Unitárius Egyház, 1915 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1915-01-15 / 1. szám
1915. január 15. UNITÁRIUS EGYHÁZ. Utóhangok a Főtanács Gyűléshez* Békességben folyt le. Dissonans hang nem vegyült a tárgyalásokba. „A hagyományos unitárius egyetértés“ most is meglátszott. A képviselő tanács termében folytak a gyűlések, mert a nagy terem nem volt fűthető. A kolozsi lelkésztársunk jellegzetes és érdekes felszólalásai, ide egy párszor a friss levegő bebocsátását és az ablakok kinyitását óhajtotta. A tanácskozások eredményeiről a jegyzőkönyv beszámol. Itt egy pár megjegyzésre szorítkozunk csupán. 1. Sajnálattal és őszinte részvéttel láttuk az egyh. és püspöki titkár úr hiányát. Annyival inkább, mert értesültünk, hogy pontos és lelkiismeretes kötelességérzetének lett leginkább betege. Nem kicsiny feladat az ő munkaköre. Kivált ha mindegyre változó segédszemélyzet van mellette. Érthető és megmagyarázhatató, ha egy oly hajszálig pontos és rendszerető ember, mint ő, hivatali kötelességét teljesítve, kimerül. Talán mire e sorok nyomdafesték alól kikerülnek, ő is jó egészségben fogja hivatalát folytatni. Mit, hogy adjon Isten, őszintén kívánunk. Lám az idő és a helyzet rövid esztendőn belül azok felfogását igazolta, kik a mellett voltak, hogy csupa gyöngédségből nem akarta velem közölni. Teljes mértékben átéreztem a veszteség súlyát. Egy édes álomtól, sok-sok boldogító reménységtől, amely ott lappangott a lelkem mélyén, fosztott meg a kérlelhetetlen sors. Bevallom, az első napokban olyan elemi erővel hatott rám a veszteség, hogy már alig láttam magam előtt a célt, amelyért élni és küzdeni érdemes. De azután később a mélységes fájdalomnak helyét szelíd melancholia váltotta fel. Éreztem, hogy nem tudok többé úgy örülni az életnek, mint addig, de éreztem azt is, hogy ez az első nagy csapás talán erősebbé tett és fölvértezte szívemet a jövő szenvedései ellen . . . Elcsüggedni, kétségbeesni nem szabad. A férfi, ha igazán bátor és erős szembe néz a bajjal, vésszel . . . Akinek nemes célja, hivatása van, annak érdemes élni . . . Pap vagyok . . . Vigasztalnom kell a szenvedőket. És mi az én szenvedésem, másoknak nagynagy szenvedésével szemben ? ... Mi az én szenvedésem egy olyan édesanya fájdalmához képest, aki elveszítette egyetlen forrón szeretett gyersokkal helyesebb lett volna, és nem sokkal került volna többe egy második titkári állás szervezése, beállítása, mint az irodatiszti állás. A munkakör és felelősség is megoszlott volna , mondhatni állandóbb és felelősségteljesebb munkaerőt nyert volna az egyház egyeteme, így az évenként változó irodatiszttel csak azt érik el, hogy keveseknek lehetsén célja abban megállandósulni, mire belegyakorlódnék, otthagyja, így pedig a titkárnak nem segítség! * * * 2. Az 1913. évi főtanácsi szkv. 105. pontja alatt a duna-tiszamenti egyházkor indítványa alapján elfogadtatott az „utazó lelkészi állások szervezése“ illetve az E. főtanács megbízza az E. K. Tanácsot, hogy a helyzetnek és egyházunk körülményeinek megfelelőleg az előkészületet tegye meg. Erre vonatkozó előterjesztést, a jelent körülmények, nem engedtek meg. De reméljük, hogy a jobb kor és napok elkövetkezése esetén, az ügy ismét napirendre kerül. Az addig erről való előkészülethez, célszerű volna figyelembe venni, hogy anyagi helyzetünk a közeljövőben sem fogja megengedni, egyszerre három helyen való felállítást, tehát egyelőre a célnak megfelelő az a tervezet volna, melyet Barabás István hódmezővásárhelyi lelkész, e lap 1914. évi márciusi számában, igen helyes indokolással és körültekintéssel megirt, mekét, öregségének támaszát? Mit szenvedhet az olyan ember, kit a gyilkoló fájdalmak éveken át a betegágyhoz láncolnak. Oh, ember, ne nyisd panaszra ajkadat, hiszen, ha mindened elveszett is, a kebeledben élő, erős, rendíthetetlen hit megőriz és megtart téged . . . Mégegyszer akartam látni azt a helyet, ahol olyan boldog voltam. Látni akarom a mezőt, ahol minden virág róla beszél. Az erdőt, ahol a lombok az ő nevét suttogják, ahol olyan sokszor hangzott csilingelő vidám kacagása s ahol kezet kézbe téve olyan sokszor kószáltunk vagy futottunk tarka pillangó után ... Most már mindennek vége. Ő mennyasszony, másnak a mennyasszonya. Vájjon boldog-e ? Vájjon e boldogság verőfénye ragyog-e két fekete szemében ? . . . A szüleim nem ellenezték, mikor bejelentettem, hogy két napra elutaztam és megnézem az én csodás, bűbájos magyar tengeremet, a szépséges Balatont. Vathy Gábort, a jó barátot nem értesítettem. Az volt a tervem, hogy Vathyékat nem is fogom fel 3