Ujság, 1940. május (16. évfolyam, 98-121. szám)

1940-05-01 / 98. szám

SZERDA, 1040 MÁJUS | ÚJSÁG ÁLDOZATOS MUNKA A kormányzó megrendítő szavai ter­mékeny talajba hullottak, alig egy hó­napja, hogy a társadalmat az árvíz­­sújtotta vidékek lakóinak felsegítésére hívta fel és máris megindult a munka az elpusztított otthonok újjáépítésére. A magyar társadalom áldozatkészségéből épülnek az új otthonok,­­ amelyeknek mindegyike emlékoszlopként hirdeti majd a magyar polgárságnak szinte az önmegtagadásig m­enő nagylelkűségét. De hirdeti ugyanakkor azt a mélységes együttérzést az áldozatokkal, amely cse­lekvő megnyilatkozásában egyetlenegy nagy egységbe való összeforradásunkat manifesztálja. Áléreztük, hogy egyetlen­egy organizmus vagyunk, ugyanabba a nagy közösségbe tartozunk és valameny­­nyien szegényebb veritek leszünk­, ha vére hull a nagy közösség valamelyik tagjának. Több volt mint szánalom, több volt mint részvét, ami arra késztetett, hogy odaadjuk fillérünket azoknak, aki­ket a természet romboló erői­­mindenük­től megraboltak. A sorsközösség tudata emelt fel arra a magaslatra, ahonnan felismertük, hogy megsokszorosítva kap­juk vissza azt a fillért, amelyet ezrek és ezrek talpra állítására áldozunk. Mert valamennyien a nemzet erőforrásaiból táplálkozunk, de ha ennek a forrásnak valamely kicsi ága kiszárad, az élet nedve soványabban csurog a tápláló erők medencéjéből. Két és félmillió pengő gyűlt eddig össze a károsultak javára. Nem tudjuk, mekkora összeg szükséges, hogy teljesen jóvátehető legyen a pusztulás, ha ugyan egyáltalán jóvátehető, ha rombadőlt ott­honunk és vele együtt megsemmisült minden, ami az életnek egy jelentős ré­szét alkotta, mert az élet munkájának volt gyümölcse, minden darabjában az élet egy szaka kapott formát és tartalmat és bármelyikre esett a mélázó szemek te­kintete, egy-egy édes emlékben megele­venedett a múlt minden szépsége. Ezek a veszteségek talán fájóbban érintik a megpróbáltatásoktól meggyötört lelkek mint a realitások vesztesége és ezek a veszteségek nem is pótolhatók, ha csak nem az előlrőlkezdés, az újjáépítés örö­meivel. Nagy öröm az életet újrakezdeni, sors lesújtó csapásai után felemelkedni, dacosan és magabizóan munkába­ fogni ,és győzelmesen odakiáltani a sorsnak: győztem, újra itt vagyok. Nem kétséges, hogy a nagy megpró­báltatás áldozatai eljutnak ehhez a győ­zelemhez. Segíti őket a harcban nemcsak az anyagi segély, de az a lélekemelő sze­retet is, amely feléjük nyúl az adakozó kezekben. Talán felesleges munkát vég­zünk, amikor az­ áldozatok érdekében ahhoz a társadalmi réteghez fordulunk most, amelyet egyáltalán nem érintett a tavaszi elemi csapások pusztító hullám­verése. Hogy felesleges munkát végzünk, ezt azért tesszük fel, mert valószínűnek tartjuk, hogy előbb-utóbb önszántukból is megtennék azt, amire sorainkkal ösz­tökélni akarjuk. A mag árud­kai ma, Ot­tókra gondolunk, az ő szívükhöz fordu­lunk. A közalkalmazottak lemondtak már havi fizetésük egy-két százalékáról a károsultak javára- Hisszük, hogy a példa a magánalkalmazottak társadal­mában követőkre talál. Holnap május elseje, a fizetések napja. Jól tudjuk, hogy a házbérek napja is. És jól tudjuk ezen felül még mindazt, amit ellenvetésül fel­hozhatnak. Mégis hisszük, sőt bizonyosra vesszük, hogy most, vagy a jövő hónap elsején regisztrálhatjuk majd az adakozók névsorában, hogy a magánalkalmazottak havi fizetésük egy bizonyos százalékát felajánlják az árvízkárosultaknak és fel-, felhatalmazzák munkaadóikat, hogy ezt a százalékot vonják le fizetésü­kből és juttassák el a felsegítő bizottságnak. Mel­lékes, hogy mekkora lesz az összeg, amely a károsultaknak jut. Lényeges, hogy bizonyság tétessék a szolidaritásról, a közös sorsvállalásról, amely az igazi testvériségnek próbatétele. Ha valamikor, úgy most szükséges, hogy ez a szolida­ritás, közös sorsvállalás tettekben meg­nyilatkozzék és e megnyilatkozásban a társadalom tömör egysége megmutatkoz­zék. Mert észleltünk mostanában olyan erőfeszítéseket, amelyek a társadalmi egység megbolygatására, a széthúzás szellemének élesztgetésére irányultak. Ezeknek az erőfeszítéseknek kudarcára vetne világosságot, ha mindenki ott lenne látható, ahol az országot ért katasztrófa romjainak eltakarításán kell áldozatosan dolgozni. Magyarellenes szlovák mesterkedések a felsőh­áz plénuma előtt Csáky István gróf külügyminiszter erélyes kijelentései a magyar-szlovák jóviszony veszélyeztetése miatt. A magyar kormány továbbra is az önuralom politikáját folytatja, de szükség esetén nem fog habozni cselekedni sem A felsőház keddi ülésén napirendétől!s fel­szólalás formájában olyan kérdés került szóba, amely nemcsak Magyarország közvéleményét érinti és érdekli életbevágóan, hanem a határo­kon­­túl is számot tarthat igen széles körökben a legteljesebb figyelemre. Szüllő Géza olyan té­nyeket vonutatott fel a felsőház plénumában, amelyek azt bizonyítják, hogy bizonyos szlovák körök igen veszedelmes játékot űznek és soroza­tos merényletet követnek el a két ország békés viszonya ellen. Olyan komoly vezéregyéniség ajkáról, mint amilyen Szü­llő Géza, meg kellett hallanunk, hogy Szlovákiában valóságos hajsza indult meg az ottani magyar lakosság ellen s olyan fenyegetések és kockázatos fogadkozá­sok hangzanak el bizonyos szlovák körök részé­ről, ami mellett nem mehet el szó nélkül a ma­gyar közvélemény. Szü­llö Géza tudvalevően két évtizeden át vezére volt a szlovákiai magyar lakosságnak és hűséges ápolója a magyar és a szlovák nép barátságának. A felsőház nagy nyilvánossága előtti elmondott szavai ezáltal sem irányultak a szlovák nép egyeteme ellen, hiszen a szlovák lakosságot évezredes hagyományok fűzik a ma­gyar nemzethez, a barátság, megértés és kölcsö­nös jóakarat szálai. Ezeket a kapcsolatokat azonban bizonyos szlovák körök egyelőre ki nem derített, de kétségtelenül gyanús célokból meg akarják lazítani s arra merészkednek, hogy éket verjenek a szentistváni tradíciókban évszázadokon át nevelkedett, vérzivatarok soro­zatában megedződött, közös eszményekért fel­­sorakozott és ezek szolgálatában hűséges ba­rátnak bizonyult magyar és szlovák nép közé. Szü­llő Géza igen súlyos lényeket említett be­szédében, de mindezt málló felháborodásának elfojtásával. ..Egy önuralommal tette, hogy cseppet se színezzen azon, ami magától is annyira rikiló és kimondottan a nagy érdekek ellen irányul, beszédéből megértheti mindenki a magyar határokon belül és azokon túl, hogy a protektorátus alatt álló szomszéd államban igen veszélyes kártyajátékot tűznek, az ottani magyar lakosság életét tűrhetetlenné akarják tenni, de ezen túlmenően nyilván azt is célul tűzték maguk elé, hogy megzavarják a Német­Birodalom és Magyarország barátságát és har­móniáját olyan kiresztelésekkel és beállítások­kal, amelyek már az első hallásra hamisaknak, kitaláltaknak, célzatosaknak és a tényekkel homlokegyenest szembenállóknak bizonyulnak. Ugyanakkor nem feledkeznek meg ezek a szlo­vák körök arról sem, hogy célzatos beállítások­kal kedves arcot mutassanak azok felé, az államok felé, amelyek ellenkező vonalon álla­nak a Németbirodalommal szemben. Olyan mé­reteket öltött ez a propaganda, hogy további t­alogatás már a politikuscselekedetnek, mulasz­tásnak és a legnagyobb magyar érdekek veszé­lyeztetésének bizonyulna. A felsőház minden árnyalata helyeselte mindazt, amit Szüllő Géza nagy önmérséklettel szóvá tett s ez az egyhangú együttérzés is bizonyítéka annak, hogy azok a bizonyos szlovák körök a legteljesebb vissza­utasításra találnak a magyar élet minden te­rületén. ,, Csáky István gróf külügyminiszter hasonló módon, szenvedélymentesen sorakoztatta fel ér­veit és fejtette ki felfogását, válaszul Szüllő Géza felszólalására. Egy európai nép, egy ezeréves dicső múlttal rendelkező nagy nemzet stílusának megfelelően a méltóság és a nyugalom hangján bélyegezte meg a szlovákok kútmérgezését és vakmerő játékát. Figyelmeztetett annak a vesze­delmére, hogy bárki is éket merészeljen verni a Német Birodalom és Magyarország közé. Mindaz, ami a pozsonyi kormánykörökben történik, nyil­vánvalóan igen gyanús célokra irányul és szer­ves folytatása annak a gonosz indulatú propa­gandának, amelyet az el­últ két évtized során a csehek irányítottak és amelybe­ olyan sokan nyújtottak segédkezet az akkor Csehszlovákiá­nak nevezett államban. Csáky István gróf kül­ügyminiszter ezévi március 6-iki képviselőházi beszédében már utalt ezekre a gonoszcélú mes­terkedésekre s keddi felsőházi felszólalásában sem hagyott kétséget aziránt, hogy éber figye­lemmel kisérjük ezeket a gyanús törekvéseket, a konkolyű­mülésnek és magyarellenes propagan­dának minden megnyilvánulását s bízunk (iá­ban, hogy mindezt a mi bandáink is teljes sú­lya szerint mérlegelik, mert ez országunk kül­politikai nézőszögéből életbevágóan fontos. Megelégedést kelt Magyarországon az a tény, hogy az olasz sajtó már utalt ezekre az esetekre. Bízünk abban, hogy az a lárma, ami egyes szlo­vák körökből áruit, senkit sem fog megtévesz­teni és sehol sem keltheti azt a látszatot, mintha a gonosz aknamunkát­­maga a szlovák nép foly­tatná ellenünk, vagy helyeselné a szlovák kö­rök ezirányú szándékait. Magyarországot béke­­vágy tölti el, az egész magyar nemzet a türel­­messég útját kívánja továbbra is járni s bízik abban, hogy nem érkezik el az északi szomszéd NAPRAFORGÓ * * * ZSOLT BLSB5955ES S most, h­ogy kissé felocsúdtunk, nem hagyták, hogy a dermedt csend ismét bir­tokba vegye a pincét. Sorra kibújtak a maszkból, előbb egymás közt suttogtak, majd féllylkan átszóltak a férfiakhoz, akik hirtelen elvestelkedtek, mintha férfiatlansá­­gon kapták volna őket. A nők vittek bele bennünket a látszólag gondtalan diskur­zusba. A beszélgetés a kávéházi vagy társa­sági ugratáshoz, vesézésre hasonlított, de egészen m­ás volt: időnként mart, kegyetlen és tapintatlan. Mintha meggyötört életösztönünknek azon­nali bizonyítékokra, győzelmekre lett volna szüksége, főként mi, férfiak keményen oda­­vágtunk egymásnak, olyan lelki fogyatékos­ságokat, csúfságokat és gusztustalanságokat pellengéreztü­nk ki, amilyeneket odafent so­hasem engedett volna keresztül nemcsak jó­­ízlésünk cenzúrája, de az aggodalom, hogy megtudunk magunkról valamit, amit a leg­­kínosabban titkolunk önmagunk előtt. Aztán hirtelen megint elhallgattunk, megijedtünk, hogy nagyon is elbizakodottak vagyunk, ki­­hívóan viselkedünk, istent kísértünk. Fent csend volt, némaság, csak azt tudtuk, hogy a szél sustorog és a nyárfák sziszegnek. Két órája ültünk már a pincében, de a danger passé, a felszabadító szinkopás dal­lam még mindig késett. fi. Bizonyára én is úgy viselkedtem, azt érez­tem, azt gondoltam, amit a többiek, e­köz­ben azonban újra és újra felmerült bennem a kérdés, hogyan jutottam ide máról hol­napra a pincébe? Mi történt velem tulajdon­képpen húsz év alatt, hogy egyszerre csak megint a föld alatt vagyok, mint 1915-ben Zlocov­nál? S hogyan kerültem ebbe a pá­risi pincébe,­­ hiszen ez nem az­ én fron­tom, nem az én Hinterlandom? 1939 augusztus tizedikén tizenhetedszer érkeztem Parisba. Sohasem jöttem határo­zott gyakorlati céllal, sohasem volt itt dol­gom, és nem voltak konkretizálható igényeim Parissal szemben. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy történelmi Páris,­ a mű­vészi Páris, az irodalmi Páris, a hedonista Paris, vagy a politikai Páris"vonzott. Első tartózkodásaim idején, fiatalabb koromban kétségkívül alaposan szemügyre vettem szép­ségeit, értékeit, kuriózumait. Megnéztem a múzeumokat s nem mondom, hogy később is nem tértem be egyszer-egyszer valamilyen kiállításra, h­a megtudtam, hogy érdemes. De idővel sok minden látnivalót elengedtem, ellazsál rám. Nem vagyok műsértő, még ke­­vésbbé sznob. Nem követtem az évről-évre változó hullámokat, amelyek szezononként vetettek fel úttörőket és iskolákat, hogy a tavalyiakat alámentsék, sőt a régi mesterek rangját is évről-évre váltogatták. Volt év, amikor Ingres, volt, amikor csak Cézanne­s volt, amikor kizárólag Delacroix volt az egyedülvaló, — nekem, bevallom, évtől és divattól függetlenül egyformán tetszettek vagy kevesebbé tetszettek. Mondom, nem értek sokat a képzőművé­szethez s hosszú ideje már csak a szemem sarkából sem figyeltem ezeket a változáso­kat, amelyekben érzésem szerint legalább annyi szerepük volt a műkereskedői ravasz­kodásoknak, mint a kor bizonytalan ízlésének és művészi programmtalan­­ságának. Azt azonban tudtam, hogy ezeknek a divatoknak impulzusai ritkán eredtek franciáktól, sőt párisi franciáktól sem. Szembetű­nőek voltak, mint a tajlék a víz tetején, de nem voltak tartósan jellem­zőek a mélyben elkülönülten saját törvényei szerint hullámzó francia képzeletre, alkotó­erőre és közízlésre. Ami az irodalmi Párist illeti, kétségtelen, hogy­ egyik legmaradan­dóbb örömöm, erudícióm, sokszor támaszom a tizenkilencedik századbeli francia regény. Balzac volt első Baedekerem: a rue Saint Donorén megkerestem a ház utódát, amely­ben Vautrin lakott; a rue Thailboutban állott a palota, amelyben Ducien de Rubem­­pré és Eillier szenvedély-drámája beteljese­dett. Végigjártam Vigny, Musset úri utcáit, Hugo sikátorait és nyomon követtem Zola munkásait a proletárnegyedek mélységében s az ő útmutatása szerint másztam fel elő­ször a Sacré-Coeurhöz. S hogy nagyot ugor­jak, még 1939 augusztusában is sokat ödöng­­tem a Hue de l’ Universitén. Tucatnyi ko­moly házban felismertem a Th­ibaul tekét s kerestem a kapum alatt Antoine orvosi táb­láját. De h­iába kerestem, mert Antoinet Ypernél utolérte a gáz s pontosan a béke­kötés hetében meg is fojtotta az yperit. Tudom, hogy az­ efajta kultusz-diákos do­log, de őszinte jellemző Párissal szemben tanusított igénytelenségemre. Erudiciót, bá­torságot, kedvet talán kaptam Paristól, de sohasem jöttem ide élm­ényanyagért, külön­ben is azt hiszem, az író élményanyagát csak másodrendű részletekkel, különleges, de nem jelentős dokumentumokkal, riportszerű kül­sőségekkel és impresszionista színekkel gaz­dagíthatja a bármilyen gazdag, de átmeneti környezet, ahol akár évekre is letelepszik. Két regényt írtam Párisban: az egyiknek a budapesti Wesselényi-utca, a másiknak a dunántúli magyar kisváros volt szintere, mindkettőben vannak párisi epizódok, de­­azzal a természetes, majdnem illedelmes tar­tózkodással, szerénységgel s néha öngunnyal irtam­ meg őket, amellyel az idegen, aki is­meri értékelése, ítélkezése,­ bírálata és be­­avatottsága illetékességének határait. Soha­sem akartam párisi író lenni, sőt párisi em­ber sem. Az ínyemet és a gyomromat ment­hetetlenül determinálta az anyám konyhája: nem nyertem kétségbeesett arckifejezéssel, szemrehunyva éti csigái, nem cukroztam meg a youghurtot, de sokszor kilométereket gya­logoltam borjúpörköltért. Testileg és lel­kileg múltamhoz, talajomhoz és légköröm­höz kapcsoltak a kényszerek s mégis, ha volt néhány hét szabad­időm s valamelyes fölös pénzem, az első vonattal rohantam az ide­gen Párisim. Miért jöttem ide, miért jöttünk ide? Miért jött ide például II. barátom? Tíz nappal a háború kitörése előtt meglátogattam a une Cardinal Lemoine és Quai d’Anjou sarkán bérelt lakásában. Azt hiszem, ebből a lakás­ból nyílik a legszebb kilátás Parisra: a sarok­ablakból egyszerre látni a Notre Dame és a Louvre bálát, az He Saint Louis-t és lefelé és felfelé a Szajna-partokat szinte Saint Cloud-ig és Maison Alford-ig. Szemben Bossuet és Fénélon Parisa, kőhajításnyira az Institut Voltaire szobrával, a rue Saint Jacques Anatole France lábanyom­ával s a Collège de France elöli. Fehér márványban Montaigne, aki végül csak ezt India mondani: Que sais-je'­, — mit tudom én? Igen, mit tudom én, miért jöt­tünk ide Párisim s miért telepeden le ill Is, ha rájosti, aki éppen a halszázadik oldalt írni tele a Notre Dame, az Institut, a Cluny-i apátság és a Sorbonne négyszögében — Pe­tőfiről. Mindez nem hűség, érd­m, palrintiz­­mus, vagy éppen nacionalizmus, — csupán az ember nem­ bújhat ki a bőréből, még ha ki akarják is rázni belőle ... (Folytatása következik) B L L A. REGÉNY 3

Next