Unitárius Élet, 1951 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1951-01-15 / 1. szám
De a film ismét tovább pergett. Az unitárius Székely Mózes 1603 július 17-én a Brassó melletti Apáczán csatát vesztett az álnokul Erdélybe törő Radul oláh vajdával szemben, így ismét megnyílt a tér Básta előtt, aki most nemcsak keményen megsarcolta a kolozsváriakat, hanem a városi tanács 24 tagját börtönbe hurcoltatta. De az is megörökítésre érdemes, hogy a 24 mind magyar unitárius volt, a szászokat nem bántotta. Hét hónapig tartotta őket fogságban, ezalatt katonái Kolozsvárt a foglyok házaihoz voltak elszállásolva s ott minden vagyonukat felprédálták. Maguk a foglyok hét hónapi kiutatás után hazakerültek, már i. i. 22-en. Egy közülük, Balázsi Pál, nem bírta a börtönt s ott meghalt, egy pedig : Tótházi Mihály, a város magyar unitárius bírája, mártírhalált szenvedett, Básta kivégeztette, kegyelmet ígért ugyan neki — mint Szamosközi írja — az esetben, ha elhagyja unitárius hitét s felveszi a katolikus vallást. Tótházi Mihály egyszerű iparos volt Kolozsvárt, akit polgártársai bizalma emelt a város bírójává, inkább a vérpadot választotta, minthogy hitét megtagadta volna. Álljunk meg Tótházi Mihály magasztos példájánál s vessünk számot magunkkal, várjon akadna-e közülünk, egyszerű hívők között egy is, akinek volna akaratereje, hogy ezt a példát kövesse ? Részemről csak azt sajnálom, hogy az unitárius egyháztörténetírás nem vett idáig tudomást a hithűség e ragyogó példájáról Torockai Máté püspökünkre és Göcs Pál kolozsvári plébánosra is kegyetlen halál várt volna, ha idejében el nem menekülnek Básta bosszúja elöl. Torockait, mint tudjuk, szülővárosában rejtegették hívei, ha szükség volt rá, még a vasbányák mélyén is, míg Göcs Pálnak sikerült a lengyelországi testvérekhez menekülni. Mindketten csak 1605-ben tértek haza Kolozsvárra, mikor már Erdély felszabadult Básta igája alól. De nemcsak a városokban garázdálkodott Básta. A falvak még védtelenebbül voltak kiszolgáltatva katonái eszeveszett dühének. A történetírás megállapította, hogy sok község magyarsága pusztult el ez időben Szolnok-Doboka, Kolozs, Torda megyékben s helyükbe azután a földesurak jobbágyokat telepítettek. De volt olyan község is, amely ekkor teljesen eltűnt a föld színéről, hogy soha többé fel ne támadjon. Ilyen a Tordamegyei Petlend, amely Pusztacsán közelében levő unitárius falu volt. Okleveles adataink vannak unitárius papjairól 1575-ből, 1592-ből. A Básta kora után nyomtalanul eltűnik a község a föld színéről. Kiirtották lakosait az utolsó emberig. Legalább mi tartsuk fent e mártír-község Petlend emlékezetét. (A Petlendre vonatkozó adat Kelemen Lajos szíves közlése.) Botár Imre: MEGHÍVÓ. Szám: 6/1951. A budapesti unitárius egyházközség 1951. február 11-én d. e. 11 órakor Koháry u. 4. sz. alatti tanácsteremben rendes közgyűlést tart, melyre a gyülekezet tagjait szeretettel meghívjuk. Budapest, 1951 január 5. Dr. Lázár János Szolga Ferenc gondnok s. k. lelkész s. k. Tárgysorozat: 1. Lelkészi jelentés. 2. Keblitanács előterjesztése a lelkészválasztás ügyében. 3. Zárszámadás az 1950. évről. 4. Költségvetés 1951. évre. 5. Főhatósági leiratok kihirdetése. 6. Választások (három gondnok, 15 presbiter és Köri Közgyűlési képviselők 1951. évre). 7. Időközben érkező ügyek, indítványok írásban előre. Theológiai Intézetünk előadássorozatában január 5-én dr. Csíki Gábor esperes, püspöki helynök „Hiszek Jézusban" címmel tartott magas szárnyalású előadást, amelyet nagyszámú közönség hallgatott végig Jan. 19-én Győrfi István: „A lélek az ember vallásában". Febr. 2-án dr. Csíki Gábor: „Hiszem a Szentlelket". Febr. 16-án Ferencz József: „Az egyházfogalom problémái" c. előadások kerülnek sorra, d. u. 6 órakor a Misszióház fűtött gyülekezeti termében. UNITÁRIUS ÉLET I. 15. 3 Az imádkozás feltétele Lelkünk mélyén olykor-olykor felfakad egy csodálatos érzés, melyet ha szavakba öntünk, imádságnak nevezünk. Ez a szavakban formát öltő érzés — az imádság — a mi teremtő és megtartó Atyánk felé száll, kiben gyökerezik emberi életünk. Kihez, hogyan és miért imádkozunk? Ezekre a kérdésekre fény kell, hogy derüljön, kinek-kinek a lelkében, különben konvencionálissá, merev alakisággá, szavak puszta egymásutánjává válik imádságunk. Kihez imádkozunk? Röviden úgy szoktuk mondani: Istenhez! Valóban Istenhez, kinek szent lényét fizikai érzékeinkkel fel nem foghatjuk, de őt megism érni mégis kötelességünk és az ember képes is erre. A fizikai világot az ember rendre meghódítja, ismeretének körébe bevonja, törvényszerűségeit kikutatja. Ugyanígy, ama kézzel nem fogható lelki és szellemi világot is meg kell ismernünk, törvényszerűségeit ki kell kutatnunk. E két világ egy nagy egységet alkot s az ember ismerete csak akkor teljes, ha mindkettőt áttekintheti. Végső fokon így eljut az Isten teljesebb megismeréséhez. A lelki szellemi világ megismeréséhez egy bizonyos alaphangulatot kell önmagunkban megteremtenünk. Ezt az alaphangulatot — tradicionális kifejezéssel — a tisztelet ösvényének, az igazsággal és megismeréssel szemben érzett tisztelet, alázat és csodálat ösvényének nevezzük. Már a gyermekkorban megmutatkoznak az ehhez való adottságok. Vannak olyan gyermekek, akik áhítatos elfogódottsággal tekintenek fel azokra a személyekre, akiket tisztelnek. Ezek a gyermekek olyan ifjakká serdülnek, akik csak akkor érzik magukat jól, ha valamire vagy valakire, ami, vagy aki tiszteletre méltó, magasztos, értékes, feltekinthetnek. Ez nem hordja magában a megalázkodásnak és a rabszolgaságnak a csíráit. Régen bebizonyosodott igazság már, hogy az emberekkel szemben megnyilvánuló, egyelőre gyermeki tisztelet, később az igazsággal és a megismeréssel szemben érzett tiszteletté válik. A tapasztalat szerint legtöbbnyire azok az emberek járnak emelt fővel, akik megtanultak tiszteletet tanúsítani ott, ahol a helyénvaló, és mindenütt helyénvaló, ahol ez a szív és lélek mélységeiből fakad. Ha nem fejlesztjük ki magunkban ezt a mély alapokon nyugvó érzést, hogy van valami, ami magasabbrendű, mint mi magunk, akkor a magasabbrendűség eléréséhez szükséges erőt sem találjuk meg, nem leszünk képesek önmagunkból kifejleszteni. A lelki és szellemi világ csúcsaira vezető út a tisztelet, az alázat, a csodálat kapuján vezet keresztül. Aki adottságként hordozza magában ezt az érzést, vagy pedig olyan szerencséje van, hogy megfelelő neveléssel belé oltották, az későbbi élete számára már sokat hozott magával. Akiben ez nincs meg, csak energikus-erélyes önneveléssel javíthat ezen a hibán. Aki saját jól felfogott érdekében, saját élete fejlődése szempontjából, törekszik a magasabbrendűség, a lelki, szellemi valóságok megismerésére, ki kell, hogy fejlessze minden körülmények között magában a tiszteletnek, alázatnak és csodálatnak ama kristálytiszta érzését, amelyek erőt adnak neki, hogy a hétköznapok fölé emelkedjék, hogy azok felett úrrá legyen. Ezt nem lehet elméleti tanulással megszerezni, ezt az életben gyakorlatilag kell próbálgatni és alkalmazni. Környezetünkben, élményeinkben mindenütt azt kell keresnünk, ami tiszteletet és csodálatot kelt fel bennünk, aminek a magasabbrendűsége, belső értéke és tartalma magával ragad, felemel. Ha egy emberrel találkozunk és gyengéit ócsároljuk, ezzel megfosztjuk magunkat a magasabb megismeréstől. Ha pedig kiváló tulajdonságaiban igyekezünk szeretetteljesen elmélyülni, akkor gyűjtjük magunkban a magasabb megismerés erőit. Tapasztalt emberek mondják és állítják, hogy milyen csodálatos erőt köszönhetnek annak, hogy mindenben csak a jót, a szépet és az igazat keresik. Azonban nem elég, ha ez csak külső szabály számunkra. Át kell hogy hassa lelkünk legbensőbb világát. Nem elég, ha külsőleg tiszteletet tanúsítunk valakivel, vagy valamivel szem