Unitárius Egyház, 1907. október - 1908. december (3. évfolyam, 1-15. szám)

1907-10-15 / 1. szám

9 UNITÁRIUS EGYHÁZ. 1907. október 15. két ellentétes távlat keresztsugarába eső dolgokat a maguk valóságában is meg ne látnák, hanem valami egyébért. Hiszen abba bele tudunk törődni, hogy egyik-másik kérdés madártávlatból kicsiny­nek és a békák vizsgálótanyájából nagynak lássák.­­Értelmünk nincs velünk, azonban arra, hogy a magasságból elenyésző parányiságnak nézett va­lami, micsoda optikai törvény alapján látszik nagy­nak, mihelyt egyet mozdul ? . . . Viszont azt se értjük, hogy a mélységből nagy koncepciókkal dolgozni látszó kezek hogyan változnak át né­melyek szemében lényegtelen kis csomókkal bab­ráló kezekké ? .. . Mindezek a bölcsnek látszó, de a f­ent említett távlatok eredményeiként szükségszerű­leg követ­kező dolgok a tordai lelkészköri gyűlés pár kér­désének e lapban történt vitatásából jut­nak eszünkbe. És akárhogy erőlködünk is, nem tu­­dunk szabadulni attól a benyomástól, hogy az a keserűség és ideges türelmetlenség, ami ebből a vitából származott és fog származni, a zenit és a nádir képeinek összezavarásából eredt. Semmi sem áll tőlünk távolabb, mint az a gondolat, hogy akár a tudósító, akár elnökünk felfogásával vitába, álljunk, vagy hogy hivatlan prókátorként igazsá­got akarjunk osztani egyiknek vagy másiknak. Sokkal inkább érdekel minket e vitából támadott két lemondásra hajló kijelentés. Egyik elnökünké, a másik szerkesztőnké. Elnökünk azon „töpreng“, hogy a dolgok ilyetén állásában: „nem lett volna-e jobb az unitárius lelkészkörnek soha nem szület­­nie ?“ Szerkesztőnk pedig­­— látva a tisztaszán­­dékú jóindulatúak félreértését — jobbnak látja beállanunk „a kicsinyhitűek és az indokolatlanul félénkek közé“. Ha nem tudnók, hogy elnökünk egyik legjobb indulatú szószólója papságunk mindennemű ügyei­nek s viszont ha nem látnák szerkesztőnkben az eléggé meg nem becsülhető erős gerincet, mi is azt mondanók: elnökünk tegye meg indítványát a lelkészkor feloszlatására; szerkesztőnk pedig áll­jon a kicsinyhitüek és bölcsen hallgatók közé. De biztosak lévén a fennebbiekről — más véleményen vagyunk. És annyi baljóslatú omen közt megin­dult lapunk 3. évének kezdetén állván, egyaránt szükségesnek tartjuk lelkész körünknek és lapunk­nak további fentartását. Ezeregy okaink között főleg azért, mert szeretjük a ventillációt. Azt azonban nem tartózkodunk kiemelni, hogy egye­sek tévedését vagy kiszólását az egészre általáno­sítva, határozottan károsnak tartjuk. Még inkább szeretnők tudni, hogy „az „Unitárius Egyház“ a messze eső célt is hamar elérhetőnek tartja, alku nélkül tüzel és tüzeltet, érinti-e az „Unitárius Egyház“ egész irányát ? Nem azért, mintha a rögtön utána következő engedményt nem hono­rálnék kellő tisztelettel, hanem azért, mert nem szeretnék, hogy lapunk hűtlennek lássák eredeti programmjához. Szeretjük hinni, hogy első szá­mában saját magunk által vállalt elvünktől: „min­dig az érintkezési pontokat keressük, de a szét­választó utakra rá nem lépünk“, a lényegben nem tértünk el. S ha mégis tévedtünk volna és eltértünk eredeti, bevallott elvünktől és erről el­nökünk meggyőz, szíves felvilágosítását éppen olyan köszönettel vesszük, mint amilyen joggal el is várjuk. Szerkesztőnket megvédeni nem szük­séges. Mert a tudósító cikkéből „egyházunk inté­zőire a kicsinyhitű­ség vagy indokolatlan félénk­ség vádja“ ki nem olvasható. Ellenkezőleg —• és ami úgy is van •— mi köztünk van sok kicsiny­hitű. Ezt írja tudósító. Hogy aztán mi a forrása ennek a sokat emlegetett kicsinyhitű­ségnek,, azt mi csak a kétféle távlat szemléléséből eredő fel-,­fogással tudjuk megmagyarázni magunknak. Azzal nem dicsekedünk, hogy ez elmélettel fel­találtuk a bölcsek kövét, de állítani merjük, hogy a nézőpontoknak egymáshoz közelebb hozása sok szenvedelmes vitát fog a termékeny munka tala­jára terelni. A többek között lapunknak ezt is egyik fontos megoldandó problémájának tartjuk. S köszöntvén a 3. évet, szívesen kérünk és foga­dunk erre a munkára minden segítő kezet pénz­ben... közleményben és jóindulatban egyaránt. Barabás István: Unitárius ekklézsia Udvarhelyen a XVI. százban. Még gondolatnak is vakmerő, hogy oly vidé­ken, hol ma is sűrű az unitárius lakosság, éppen ennek a középpontján nem lehetett mind ez ideig egyházuk. Hisz’ akkor csak maga az egy Udvar­hely volna kivétel az erdélyi magyar városok kö­zül. Az az árván maradt Udvarhely, melynek még kitűnőbb vezérei is a XVI. század második felében majdnem mind felvilágosult unitárius fő­nemesek voltak. A főbb embereket követte mindig és mindenütt az óvatos köznép és ez sokkal inkább így volt a XVI. sz.-ban, mint ma. Mert a vérözönt árasztó háborús időkben a legégetőbb szüksége volt a

Next