Unitárius Értesítő, 1923 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1923-01-15 / 1. szám
sebb részt, amely a mi számunkra ebben a szégyenteljes összeomlásban még megmaradt. A Gondviselés úgy akarta, hogy ismét — és ezúttal fokozott mértékben — keteljék a költői látomás. A lefolyt szomorú esztendőkben olyan „véres napoknak“ voltunk tanúi, akár mint aktív résztvevők, akármint passzív szemlélők és szenvedők, hogy azoknak jellemzésére alig van megfelelő kifejezés a mi szótárunkban. Politikai rövidlátás és tömegszenvedély zúdította reánk ezt a nagy veszedelmet, amelynek, romboló hatása alól még ma se vonhatjuk ki magunkat. Megérezik ezt többé-kevésbé azok a nagy nyugati hatalmak is, akik a végső győzelemért kiadott jelszót sokkal több kitartással tudták valóra váltani, mint a központi hatalmak, akik között különben nem éppen dicstelen szerepet játszott a székely vitézség, a magyar honszeretet. Romok között járunk. Örömtelen pillantással révedezünk a bizonytalan jelenben. A múltra fátyolt szeretnénk borítani, hogy elkerüljük a számonkérés keserű procedúráját. Nincs annyierkölcsi bátorságunk, hogy a megalázkodás egészséges érzületével — mellünket verve kimondjuk a „mea culpa”-t s az ebből folyó tanulságot drága örökség gyanánt adjuk át annak a jövő nemzedéknek, amelynek boldogtalanságáért, testi-lelki nyomorúságáért mi magunk vagyunk a felelősek. Romok között járunk . .. Közel a távolban, itt és amott idétlen a jelzőivel találkozunk azoknak a széllel bélelt nemzetietlen irányzatoknak, amelyek a forradalomban rejlő erkölcsi princípiumot a maguk sekélyes pártpolitikai céljaikra és önző anyagi érdekeik javára kizsákmányolták. Keresem a fegyelmet, amely a maga jól bevált rendszeretetével biztos támpontot nyújtott az itthoni belső intézményeknek éppen úgy, mint a harci frontnak keresem. És csak hűlt helyét találom. Ott terjeszkedik helyette a laza gondolkozás, a hebehurgyaság, az amoralitás, amely a maga munkátlan szószátyárkodásáért még praemiumban részesül. Fenekestül felfordult helyzet. Tisztára egészségtelen állapot, amennyiben még az annak orvoslására kigondolható egyetlen gyógyszer is csak újabb bajok csíráját rejti magában. Keresem a tekintélyt, a törvénytiszteletet, amely biztonságot nyújt az egyesnek a maga személyét és vagyonát illetőleg, s viszont megvédi a közérdeket egyes alkalmi desperációk ■zsarnoksága ellen. Nincs-nincs sehol Vagy ha a gombamódra burjánzó paragrafusok között akadna is itt-ott egy-egy, amelyben a holt betű fedi a lényeget, azt aminek igazságához kétség nem fér — még ebben az esetben is nagy a veszély, hogy az alkalmazásban hozzá nem értő felelőtlen elemek viszájára fordítják azt is, ami jót és igazat, általános emberi szempontból célozott. Keresem a magyar szent koronát s az ahhoz fűződő ezredéves tradíciót, amely hűségben és ragaszkodásban egyesítette a legsúlyosabb, a legválságosabb időben is a magyarságot, lévén annak külön-külön és mindannyian tagjai, akik előtt a „membrum sacrae coronae“ nem csupán diszítő jelző, hanem jogforrás, amelyhez csak megoldott saruval illik közeledni keresem. Keresem. De az, mint valami csodálatos „Grail“ egyre távolodik. Amint ott lebeg lelki szemeim előtt, kontúrjai elmosódnak a távol ködében, de azért jól látom és hallom a körülötte tolongó siserahadat, amely a maga műnyelvén szemérmetlen hangon rikácsolja : „Ki ad többet érte ?.. ."■ Keresem a békés, boldog családi tűzhelyet, amelynek melegénél és világánál felújulnak gyermek- és ifjúkori szép emlékeink. Ahol a jámbor egyszerűség és a puritán erkölcs örökös tanyát üt magának, ahol az enyim-tied kérdése nem bontja meg az egységet, mert minden felolvad és szerencsés megoldásra talál — a szeretetben. Keresem. Keresem. De, amit látok, az többnyire elszomorító, lehangoló élettapasztalat. Külső keretek benső tartalom nélkül. Arany rámák, amelyekből az ifjuság tavaszidejének pásztori idylljét, durva kézzel rendre kiszagatta a közönséges mindennapi élet, a kenyér után való hajsza, vagy a maga ólomszürke színeivel, bágyadtságával és nemtörődésével beborította a gyűlöletnél is utáltabb közöny... * Keresem az iskolát, ahol, mint valami templomban áhítattal figyel a serdülő gyermeksereg a bölcs atyai szóra, amely megmagyarázza neki az élet titkát, a világ törvényeit s gondosan előkészíti az eljövendő életpályára, amely az ő hajlamainak leginkább megfelel... S mit találok?... Egy kísérleti telepet, ahol az egymással homlokegyenest ellenkező, egymást kirekesztő ideológiák hálás talajra vélnek találni abban a gyermeki lélekben, amely a maga önczélúságát a könnyebb boldogulás kedvéért képtelen alárendelni ezeknek a raffináltan kigondolt és artistikus módon kezelt eszközöknek. Keresem a templomot. Azt a szent helyet, amelynek küszöbén megtörik a profán világ szennyes hulláma. Azt a közös oltárt, ahol a közös mennyei Atyának édes gyermekei testvéri szeretettel fogadják egyik a mást, Istent, az Örökkévalót pedig lélekben és igazságban imádják, úgy, amint Jézus tanította, úgy, amint Jézus gyakorolta. Keresem. Keresem De nem találok mást, mint hatalmi szervezeteket, társadalmi alakulatokat, amelyet a dogma védőbástyáit, az egyházi vagyon és birtok előnyeit s a szertartások mystikumát, a maguk felekezeti és személyi versenygéseik és súrlódásaik mellett is szembeszökő módon tudják felhasználni a maguk és kiválasztottjaik érvényesülésére a hierarchiában és a napi politikában. Keresem a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, az áldott, a szépséges szent Hazát, az örök Magyarországot, ahol bölcsőnk ringott s ahol egykor reánk borul a drága honi hant. Azt a földet, amelynek kövér barázdája adta volt és adja — hiszem Istenem — a mi kenyerünket. Azt a gyögyörű Hungáriát, amelynek integer képe, meg nem gyalázható ideálja mindnyájunk szivébe be van vésve. Keresem. Keresem. És óh mit találok helyette. A teljes, tökéletes, diadalmas Magyarország helyén egy kietlen, sivár pusztaságot A fejedelmi termet helyett egy szerencsétlen társat, 3 unitárius értesítő