Ujság, 1940. május (16. évfolyam, 98-121. szám)
1940-05-01 / 98. szám
SZERDA, 1040 MÁJUS | ÚJSÁG ÁLDOZATOS MUNKA A kormányzó megrendítő szavai termékeny talajba hullottak, alig egy hónapja, hogy a társadalmat az árvízsújtotta vidékek lakóinak felsegítésére hívta fel és máris megindult a munka az elpusztított otthonok újjáépítésére. A magyar társadalom áldozatkészségéből épülnek az új otthonok, amelyeknek mindegyike emlékoszlopként hirdeti majd a magyar polgárságnak szinte az önmegtagadásig menő nagylelkűségét. De hirdeti ugyanakkor azt a mélységes együttérzést az áldozatokkal, amely cselekvő megnyilatkozásában egyetlenegy nagy egységbe való összeforradásunkat manifesztálja. Áléreztük, hogy egyetlenegy organizmus vagyunk, ugyanabba a nagy közösségbe tartozunk és valamenynyien szegényebb veritek leszünk, ha vére hull a nagy közösség valamelyik tagjának. Több volt mint szánalom, több volt mint részvét, ami arra késztetett, hogy odaadjuk fillérünket azoknak, akiket a természet romboló erőimindenüktől megraboltak. A sorsközösség tudata emelt fel arra a magaslatra, ahonnan felismertük, hogy megsokszorosítva kapjuk vissza azt a fillért, amelyet ezrek és ezrek talpra állítására áldozunk. Mert valamennyien a nemzet erőforrásaiból táplálkozunk, de ha ennek a forrásnak valamely kicsi ága kiszárad, az élet nedve soványabban csurog a tápláló erők medencéjéből. Két és félmillió pengő gyűlt eddig össze a károsultak javára. Nem tudjuk, mekkora összeg szükséges, hogy teljesen jóvátehető legyen a pusztulás, ha ugyan egyáltalán jóvátehető, ha rombadőlt otthonunk és vele együtt megsemmisült minden, ami az életnek egy jelentős részét alkotta, mert az élet munkájának volt gyümölcse, minden darabjában az élet egy szaka kapott formát és tartalmat és bármelyikre esett a mélázó szemek tekintete, egy-egy édes emlékben megelevenedett a múlt minden szépsége. Ezek a veszteségek talán fájóbban érintik a megpróbáltatásoktól meggyötört lelkek mint a realitások vesztesége és ezek a veszteségek nem is pótolhatók, ha csak nem az előlrőlkezdés, az újjáépítés örömeivel. Nagy öröm az életet újrakezdeni, sors lesújtó csapásai után felemelkedni, dacosan és magabizóan munkába fogni ,és győzelmesen odakiáltani a sorsnak: győztem, újra itt vagyok. Nem kétséges, hogy a nagy megpróbáltatás áldozatai eljutnak ehhez a győzelemhez. Segíti őket a harcban nemcsak az anyagi segély, de az a lélekemelő szeretet is, amely feléjük nyúl az adakozó kezekben. Talán felesleges munkát végzünk, amikor az áldozatok érdekében ahhoz a társadalmi réteghez fordulunk most, amelyet egyáltalán nem érintett a tavaszi elemi csapások pusztító hullámverése. Hogy felesleges munkát végzünk, ezt azért tesszük fel, mert valószínűnek tartjuk, hogy előbb-utóbb önszántukból is megtennék azt, amire sorainkkal ösztökélni akarjuk. A mag árudkai ma, Ottókra gondolunk, az ő szívükhöz fordulunk. A közalkalmazottak lemondtak már havi fizetésük egy-két százalékáról a károsultak javára- Hisszük, hogy a példa a magánalkalmazottak társadalmában követőkre talál. Holnap május elseje, a fizetések napja. Jól tudjuk, hogy a házbérek napja is. És jól tudjuk ezen felül még mindazt, amit ellenvetésül felhozhatnak. Mégis hisszük, sőt bizonyosra vesszük, hogy most, vagy a jövő hónap elsején regisztrálhatjuk majd az adakozók névsorában, hogy a magánalkalmazottak havi fizetésük egy bizonyos százalékát felajánlják az árvízkárosultaknak és fel-, felhatalmazzák munkaadóikat, hogy ezt a százalékot vonják le fizetésükből és juttassák el a felsegítő bizottságnak. Mellékes, hogy mekkora lesz az összeg, amely a károsultaknak jut. Lényeges, hogy bizonyság tétessék a szolidaritásról, a közös sorsvállalásról, amely az igazi testvériségnek próbatétele. Ha valamikor, úgy most szükséges, hogy ez a szolidaritás, közös sorsvállalás tettekben megnyilatkozzék és e megnyilatkozásban a társadalom tömör egysége megmutatkozzék. Mert észleltünk mostanában olyan erőfeszítéseket, amelyek a társadalmi egység megbolygatására, a széthúzás szellemének élesztgetésére irányultak. Ezeknek az erőfeszítéseknek kudarcára vetne világosságot, ha mindenki ott lenne látható, ahol az országot ért katasztrófa romjainak eltakarításán kell áldozatosan dolgozni. Magyarellenes szlovák mesterkedések a felsőház plénuma előtt Csáky István gróf külügyminiszter erélyes kijelentései a magyar-szlovák jóviszony veszélyeztetése miatt. A magyar kormány továbbra is az önuralom politikáját folytatja, de szükség esetén nem fog habozni cselekedni sem A felsőház keddi ülésén napirendétől!s felszólalás formájában olyan kérdés került szóba, amely nemcsak Magyarország közvéleményét érinti és érdekli életbevágóan, hanem a határokontúl is számot tarthat igen széles körökben a legteljesebb figyelemre. Szüllő Géza olyan tényeket vonutatott fel a felsőház plénumában, amelyek azt bizonyítják, hogy bizonyos szlovák körök igen veszedelmes játékot űznek és sorozatos merényletet követnek el a két ország békés viszonya ellen. Olyan komoly vezéregyéniség ajkáról, mint amilyen Szüllő Géza, meg kellett hallanunk, hogy Szlovákiában valóságos hajsza indult meg az ottani magyar lakosság ellen s olyan fenyegetések és kockázatos fogadkozások hangzanak el bizonyos szlovák körök részéről, ami mellett nem mehet el szó nélkül a magyar közvélemény. Szüllö Géza tudvalevően két évtizeden át vezére volt a szlovákiai magyar lakosságnak és hűséges ápolója a magyar és a szlovák nép barátságának. A felsőház nagy nyilvánossága előtti elmondott szavai ezáltal sem irányultak a szlovák nép egyeteme ellen, hiszen a szlovák lakosságot évezredes hagyományok fűzik a magyar nemzethez, a barátság, megértés és kölcsönös jóakarat szálai. Ezeket a kapcsolatokat azonban bizonyos szlovák körök egyelőre ki nem derített, de kétségtelenül gyanús célokból meg akarják lazítani s arra merészkednek, hogy éket verjenek a szentistváni tradíciókban évszázadokon át nevelkedett, vérzivatarok sorozatában megedződött, közös eszményekért felsorakozott és ezek szolgálatában hűséges barátnak bizonyult magyar és szlovák nép közé. Szüllő Géza igen súlyos lényeket említett beszédében, de mindezt málló felháborodásának elfojtásával. ..Egy önuralommal tette, hogy cseppet se színezzen azon, ami magától is annyira rikiló és kimondottan a nagy érdekek ellen irányul, beszédéből megértheti mindenki a magyar határokon belül és azokon túl, hogy a protektorátus alatt álló szomszéd államban igen veszélyes kártyajátékot tűznek, az ottani magyar lakosság életét tűrhetetlenné akarják tenni, de ezen túlmenően nyilván azt is célul tűzték maguk elé, hogy megzavarják a NémetBirodalom és Magyarország barátságát és harmóniáját olyan kiresztelésekkel és beállításokkal, amelyek már az első hallásra hamisaknak, kitaláltaknak, célzatosaknak és a tényekkel homlokegyenest szembenállóknak bizonyulnak. Ugyanakkor nem feledkeznek meg ezek a szlovák körök arról sem, hogy célzatos beállításokkal kedves arcot mutassanak azok felé, az államok felé, amelyek ellenkező vonalon állanak a Németbirodalommal szemben. Olyan méreteket öltött ez a propaganda, hogy további talogatás már a politikuscselekedetnek, mulasztásnak és a legnagyobb magyar érdekek veszélyeztetésének bizonyulna. A felsőház minden árnyalata helyeselte mindazt, amit Szüllő Géza nagy önmérséklettel szóvá tett s ez az egyhangú együttérzés is bizonyítéka annak, hogy azok a bizonyos szlovák körök a legteljesebb visszautasításra találnak a magyar élet minden területén. ,, Csáky István gróf külügyminiszter hasonló módon, szenvedélymentesen sorakoztatta fel érveit és fejtette ki felfogását, válaszul Szüllő Géza felszólalására. Egy európai nép, egy ezeréves dicső múlttal rendelkező nagy nemzet stílusának megfelelően a méltóság és a nyugalom hangján bélyegezte meg a szlovákok kútmérgezését és vakmerő játékát. Figyelmeztetett annak a veszedelmére, hogy bárki is éket merészeljen verni a Német Birodalom és Magyarország közé. Mindaz, ami a pozsonyi kormánykörökben történik, nyilvánvalóan igen gyanús célokra irányul és szerves folytatása annak a gonosz indulatú propagandának, amelyet az elúlt két évtized során a csehek irányítottak és amelybe olyan sokan nyújtottak segédkezet az akkor Csehszlovákiának nevezett államban. Csáky István gróf külügyminiszter ezévi március 6-iki képviselőházi beszédében már utalt ezekre a gonoszcélú mesterkedésekre s keddi felsőházi felszólalásában sem hagyott kétséget aziránt, hogy éber figyelemmel kisérjük ezeket a gyanús törekvéseket, a konkolyűmülésnek és magyarellenes propagandának minden megnyilvánulását s bízunk (iában, hogy mindezt a mi bandáink is teljes súlya szerint mérlegelik, mert ez országunk külpolitikai nézőszögéből életbevágóan fontos. Megelégedést kelt Magyarországon az a tény, hogy az olasz sajtó már utalt ezekre az esetekre. Bízünk abban, hogy az a lárma, ami egyes szlovák körökből áruit, senkit sem fog megtéveszteni és sehol sem keltheti azt a látszatot, mintha a gonosz aknamunkátmaga a szlovák nép folytatná ellenünk, vagy helyeselné a szlovák körök ezirányú szándékait. Magyarországot békevágy tölti el, az egész magyar nemzet a türelmesség útját kívánja továbbra is járni s bízik abban, hogy nem érkezik el az északi szomszéd NAPRAFORGÓ * * * ZSOLT BLSB5955ES S most, hogy kissé felocsúdtunk, nem hagyták, hogy a dermedt csend ismét birtokba vegye a pincét. Sorra kibújtak a maszkból, előbb egymás közt suttogtak, majd féllylkan átszóltak a férfiakhoz, akik hirtelen elvestelkedtek, mintha férfiatlanságon kapták volna őket. A nők vittek bele bennünket a látszólag gondtalan diskurzusba. A beszélgetés a kávéházi vagy társasági ugratáshoz, vesézésre hasonlított, de egészen más volt: időnként mart, kegyetlen és tapintatlan. Mintha meggyötört életösztönünknek azonnali bizonyítékokra, győzelmekre lett volna szüksége, főként mi, férfiak keményen odavágtunk egymásnak, olyan lelki fogyatékosságokat, csúfságokat és gusztustalanságokat pellengéreztünk ki, amilyeneket odafent sohasem engedett volna keresztül nemcsak jóízlésünk cenzúrája, de az aggodalom, hogy megtudunk magunkról valamit, amit a legkínosabban titkolunk önmagunk előtt. Aztán hirtelen megint elhallgattunk, megijedtünk, hogy nagyon is elbizakodottak vagyunk, kihívóan viselkedünk, istent kísértünk. Fent csend volt, némaság, csak azt tudtuk, hogy a szél sustorog és a nyárfák sziszegnek. Két órája ültünk már a pincében, de a danger passé, a felszabadító szinkopás dallam még mindig késett. fi. Bizonyára én is úgy viselkedtem, azt éreztem, azt gondoltam, amit a többiek, eközben azonban újra és újra felmerült bennem a kérdés, hogyan jutottam ide máról holnapra a pincébe? Mi történt velem tulajdonképpen húsz év alatt, hogy egyszerre csak megint a föld alatt vagyok, mint 1915-ben Zlocovnál? S hogyan kerültem ebbe a párisi pincébe, hiszen ez nem az én frontom, nem az én Hinterlandom? 1939 augusztus tizedikén tizenhetedszer érkeztem Parisba. Sohasem jöttem határozott gyakorlati céllal, sohasem volt itt dolgom, és nem voltak konkretizálható igényeim Parissal szemben. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy történelmi Páris, a művészi Páris, az irodalmi Páris, a hedonista Paris, vagy a politikai Páris"vonzott. Első tartózkodásaim idején, fiatalabb koromban kétségkívül alaposan szemügyre vettem szépségeit, értékeit, kuriózumait. Megnéztem a múzeumokat s nem mondom, hogy később is nem tértem be egyszer-egyszer valamilyen kiállításra, ha megtudtam, hogy érdemes. De idővel sok minden látnivalót elengedtem, ellazsál rám. Nem vagyok műsértő, még kevésbbé sznob. Nem követtem az évről-évre változó hullámokat, amelyek szezononként vetettek fel úttörőket és iskolákat, hogy a tavalyiakat alámentsék, sőt a régi mesterek rangját is évről-évre váltogatták. Volt év, amikor Ingres, volt, amikor csak Cézannes volt, amikor kizárólag Delacroix volt az egyedülvaló, — nekem, bevallom, évtől és divattól függetlenül egyformán tetszettek vagy kevesebbé tetszettek. Mondom, nem értek sokat a képzőművészethez s hosszú ideje már csak a szemem sarkából sem figyeltem ezeket a változásokat, amelyekben érzésem szerint legalább annyi szerepük volt a műkereskedői ravaszkodásoknak, mint a kor bizonytalan ízlésének és művészi programmtalanságának. Azt azonban tudtam, hogy ezeknek a divatoknak impulzusai ritkán eredtek franciáktól, sőt párisi franciáktól sem. Szembetűnőek voltak, mint a tajlék a víz tetején, de nem voltak tartósan jellemzőek a mélyben elkülönülten saját törvényei szerint hullámzó francia képzeletre, alkotóerőre és közízlésre. Ami az irodalmi Párist illeti, kétségtelen, hogy egyik legmaradandóbb örömöm, erudícióm, sokszor támaszom a tizenkilencedik századbeli francia regény. Balzac volt első Baedekerem: a rue Saint Donorén megkerestem a ház utódát, amelyben Vautrin lakott; a rue Thailboutban állott a palota, amelyben Ducien de Rubempré és Eillier szenvedély-drámája beteljesedett. Végigjártam Vigny, Musset úri utcáit, Hugo sikátorait és nyomon követtem Zola munkásait a proletárnegyedek mélységében s az ő útmutatása szerint másztam fel először a Sacré-Coeurhöz. S hogy nagyot ugorjak, még 1939 augusztusában is sokat ödöngtem a Hue de l’ Universitén. Tucatnyi komoly házban felismertem a Thibaul tekét s kerestem a kapum alatt Antoine orvosi tábláját. De hiába kerestem, mert Antoinet Ypernél utolérte a gáz s pontosan a békekötés hetében meg is fojtotta az yperit. Tudom, hogy az efajta kultusz-diákos dolog, de őszinte jellemző Párissal szemben tanusított igénytelenségemre. Erudiciót, bátorságot, kedvet talán kaptam Paristól, de sohasem jöttem ide élményanyagért, különben is azt hiszem, az író élményanyagát csak másodrendű részletekkel, különleges, de nem jelentős dokumentumokkal, riportszerű külsőségekkel és impresszionista színekkel gazdagíthatja a bármilyen gazdag, de átmeneti környezet, ahol akár évekre is letelepszik. Két regényt írtam Párisban: az egyiknek a budapesti Wesselényi-utca, a másiknak a dunántúli magyar kisváros volt szintere, mindkettőben vannak párisi epizódok, deazzal a természetes, majdnem illedelmes tartózkodással, szerénységgel s néha öngunnyal irtam meg őket, amellyel az idegen, aki ismeri értékelése, ítélkezése, bírálata és beavatottsága illetékességének határait. Sohasem akartam párisi író lenni, sőt párisi ember sem. Az ínyemet és a gyomromat menthetetlenül determinálta az anyám konyhája: nem nyertem kétségbeesett arckifejezéssel, szemrehunyva éti csigái, nem cukroztam meg a youghurtot, de sokszor kilométereket gyalogoltam borjúpörköltért. Testileg és lelkileg múltamhoz, talajomhoz és légkörömhöz kapcsoltak a kényszerek s mégis, ha volt néhány hét szabadidőm s valamelyes fölös pénzem, az első vonattal rohantam az idegen Párisim. Miért jöttem ide, miért jöttünk ide? Miért jött ide például II. barátom? Tíz nappal a háború kitörése előtt meglátogattam a une Cardinal Lemoine és Quai d’Anjou sarkán bérelt lakásában. Azt hiszem, ebből a lakásból nyílik a legszebb kilátás Parisra: a sarokablakból egyszerre látni a Notre Dame és a Louvre bálát, az He Saint Louis-t és lefelé és felfelé a Szajna-partokat szinte Saint Cloud-ig és Maison Alford-ig. Szemben Bossuet és Fénélon Parisa, kőhajításnyira az Institut Voltaire szobrával, a rue Saint Jacques Anatole France lábanyomával s a Collège de France elöli. Fehér márványban Montaigne, aki végül csak ezt India mondani: Que sais-je', — mit tudom én? Igen, mit tudom én, miért jöttünk ide Párisim s miért telepeden le ill Is, ha rájosti, aki éppen a halszázadik oldalt írni tele a Notre Dame, az Institut, a Cluny-i apátság és a Sorbonne négyszögében — Petőfiről. Mindez nem hűség, érdm, palrintizmus, vagy éppen nacionalizmus, — csupán az ember nem bújhat ki a bőréből, még ha ki akarják is rázni belőle ... (Folytatása következik) B L L A. REGÉNY 3