Ung, 1880. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1880-05-16 / 20. szám
XVIII. évfolyam. Az „UNG“ megjelent minden vasárnap. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap irodalmi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadóhivatal: Pollacsek Miksa könyvnyomdája. Ungvár 1880. vasárnap, május 16. " ■T-MTrrit..""üt 1 jbl din —i.■ . TÁRSADALMI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. 20. szám. m g 1 —' ray-—■"*■! ■' " *JJUU1.» 11 1"” - . Előfizetési feltételek : Egy évre.........................G frt — Félévre..............................3 „ — Negyed évre .... 150 Egyes szám ára 12 krajczár. Hirdetések, szintúgy mint előfizetések az Ung kiadóhivatalába Ungvár, Pollacsek Miksa könyvnyomdájába küldendők. A KÖZMŰVELŐDÉSI TÁRSULAT, S AZ UNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYLET KÖZLÖNYE. Ny . Ittér: Soronként 20 kr. Ungvár, május 15. Az adókivető bizottság néhány nap múlva megkezdi az adókivetés munkálatát. Helyén van, hogy néhány körülményt figyelmükbe ajánljunk. A közös terhek viselésében részt kell venni, ez elől kitérni nem lehet. Az adózók panasza tehát csak az lehet, miszerint az adók évrőlévre emelkednek anélkül, hogy a jövedelmi források emelkedése az adók emelésével lépést tartana. A lefolyt évek eredménye tehát ezekben összepontosul: Haladás a terhek viselésében, maradás a vagyoni jólét és emelkedésben, a jövőre nézve halvány remények. Csak két évtized, s mily roppant szembeszökő külömbözet. Mintha ázok súlya nehezednék reánk, az utóbbi évek annyira fújták az adózó közönséget. A föld terméke nem produkált annyit, amennyi a lakosság kiélhetését biztosította volna, s kapcsolatban e terméketlenség nyomasztó súlyát azonnal érezte a tisztviselőkön kívül — értve t. i. a szükségletek fedezését — a lakosság minden osztálya. Hát tekintsünk szét közöttük. Egy tekintet a telekkönyvekbe, s azon fájdalmas meggyőződést merítjük bedőlök, hogy a részévek még a legtakarékosabb, legszorgalmasabb gazda vagyoni állapotát sem hagyták érintetlenül. Itt van a hazai ipar, a iparosok. Saját iparos testületünk megsértése nélkül nem mondhatunk részrehajlatlan nyilatkozatot hazai iparunkról. Nem, ha figyelembe vesszük azon haladást, melyet úgy a hazai, mint más országos — vagy világkiállításon elért. Csakhogy ez, ünnepi mez, ünnepi fény, s kifejezése annak, hogy mire volna képes a magyar ipar, ha az pártolhatnék, s a külföld iparcikkeivel a térről le nem szoríttatnék. De ha a képesség ezen magaslatáról leszállunk a mindennapi élet tűzhelyéhez, elszomorító kép tűnik szemeink elé. Elmondhatjuk, hogy az iparos osztály, mely csak évekkel ezelőtt is jólétben élve, a nemzet nagy és hatalmas oszlopa volt, mely városunknak is egyik fényét képezte, már csak alig létezik, a meglevők pedig a keresethiány nyomása alatt, a lét és nem lét között, a végelszegényedés lejtőjén gyorsan haladnak a megsemmisülésbe. Az évekkel ezelőtt virágzott, de most már a sír szélén álló ipar megadóztatása az emelkedésben máig lépést tartott anélkül, hogy az ipar emelkedése érdekében a puszta jóakaratnál egyéb tétetett volna. Hol látható, vajjon az adóemeléssel lépés tartatott volna a vagyoni haladás a kereskedelem terén? Egy oly helyen, hol a földmivelés az elemi csapások miatt pang, hol az ipar végrongálásban szenved, virágzó kereskedelem nem létezhetik; s mégis dacára ezeknek, dacára annak, hogy a kereskedelem s forgalom emelése érdekében mi sem történt, az utóbbi években föllépett adóemelések ez osztályt nemcsak nem kímélték, sőt erősen megrótták. Avagy talán az ügyvédi, mérnöki vagy orvosi karnál tűnik fel a jövedelem emelésére szolgáló üdvös intézkedés ? sehol, ami az ügyvédi kar vagyoni viszonyait s keresetét illeti, utaljuk az olvasót a képviselőházban az igazságügyi költségvetésnek tárgyalása alkalmával kifejtettekre, mely alkalommal e testület jelen helyzetének képe élénk színnel ecseteltetett. Bármerre tekintsünk tehát, sehol egy tér, egy út, melyen a vagyoni jólét emelésére szolgáló intézkedéseket s annak üdvös eredményét látnák. Ily helyzet mellett az adókivető bizottságnak szem előtt kell tartania azon szomorú helyzet képét, hogy az adózó közönség adóképessége (oly a „Latorcza“ úgy, hogyha a folyó túlsó oldaláról a hidra lép az ember, azt hiszi, hogy a hid innenső vége a meredek hegyoldalba olvad be. A másik oldalon a folyó jobb oldalán csaknem kis síksággá lapul a völgy, melyen keresztül egész a túlsó hegyláncig csak Sch. grófnak ma már romban heverő simsógyára s a gyári tisztek és munkások lakói akadályozzák a szabadlátást. 1849. tavaszán — midőn épen a Latorcza medréből nagyon ki volt áradva, — hírül jött Munkácsra, hogy báró Bubna osztrák tábornok Galicziából, a Munkácstól nyolcz mértföldre fekvő vereczkei szorosba, betört és seregével egyenesen Munkács ellen tart. Volt rémülés úgy a lakosság, mint a városban ittott lézengő néhány honvéd között, mert kilátás sem volt reá, hogy a támadó ellenség elé elegendő véderőt lehessen állítani, a mennyiben a városban állomásozó honvédség zöme már előbb elparancsoltatott s valahol az ország fenyegetettebb részén aratta harczi borostyának. De a rémület csak kevés ideig tartott, helyet adott a lelkesedésnek. A tizenkettedik órában az utolsó védeszközhöz fordultak. A közel fekvő falvakban, de főképen a város lelkes polgáraiból „népfelkelést“ szerveztek s igy gyűlt össze vagy 2-3000 emberből álló „népsereg“ kaszákkal, vasvillákkal s itt-ott egy-két vadászfegyverrel. Mikor a gyülekezés be van fejezve, az ellenség már akkor a Podheringtől körülbelül egy mértföldnyire fekvő utszéli kocsma, a „Lázi“ körül tartott pihenőt. Eközben a városi egynéhány honvéd egyesülve a félig ruhátlan rész fegyverzetű csekély várőrséggel, összesen 200-an, mondd: kétszázan, élére állottak a „népseregrendkívül csökkent, hogy a közönség tekintélyes része kiélhetésének eszközéül magához a vagyonhoz, a tőkéhez nyúl, hogy az iparos, a kereskedő életét napról-napra csak tengeti, hogy tehát e körülményeket figyelembe véve az adókivetésnél az igazságosság elvei legyenek irányadók. Mi bízunk a bizottság igazságérzetében, és reméljük, hogy az adózó közönség jelenlegi anyagi helyzete, a mostani pénzügyi viszonyok, a bizottság által az adókivetésnél kellő figyelemben fognak részesíttetni. _____________ Az adókivető bizottségnál a III. IV. ősz. kereseti, tőkekamat és járadék adók a következő sorrendben kerülnek tárgyalás alá. Május 20-án esapi körjegyzői kerülethez tartozó községek, 21-én kis-ráthi, 22-én deng lázi, 24-én szerednyei, 25-től egész június 3-ig Ungvár városa tőkekamat adó kötelezettek, 4-én vinnai körj. kerülethez tartozó községek, 5-én zalacskai, 7-én ubrezsi, 8-án f.-ribnyiczei, 9-én szobránei, 10-én tibai 11-én cstcseri , 12-én pálóczi, 14-én pályini, 15-én n.-kaposi, 16-án bezői, 17-én dobóruszkai, 18-án őr-darmai, 19-én daróczi, 22-én perecsenyi, 2. f.-remetei, 24-én dubrinicsi, 25-én lyuttai, 26-án k.-bereznai, 28-án n.-bereznai 30-án uzsoki, julius 1-én Ungvár városa HI. IV. oszt. kereseti adó kötelezettek. A megyei központi választmány az országgyűlési képviselő választók 1881-re érvényes névjegyzékének kiigazítása iránt szükséges intézkedések megtétele végett máj. 14-én ülést tartott. Összeíró küldöttségi tagokut megválasztották: az ungvári vár kerület első küldöttségébe Orosz Mihály elnöklete alatt Farkas Ferencz és Pálffy István, a 11-ik küldöttségbe: Csonka Ignác elnök, Plathy Gusztáv és Kende Pál. — A n.-kaposi vál. kerületben első küldöttség: Herczegh Károly elnök, Felföldy Ödön és Kása Endre, a il-ik küldöttségbe: Thuránszky Tivadar elnök, Orosz Aladár és Szabó István. A szobránci vál. kerületben Pribék Albert elnök, Karpenczy Ferenc és Tolnay Árpád, a II-ik küldöttségbe Gulácsy Egyed elnöklete alatt Csuha Mihály és Szóráth János. — A n.-bereznai vál. kerületbe: Gulovics Gusztáv elnök, Jakab János és Demjanovics János, a II-ik küldöttségbe Spéry Károly elnök, Kornidesz György és Torma János, a III-ik küldöttsgbe: Bacsinszky Ödön elnök, Járos János és Rochlitz Nándor. Az összeíró küldöttségek munkálataikat junius 10-ig kötelesek elkészíteni; a névjegyzék végleges megállapítása végett a közp. választmány junius 15. s a következő napokon tartja ülését. Az tárcája: Két év „Az én életem regényé“-ből. — Tarnóczy Tivadartól — (Folytatás.) Podheringi csata! Vannak-e még, kik meg-megemlékeznek reád ? Kevesen lehetnek. Hisz te nem vagy ott a „százezerek“ által vívott csaták mellett a történet könyvébe feljegyezve ! Pedig te is tettél szolgálatot a hazának, az a benned küzdő, roncsolt öltözetű, de hosszivű kétszáz honvéd és onnan arról a sziklabérc ormáról ágyúvillámokat szóró, csodákat mívelő ismeretlen tüzér mégis csak tettek annyit, hogy megmentették a haza éjszakkeleti részét! Tehetem-e, midőn a dicső múlt magasztos emlékei borongó ködfátyolképekként vonulnak el lelkem előtt, ne lássam meg a nagy múlt e kis képét is, ne emlékezzem erről is ?! Nem vehettem ugyan benne cselekvőleg részt, de ott a csatamező szélén, kívül a lőtávolon — a küzdelem kimenetele felett remegve — részt vett szivem, részt vett lelkem . Podhering egy kis falu Munkácstól éjszakra s ettől, gyalog, jó félórányi járásra. A falu nagyobb része közvetlen az úgynevezett „Szarka-hegy“ déli lejtője alatt terül el, a kisebb rész pedig ugyan a hegy merészen meredek nyugati lejtőjén. Arról nevezetes a vidéken, hogy gör. kath. templomát emberemlékezet óta épitik, még sincs ma sem felépítve. Ugyancsak a hegy nyugati lejtője alatt, ettől csak a keskeny országút által elválasztva, nők és Martinyi őrnagy vezetése mellett elindultak — ellenség látni. Podheringnél tovább nem mehettek, de nem is akartak, mondva sem csinálhattak előnyösebb védelmi hadállást, mint a minő itt volt. Itt várták tehát be az ellenséget, a hidat felszedték, az összes ágyukészlet felét, kettőt az innenső hídfőhöz állítottak, a másik kettőt pedig a közvetlen e hidfő felett sziklafalként emelkedő hegy tetejére vonszolták. Végre az áldozatra elszánt kétszáz honvéd „csatárlánczot“ képezve, a híd és hegy közötti országúton — és a folyó mentében — a „népsereg“ pedig a balszárnyon, a folyóra nyúló kertekben foglalt állást. Sokáig nem kellet várniok. A túlsó oldal síkságán a timsógyári épületek körül s részben azoktól fedezve állította fel b. Budna 5—6000 főből s 16 ágyúból álló rendszeres táborát. Tovább nem jöhetett, „megálljt“ parancsolt a kiadt folyó. És az a rohanczátlan, szabályozatlan Latircza, ha kitör itt a hegyek között partnélküli kavicsos ágyúból, olyan, hullámzó rohamos tengerré teszi a völgy alantabb téréit mely egy hadseregtől sem fél, sőt elhordja, mint a sziláncsát... Az első ágyuszó, a második „megállj”, a maroknyi védsereg részéről, onnan a bérez ormáról hangzott fel, mintegy szenetül odaát, hogy az egyik, zajgó-zugó gázelem megett ott van a másik, a robbanó tüzelem: tűz a kézben tűz a szívben, mely mint a viz pusztít és öldököl. És csakugyan a hegyorom cserjéi között elrejtett ágyuk megszólalása, e védelmi poziczió előnyeinek felismerése — minőre támadási tervezetébe nem is gondolt