Unitárius Értesítő, 1940 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-01 / 1. szám
tés ismét lejárt, vénülünk s ki tudja, mire vénülünk meg, vagy ad-e is alkalmat a történelem, hogy megvénülhessünk egyáltalán. Kétségtelenül: tort ülünk ez elillant év szőlőhegyén s balsejtelmekkel telt a poharunk. Az ó-egyiptomi papok el szoktak volt látogatni nílusi hajósok, vidám társaságok összejöveteleire s mikor a jókedv, a nevetés tetőfokra hágott, beledörögték az öröm-zsivajba: „Emlékezzetek az elmúlásra!“ Hogy elnémult egyszerre a kacaj! A hajósok közé aztán lassanként új emberek jöttek, néptöredékek a turáni szumir műveltség örökösei közül s egyszer csak megfordult a papok komor szózatára következő hangulat. Elmúlunk? Ez a sorsunk? Semmit se lehet tenni ellene? Akkor hát csak azért is, forogjanak a kupák, csengjen a dal, nevessünk arcába a végzetnek, daccal, gőggel, halálos féktelenül. Mintha csak magunkra ismernénk ebben a hangulatban. A mindig pusztulás szélén ingadozó magyar létből fakadt magyar dacra, magyar sírva-vígadásra, mohipusztai, mohácsmezei öngyilkos dorbézolásra, a jégesőben szőlőtőkéit pusztító gazdára: Hadd lássuk, Uram, mire megyünk ketten! Tort ülök az elillant évek szőlőhegyén s torkomon, igen, torkomon vidáman buggyan a szüreti ének. Ez az értelme ennek a különös versnek, ennek a mi mai különös hangulatunknak, az elmúlás és a dacból vigadás, az élet és a halál kikerülhetetlen és örökös szembenállásának tragikus következményeként. Hát várjon, tényleg nincs más út, más lehetőség, más magyar megoldás, csak az élet és a halál, az elmúlás és a mámorba fojtott aggodalom, a nagy temetkezés, vagy a magnum áldomás véglete? Az idők mélyéből, a Biblia ódon lapjairól megindul erre a kérdésre egy hang, szelíd és halk, de az örökkévalóság földet és egetrázó sodrásával benne: „Szükség t néktek újonnan szül tetnetek!“ Mit jelent ez a parancs, ez az útmutatás, ez az ige? Ha jól megértjük, a megoldást jelenti mai hangulatunk és helyzetünk végletei közt. Az újjászületés ugyanis egyesíti magában a halált és az életet, a lemondást és az örömet, a lekerülhetetlennek látszó végleteket. Az újjászületésben benne van a halál, mert régi énekünknek el kell pusztulnia benne és benne van az élet, mert csak újjászületve fogunk igazán élni. Benne van a lemondás, mert hiábavaló és öngyilkos búfelejtés önkábulatának véget kell vetnünk és benne az öröm, mert soha nem érzett lobogással kering az újjászületett ember vére. Szükséges nekünk újjászületnünk. Jézus kétszer mondotta meg határozottan, minden tévedést kizáróan, hogy mi a szükséges dolog. Először Máriának és Mártának, az élet apró dolgaiban összekülönbözött testvérpárnak, másodszor pedig Nikodémusnak, Izráel tanítójának, aki egy nemzet és egy nemzedék terhével a vállán ment hozzá. S mind a kétszer a lélek útjára hívta és küldte a rászorulókat. A mi utunk sem lehet más, akár mint egyének, magános, eltévedt gyermekek fordulunk hozzá, akár mint nagyobb otthonunk, hazánk és egyházunk aggódó tagjai. Újjá kell születnünk, mert ez a mai valónk gyenge és gyarló, bűnökkel és határozatlanságokkal telített. És újjá kell születnünk, mert nagy idők, nagy feladatok közelednek felénk az új esztendőben, nagyobbak, mint amilyenekkel mai énünk megbirkózni tudna. Istennek legyen hála! az újjászületés mikéntjéről kitűnő példákkal szolgál a múltnak. Európa eme viharzónájában nem számbeli ereje, nem szerencsés csillagzata, nem is a körülélő népek kegye tartotta meg a magyarságot több, mint ezer éven át, hanem egyesegyedül az a tehetsége, hogy a válságos időkben tudott újjászületni. Nem volt század, melyben keletről, vagy nyugatról, északról, vagy délről ne közeledett volna dübörögve határaink felé a végzet szekere. Ilyenkor nálunk is összekavarodtak a lelkek, a megmentés útját keresve egymással szembeálltak, pártoskodás, gyűlölet és mámorba fojtott sorsfélelem karjaiba dőltek. Mielőtt azonban a végső megsemmisülés bekövetkezett volna, érthetetlen és hihetetlen módon mindig megváltozott a magyarság lelke. A pártoskodók egy táborba gyűltek a gyűlölködőkből rajongók lettek s a mámorba bukó aggodalom megtanult rebbenés nélkül szembenézni a valósággal. A legválságosabb pillanatokban mindig újjá tudott születni ez a nemzet. Volt idő, hogy nem tértünk magunkhoz idejében, vagy nem volt elég az erőnk s keresztül gázolt rajtunk a történelem szekere, volt idő, hogy századok háborúja úgy kiirtotta a magyarságot, hogy lézengve is alig találtatott már a Kárpátok övezte hazában, volt idő, hogy nyelvét sem hallatta már s ájult közönnyel pusztult, vagy" olvadozott be látszólag a körülélő népek nagy katlanába, ám mikor ellenségeink már diadalünnepre készülődtek, egyszerre csak megmozdult a halottnak látszó nemzet, megmozdult és újra élni kezdett. Az első halálos veszedelem e haza földjén a kalandozások korában ért minket. Szétforgácsolt erővel, prédálásra nevelt, világháborúvá szökött nemzedék vesztett csatát a Lech vize mellett s minden jel arra mutatott, hogy a vándornépek nyomában, agathiszek, kelták, dákok, szlávok, avarok után Árpád népe is kikopik a Duna mellől, hiszen semmi építő akarat le nem gyökereztette még hozzá. S Géza fejedelem alatt mégis megtörtént a csoda, letelepedtünk, berendezkedtünk, keresztényekké lettünk, a nyugati kultúra szokásai és vívmányai előtt népünk keleti lelkét megnyitottuk. Távol legyen tőlünk, hogy érdemeket akarjunk elvitatni István királytól, de az első magyar újjászületés forrását Gézában látjuk. S aztán a véres századokon által mindig akadt valaki, hogy új életre, megváltozott és megváltó lelkiségre hozza a magyarságot a történelmi vihar legtizenkettedik órájában. IV. Bélától Széchenyiig U. É. XIX. 1.