Unitárius Egyház, 1907. október - 1908. december (3. évfolyam, 1-15. szám)
1907-10-15 / 1. szám
9 UNITÁRIUS EGYHÁZ. 1907. október 15. két ellentétes távlat keresztsugarába eső dolgokat a maguk valóságában is meg ne látnák, hanem valami egyébért. Hiszen abba bele tudunk törődni, hogy egyik-másik kérdés madártávlatból kicsinynek és a békák vizsgálótanyájából nagynak lássák.Értelmünk nincs velünk, azonban arra, hogy a magasságból elenyésző parányiságnak nézett valami, micsoda optikai törvény alapján látszik nagynak, mihelyt egyet mozdul ? . . . Viszont azt se értjük, hogy a mélységből nagy koncepciókkal dolgozni látszó kezek hogyan változnak át némelyek szemében lényegtelen kis csomókkal babráló kezekké ? .. . Mindezek a bölcsnek látszó, de a fent említett távlatok eredményeiként szükségszerűleg következő dolgok a tordai lelkészköri gyűlés pár kérdésének e lapban történt vitatásából jutnak eszünkbe. És akárhogy erőlködünk is, nem tudunk szabadulni attól a benyomástól, hogy az a keserűség és ideges türelmetlenség, ami ebből a vitából származott és fog származni, a zenit és a nádir képeinek összezavarásából eredt. Semmi sem áll tőlünk távolabb, mint az a gondolat, hogy akár a tudósító, akár elnökünk felfogásával vitába, álljunk, vagy hogy hivatlan prókátorként igazságot akarjunk osztani egyiknek vagy másiknak. Sokkal inkább érdekel minket e vitából támadott két lemondásra hajló kijelentés. Egyik elnökünké, a másik szerkesztőnké. Elnökünk azon „töpreng“, hogy a dolgok ilyetén állásában: „nem lett volna-e jobb az unitárius lelkészkörnek soha nem születnie ?“ Szerkesztőnk pedig— látva a tisztaszándékú jóindulatúak félreértését — jobbnak látja beállanunk „a kicsinyhitűek és az indokolatlanul félénkek közé“. Ha nem tudnók, hogy elnökünk egyik legjobb indulatú szószólója papságunk mindennemű ügyeinek s viszont ha nem látnák szerkesztőnkben az eléggé meg nem becsülhető erős gerincet, mi is azt mondanók: elnökünk tegye meg indítványát a lelkészkor feloszlatására; szerkesztőnk pedig álljon a kicsinyhitüek és bölcsen hallgatók közé. De biztosak lévén a fennebbiekről — más véleményen vagyunk. És annyi baljóslatú omen közt megindult lapunk 3. évének kezdetén állván, egyaránt szükségesnek tartjuk lelkész körünknek és lapunknak további fentartását. Ezeregy okaink között főleg azért, mert szeretjük a ventillációt. Azt azonban nem tartózkodunk kiemelni, hogy egyesek tévedését vagy kiszólását az egészre általánosítva, határozottan károsnak tartjuk. Még inkább szeretnők tudni, hogy „az „Unitárius Egyház“ a messze eső célt is hamar elérhetőnek tartja, alku nélkül tüzel és tüzeltet, érinti-e az „Unitárius Egyház“ egész irányát ? Nem azért, mintha a rögtön utána következő engedményt nem honorálnék kellő tisztelettel, hanem azért, mert nem szeretnék, hogy lapunk hűtlennek lássák eredeti programmjához. Szeretjük hinni, hogy első számában saját magunk által vállalt elvünktől: „mindig az érintkezési pontokat keressük, de a szétválasztó utakra rá nem lépünk“, a lényegben nem tértünk el. S ha mégis tévedtünk volna és eltértünk eredeti, bevallott elvünktől és erről elnökünk meggyőz, szíves felvilágosítását éppen olyan köszönettel vesszük, mint amilyen joggal el is várjuk. Szerkesztőnket megvédeni nem szükséges. Mert a tudósító cikkéből „egyházunk intézőire a kicsinyhitűség vagy indokolatlan félénkség vádja“ ki nem olvasható. Ellenkezőleg —• és ami úgy is van •— mi köztünk van sok kicsinyhitű. Ezt írja tudósító. Hogy aztán mi a forrása ennek a sokat emlegetett kicsinyhitűségnek,, azt mi csak a kétféle távlat szemléléséből eredő fel-,fogással tudjuk megmagyarázni magunknak. Azzal nem dicsekedünk, hogy ez elmélettel feltaláltuk a bölcsek kövét, de állítani merjük, hogy a nézőpontoknak egymáshoz közelebb hozása sok szenvedelmes vitát fog a termékeny munka talajára terelni. A többek között lapunknak ezt is egyik fontos megoldandó problémájának tartjuk. S köszöntvén a 3. évet, szívesen kérünk és fogadunk erre a munkára minden segítő kezet pénzben... közleményben és jóindulatban egyaránt. Barabás István: Unitárius ekklézsia Udvarhelyen a XVI. százban. Még gondolatnak is vakmerő, hogy oly vidéken, hol ma is sűrű az unitárius lakosság, éppen ennek a középpontján nem lehetett mind ez ideig egyházuk. Hisz’ akkor csak maga az egy Udvarhely volna kivétel az erdélyi magyar városok közül. Az az árván maradt Udvarhely, melynek még kitűnőbb vezérei is a XVI. század második felében majdnem mind felvilágosult unitárius főnemesek voltak. A főbb embereket követte mindig és mindenütt az óvatos köznép és ez sokkal inkább így volt a XVI. sz.-ban, mint ma. Mert a vérözönt árasztó háborús időkben a legégetőbb szüksége volt a