Unitárius Értesítő, 1937 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1937-01-01 / 1. szám

hőm lesz a birtokod . . . Mert a telkeden kívül az enyém minden egyebed. Elsáppadt az ember a halál szavaira. Bár tudta ezt az ember régtől fogva, ilyen világo­san ezt a halál még ,sohasem mondta, mint most Szilveszterkor. És tehetetlenül egy sa­rokba húzódott a pénz a halál szavaira. Kese­rűn csörögte, suttogta : Soha sem lesz az ember az enyém, pedig ezt akarom, de a halál erő­sebb mint amilyen én, a pénz vagyok. . . így van ! Hiába minden, — zokogta hal­kan az ember, Szilveszter estéjén . . . Mit tehe­tek én ? . . . Hiába küzködöm érte, az enyém nem lehet örökre e világnak kincse. Miért is töröm magamat érette ? Céltalan küzdelem! Mert amikor innen el kell mennem, üres lesz a kezem, üres lesz a zsebem . . . És tedd hozzá, — szólt közbe a halál, — üres lesz a lelkem. Mert semmit sem gyűjtöttél bele. A lelked ker­tjébe semmit sem ültettél, csak tövisét ter­meltél és ha néha az egek és földek hatalmas nagy Ura, az Örökkévaló, — áldassék szent neve, — igét küldött neked, egy-egy égi ma­got, a mennyek országáról, Istenről és a te lelked örök életéről . . . megfojtották benned ezt az égi magot a tövisek , e világnak gondja és a gazdaságnak csalárdsága, amiket a lel­ked­ben te termeltél . . . Mikor majd megállítom az életed, — ne feledd, — nem marad más vagyonod, mint a lelked . . . szólt a halál s aztán elhallgatott. Az ember pedig, mint aki sötét vak éj­szakából derengő hajnalra ocsúdott, most éb­redt arra a világosságra, amelyet lelkében a halál gyújtott. Hiába minden, — mondotta, — a végén csak a lelkemmel maradok . . . A lélek pedig az enyém ! Zengett most az emberre a negyedik vendég , az Isten, aki eddig hallgatott. — És szembenállt egymással Szilveszter estéjén,a lélek, az embernek lelke és az Örök Isten. És felpanaszolta bánatát az ember Szilveszter estéjén Istennek : Isten. — Te teremtettél minket embere­ket és számunkra ezt a világot. Miért valn az mégis, hogy tőlünk ezt a világot eltiltod ? Azt rendelted, hogy a földön éljünk és hogy ha­zánk legyen . . . De nem örök haza, — szólt közbe az Isten. — De addig, — jajongott az ember, — amíg itt élünk, miért nem engeded, miért nem szereted, ha kincseket gyűjtünk ? És megszólalt újra az Isten : Nézd em­ber, — Én léleknek alkottalak téged és csak ruhának adtam rá a lelkedre a testet. Nézz most magadba mélyen, — a lelkednek milyen idegen világ ez a föld . .. Nem érzed, hogy te igazán ott benn, önmagadban vagy az, aki vagy ... ott benn, ahol őszinte vagy önmagad­hoz. Ott érzed igazán belül a lelkedben, hogy ez a világ, amely kívülről körülvesz téged ide­gen világ a lelkednek. Mert ott benn, a te lel­ked határain belül van egy egészen külön világod neked, amely csak a tied, más nem járhat be oda, ha te nem engeded, csak Én. Engem ki nem tilthatsz a lelkedből, mert a lelked az enyém. Mi egy világból valók vagyunk : a lelked és Én, az Isten . . . ugyanegy világba tartozunk : a mennyeknek országából valók vagyunk. Mi­kor valami fájdalom-sebet kap a lelked, ugye akkor Hozzám hoz a lelked . Nem a világhoz mész a lelked sebével, mert e világnak kincsei semmit sem tudnak reá adni! .. . Ugye, hogy egy világhoz tartozunk mi ketten, az Isten és az ember ? ... az Én országomhoz. Mikor a halál megfoszt földi vagyonodtól, mi lesz a te kincsed ? Ki lesz a te kincsed, ha nem Én , az Isten ? Ugye, hogy ilyenkor, amikor az elmú­lás szárnyán a halál közeledben suhan, magad is siratod, hogy a mi közös boldog életünkről, a mennyről beszélő igét te mindig megfojtod : e világnak gondja és a gazdagságnak csalárd­sága megfojtja benned az igét, amely Rólam, rólad, a telkedről és a mi közös országunkról beszél. Az ember magába roskadtan hallgatott, azután felzúgott : De Uram, r­égi Isten, ha úgyis itt hagyjuk mind a kincseket, miért nem engeded, hogy amíg itt vagyunk magunkénak mondjunk és szerezzünk annyi kincset, ameny­­nyit csak tudunk ... ha úgyis itt hagyjuk ? A kincsekkel mindent megszerezhetünk, ami oly jól esik. Miért ne tehessük, amig a földön já­runk azt, ami jól esik ? Azután itt hagyjuk ! Nézz végig a földön, — válaszolt az Úr az embernek. Mennyi rajta a viz. És jól esik ugy­e szomjasan innod a vizet ? De várjon mi lenne veled, ha meg akarnád inni, amennyit utadban találsz, mind a vizet ? Miért nem aka­rod bírni mind a vizeket, amit olyan jól esik innod ? Tudod jól ugye, a vízből is csak annyit egészséges innád, amennyi oltja a szomjad, a több halált okoz. A sokba belefulladna az éle­ted. Így fullad bele a világ kincseinek szerete­­tébe a lelked. Ha szegénység a sorsod, a gon­dok elűznek Engem a lelkedből és megfojtják a Bennem való hited. Ha van földi vagyonod, akkor az foglalja le egészen a lelked. És meg­fojtja ugyancsak a Bennem való hited. Értsd meg ember, h a pénz, magában ártatlan, de mihelyt a pénzbe helyezted minden hitedet, meg­ölted ezzel a lelkedet. Nem az a végzetes reád nézve ember, hogy van vagyonod és kincsed, hanem az, hogy a pénzbe helyezed minden hitedet ... a lelked üdvösségét, a boldogságodat, az örök életedet és mindezt elve­szíted, amikor elveszi a halál a pénzedet. A pénzedben hiszel. — Bennem nincsen hited. Hogy fog majd az én országomba jutni, — mikor a földről majd el kell mennie — a lelked ? De nem hagyta magát az ember és újra a pénz védelmére kelt . Igaz ugyan Uram, a világot teremtő Isten, hogy a pénzt mi embe­rek találtuk ki, de nézd meg a világot. Puszta volt, amikor megteremtetted s most nézd meg : millió­számra rajta városok épültek, paloták. És a városokban művészet, kultúra. Nézd egészségtelen mocsarak helyén városok épültek, U. É. XVI. 1­ 3

Next