Unitárius Értesítő, 1923 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1923-01-15 / 1. szám

sebb részt, amely a mi számunkra ebben a szé­gyenteljes összeomlásban még megmaradt. A Gondviselés úgy akarta, hogy ismét — és ezúttal fokozott mértékben — keteljék a költői láto­más. A lefolyt szomorú esztendőkben olyan „véres napoknak“ voltunk tanúi, akár mint aktív résztvevők, akármint passzív szemlélők és szenvedők, hogy azok­nak jellemzésére alig van megfelelő kifejezés a mi szótárunkban. Politikai rövidlátás és tömegszenve­dély zúdította reánk ezt a nagy veszedelmet, amely­nek, romboló hatása alól még ma se vonhatjuk ki magunkat. Megérezik ezt többé-kevésbé azok a nagy nyugati hatal­mak is, akik a végső győze­lemért kiadott jelszót sokkal több kitartással tudták valóra váltani, mint a központi hatalmak, akik között különben nem éppen dicstelen szere­pet játszott a székely vitézség, a magyar hon­szeretet. Romok között járunk. Örömtelen pillantással révedezünk a bizonytalan jelenben. A múltra fátyolt szeretnénk borítani, hogy elkerüljük a számonkérés keserű procedúráját. Nincs annyi­­erkölcsi bátorságunk, hogy a megalázkodás egész­séges érzületével — mellünket verve kimondjuk a „mea culpa”-t s az ebből folyó tanulságot drága örökség gyanánt adjuk át annak a jövő nemze­déknek, amelynek boldogtalanságáért, testi-lelki nyomorúságáért mi magunk vagyunk a felelősek. Romok között járunk . .. Közel a távolban, itt és amott idétlen a jelzőivel találkozunk azok­nak a széllel­ bélelt nemzetietlen irányzatoknak, amelyek a forradalomban rejlő erkölcsi princí­piumot a maguk sekélyes pártpolitikai céljaikra és önző anyagi érdekeik javára kizsákmányolták. Keresem a fegyelmet, amely a maga jól bevált rendszeretetével biztos támpontot nyújtott az itthoni belső intézményeknek éppen úgy, mint a harci frontnak keresem. És csak hűlt helyét találom. Ott terjeszkedik helyette a laza gondol­kozás, a hebehurgyaság, az amoralitás, amely a maga munkátlan szószátyárkodásáért még praemiumban részesül. Fenekestül felfordult helyzet. Tisztára egészségtelen állapot, amennyiben még az annak orvoslására kigondolható egyetlen gyógyszer is csak újabb bajok csíráját rejti magában. Keresem a tekintélyt, a törvénytiszteletet, amely biztonságot nyújt az egyesnek a maga személyét és vagyonát illetőleg, s viszont meg­védi a közérdeket egyes alkalmi desperációk ■zsarnoksága ellen. Nincs-nincs sehol Vagy ha a gombamódra burjánzó paragrafusok között akadna is itt-ott egy-egy, amelyben a holt betű fedi a lényeget, azt aminek igazságához kétség nem fér — még ebben az esetben is nagy a veszély, hogy az alkalmazásban hozzá nem értő felelőtlen ele­mek viszájára fordítják azt is, ami jót és igazat, általános emberi szempontból célozott. Keresem a magyar szent koronát s az ahhoz fűződő ezredéves tradíciót, amely hűségben és ragaszkodásban egyesítette a legsúlyosabb, a leg­válságosabb időben is a magyarságot, lévén annak külön-külön és mindannyian tagjai, akik előtt a „membrum sacrae coronae“ nem csupán diszítő jelző, hanem jogforrás, amelyhez csak megoldott saruval illik közeledni keresem. Keresem. De az, mint valami csodálatos „Grail“ egyre távolodik. Amint ott lebeg lelki szemeim előtt, kontúrjai elmosódnak a távol ködében, de azért jól látom és hallom a körülötte tolongó siserahadat, amely a maga műnyelvén szemérmetlen hangon riká­csolja : „Ki ad többet érte ?.. ."■ Keresem a békés, boldog családi tűzhelyet, amelynek melegénél és világánál felújulnak gyer­mek- és ifjúkori szép emlékeink. Ahol a jámbor egyszerűség és a puritán erkölcs örökös tanyát üt magának, ahol az enyim-tied kérdése nem bontja meg az egységet, mert minden felolvad és szerencsés megoldásra talál — a szeretetben. Keresem. Keresem. De, amit látok, az többnyire elszomorító, lehangoló élettapasztalat. Külső kere­tek benső tartalom nélkül. Arany rámák, amelyek­ből az ifjuság tavaszidejének pásztori idylljét, durva kézzel rendre kiszagatta a közönséges min­dennapi élet, a kenyér után való hajsza, vagy a maga ólomszürke színeivel, bágyadtságával és nemtörődésével beborította a gyűlöletnél is utál­­tabb közöny... * Keresem az iskolát, ahol, mint valami tem­plomban áhítattal figyel a serdülő gyermeksereg a bölcs atyai szóra, amely megmagyarázza neki az élet titkát, a világ törvényeit s gondosan elő­készíti az eljövendő életpályára, amely az ő haj­lamainak leginkább megfelel... S mit találok?... Egy kísérleti telepet, ahol az egymással homlok­­egyenest ellenkező, egymást kirekesztő ideológiák hálás talajra vélnek találni abban a gyermeki lélekben, amely a maga önczélúságát a könnyebb boldogulás kedvéért kép­telen alárendelni ezeknek a raffináltan kigondolt és artistikus módon kezelt eszközöknek. Keresem a templomot. Azt a szent helyet, amelynek küszöbén megtörik a profán világ szennyes hulláma. Azt a közös oltárt, ahol a közös mennyei Atyának édes gyermekei testvéri szeretettel fogadják egyik a mást, Istent, az Örökkévalót pedig lélekben és igazságban imád­ják, úgy, amint Jézus tanította, úgy, amint Jézus gyakorolta. Keresem. Keresem De nem találok mást, mint hatalmi szervezeteket, társadalmi ala­kulatokat, amelyet a dogma védőbástyáit, az egyházi vagyon és birtok előnyeit s a szertartá­sok mystikumát, a maguk felekezeti és sze­mélyi versenygéseik és súrlódásaik mellett is szembeszökő módon tudják felhasználni a maguk és kiválasztottjaik érvényesülésére a hierarchiában és a napi politikában. Keresem a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, az áldott, a szépséges szent Hazát, az örök Magyar­­országot, ahol bölcsőnk ringott s ahol egykor reánk borul a drága honi hant. Azt a földet, amelynek kövér barázdája adta volt és adja — hiszem Istenem — a mi kenyerünket. Azt a gyö­­györű Hungáriát, amelynek integer képe, meg nem gyalázható ideálja mindnyájunk szivébe be van vésve. Keresem. Keresem. És óh mit találok helyette. A teljes, tökéletes, diadalmas Magyar­­ország helyén egy kietlen, sivár pusztaságot A fejedelmi termet helyett egy szerencsétlen társat, 3 unitárius értesítő

Next