Unitárius Egyház, 1905. október - 1906. szeptember (1. évfolyam, 1-12. szám)

1905-10-15 / 1. szám

2 UNITÁRIUS EGYHÁZ. 1905. október 15 Mit akarunk? Közel öt esztendeje, hogy ennek a lap­nak kérdésével foglalkozunk. S midőn annak első számát az olvasó kezébe ad­juk, kötelességünk számot adnunk arról, hogy mit akarunk? Tesszük ezt egy részt azért, hogy így azokat, akik vállalkozá­sunkat jó szemmel nézik: programmunk meghatározásával ügyünknek egészen megnyerjük; másrészt azért, hogy azo­kat, akik — egy vagy más okból — nem értenek velünk egyet, szándékaink, tö­rekvéseink feltárásával lehetőleg meg­győzzük arról, hogy ez a lap közszük­ségből született és a közérdeket akarja szolgálni. Lapunk címében benne van egész prog­­rammunk. Óhajtjuk, kívánjuk, akarjuk, hogy az unitárius egyház gyarapodjék, fel­virágozzék. Más célunk, más törekvé­sünk nincs. Egy orgánumot akarunk te­remteni, melyben egyházunkat érdeklő minden kérdés nyilvánosan megvitatható legyen. Azok is, amelyek egyházunk külső életére vonatkoznak s azok is, amik belső — hogy úgy mondjuk — családi életé­ből fakadnak. Mint erős hitünk, hogy egy­házunk csak úgy lesz erős benn, tiszte­letreméltó és vonzó künn, ha minden kér­dés — bárminő vonatkozásban legyen is az egyházunk életéhez — a közvélemény folytonos ellenőrizésének erős világításá­ban nyer megoldást. Meggyőződésünk, hogy a miként a természetben egy rügy­nek fakasztásához, egy rögnek megter­mékenyítéséhez a nap fénysugarainak minden színárnyalata szükséges: egyhá­zunk életének újjáébredése és annak meg­termékenyítése is csak mindnyájunk hoz­zájárulásával, valamennyiünk lelki erejé­nek latbavetésével lehetséges. S ezért min­den véleménynek, mely egyházunk jobb jövendőjének javát célozza — jöjjön az bárkitől — készséggel adunk helyet. Prog­ramunknak ez az egyik sarkalatos tétele! Ezzel szemben sietünk kijelenteni, hogy a mi szemünkben egyéni érzéseknek, vá- ki tudná megmondani minő érzelmek, titkos gon­dolatok, minő eszmék és vágyak dulták, sőt szag­­gaták keblét, mielőtt elröppent ajkáról a nagy el­határozás, míg kitört kebléből a tullelkesedés: „Mester! én te utánad megyek, valahová mégy,a ’'jiagy, nagy kellett, hogy legyen mégis a bűverő, mellyel Jézus működött; ellenállhatatlan az igaz­ág, mellyel a menny és föld birodalmát az ember lett feltárta és eddig nem ismert, szeretetteljes a világosság, melybe öltözve, bevilágította a lelkeket, hogy meglássák a célt, a hivatást, a jelen munká­ét és a jövő ígéretét. Az Írástudó bizonyára sokszor látta már az id­őzítőnek tiszteletet parancsoló alakját, nyílt, egye­­­es homlokát és szeretetreméltó pírral borított ár­iát. A nagy mester tiszta, derült szeme sokszor ditámlott reá igazságot. Fenséges bírálata, bájos magyarázata, előkelő és méltóságteljes beszéde és­­cselekedete — amint ezt Jézusról egy V ■ómai helytartó irá —­ sokszor ragadta a lót, hogy keressen nála nyugalmas boldogságot a jövőre.

Next