ANGOL, német, spanyol érdekel ! S Teljesen kezdő vagyok, ■ haladó vagyok. (A kívánt , aláhúzandó)­­* Név: _____________ • ; cím:----------------------------------- U. ■ ■m am mm mm maaammmammmmammm mm mm ■■ mm ■■ mmmamm zös műhelyt nyitottunk. Olyan szövetke­zetfélét alakítottunk, mind a négy család együtt dolgozik. És a mi kis szövetkezeti műhelyünk most már egészen jól prospe­rál. Nemcsak eltartjuk magunkat, de va­lamit „tartalékolunk“ is, ha egyszer keve­sebb munkánk lesz, vagy nagyobbítani akarjuk a műhelyt." A rochedalei takácsok példája Mondom ezeknek a fáradt és csüggedt kis­iparosoknak, akik hallgatják a leveleket: — Ebben a sao­paoloi kis szövetkezetben van valami, amit jó lenne például venni. Olyan időket élünk, amikor a szövetkezés, a kollektív munka, a kölcsönösség, az önse­gély adja a legnagyobb erőt. De azért nem kell Sao­ Paoloba menni, vagy Paraguayba, ezt itthon is meg lehetne próbálni. Az én egyszerű embereim megint csodál­koznak. Hiszen a „szövetkezetett ellenség­ün­knek tekintették, az egyéni verseny és szabadság ellentétének, ők persze csak azt a szövetkezetet látták, ami állami támogatás­sal, gyámkodással, monopóliumokkal tudta megállni helyét és nem vették észre, hogy a szövetkezeti mozgalom közben reális gazda­ságpolitikai irányeszmévé fejlődött, szinte „a társadalmi megújhodás programja" lett. A rochdalei takácsok — miután hiába küz­döttek a diadalmasan előrenyomuló gőzgép, a gazdasági fejlődés új iránya ellen — már 1844-ben rájöttek, hogy ha külön-külön nem tudnak kis műhelyeikben boldogulni, „a ter­melőszövetkezetben" egyesült erővel, közös munkával, közös tőkével fel tudják venni a versenyt. — Felejtsük el — mondom — mindazt, ami a szövetkezetet m es­edeli hivatásának útjá­ról nálunk eltérítette. Károlyi Sándor gróf és a szövetkezés gondolatának ideális rajon­gói nem arra gondoltak, hogy állami pénz­zel monopóliumokat szerezzenek a szövetke­zetek, hanem a mai gazdasági rend legsajá­tosabb eszközével, a versennyel akartak a kis embereken segíteni. Térjünk csak vissza a rochesdalei takácsokhoz. Ha ez az új vi­lágrend, amely kialakulóban van, az indivi­dualista rendszertől eltérő ideált követ, ha a gazdasági élet törvényeinek ereje most új módszereket kíván, miért ne alkalmazkodna például a zsidó iparosság is ezekhez az ideá­lokhoz és módszerekhez? Ez már praktikus gondolat, valami pozi­tívum, ami után a sok negatívum között annyira áhítoznak az én iparos és kereskedő hallgatóim. És mint mindig, ha felcsillan az a remény, hogy idehaza is lehet élni, dol­gozni, nem muszáj kivándorolni, lelkes ra­jongás támad föl bennük. Először éreztem ezt, amikor egy felolvasásomban felvetettem a „belső kolonizáció" gondolatát. MEGJELENT KŐBOR :­M ISMERETLEN BARÁT Ára P 2.­A könyvnapokon az UJSAG könyv­kereskedésében, Erzsébet-körút 43 P 1.50 Ugyanott kapható: Jeruzsálem pusztulása Mi lei Malem­! ... és tetiti rá éltedet

Next