Unitárius Élet, 1951 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1951-01-15 / 1. szám

De a film ismét tovább pergett. Az unitárius Szé­kely Mózes 1603 július 17-én a Brassó melletti Apá­­czán csatát vesztett az álnokul Erdélybe törő Radul olá­h vajdával szemben, így ismét megnyílt a tér Básta előtt, aki most nemcsak keményen megsarcolta a kolozsváriakat, hanem a városi tanács 24 tagját börtönbe hurcoltatta. De az is megörökítésre érde­mes, hogy a 24 mind magyar unitárius volt, a szá­szokat nem bántotta. Hét hónapig tartotta őket fog­ságban, ezalatt katonái Kolozsvárt a foglyok házaihoz voltak elszállásolva s ott minden vagyonukat felpré­­dálták. Maguk a foglyok hét hónapi kiutatás után hazakerültek, már i. i. 22-en. Egy közülük, Balázsi Pál, nem bírta a börtönt s ott meghalt, egy pedig : Tót­házi Mihály, a város magyar unitárius bírája, már­tírhalált szenvedett, Básta kivégeztette, kegyelmet ígért ugyan neki — mint Szamosközi írja — az eset­ben, ha elhagyja unitárius hitét s felveszi a katolikus vallást. Tótházi Mihály egyszerű iparos volt Kolozs­várt, akit polgártársai bizalma emelt a város bíró­jává, inkább a vérpadot választotta, minthogy hitét megtagadta volna. Álljunk meg Tótházi Mihály magasztos példájá­nál s vessünk számot magunkkal, várjon akadna-e közülünk, egyszerű hívők között egy is, akinek volna akaratereje, hogy ezt a példát kövesse ? Részemről csak azt sajnálom, hogy az unitárius egyháztörténet­írás nem vett idáig tudomást a hithűség e ragyogó példájáról­­ Torockai Máté püspökünkre és Göcs Pál kolozs­vári plébánosra is kegyetlen halál várt volna, ha idejében el nem menekülnek Básta bosszúja elöl. To­­rockait, mint tudjuk, szülővárosában rejtegették hí­vei, ha szükség volt rá, még a vasbányák mélyén is, míg Göcs Pálnak sikerült a lengyelországi testvérek­hez menekülni. Mindketten csak 1605-ben tértek haza Kolozsvárra, mikor már Erdély felszabadult Básta igája alól. De nemcsak a városokban garázdálkodott Básta. A falvak még védtelenebbül voltak kiszolgáltatva ka­tonái esze­veszett dühének. A történetírás megállapí­totta, hogy sok község magyarsága pusztult el ez időben Szolnok-Doboka, Kolozs, Torda megyékben s helyükbe azután a földesurak jobbágyokat telepítet­tek. De volt olyan község is, amely ekkor teljesen el­tűnt a föld színéről, hogy soha többé fel ne támad­jon. Ilyen a Tordamegyei Petlend, amely Pusztacsán közelében levő unitárius falu volt. Okleveles ada­taink vannak unitárius papjairól 1575-ből, 1592-ből. A Básta kora után nyomtalanul eltűnik a község a föld színéről. Kiirtották lakosait az utolsó emberig. Leg­alább mi tartsuk fent e mártír-község Petlend emlé­kezetét. (A Petlendre vonatkozó adat Kelemen Lajos szíves közlése.) Botár Imre: MEGHÍVÓ. Szám: 6/1951. A budapesti unitárius egyházköz­ség 1951. február 11-én d. e. 11 órakor Koháry­ u. 4. sz. alatti tanácsteremben rendes közgyűlést tart, melyre a gyülekezet tagjait szeretettel meghívjuk. Budapest, 1951 január 5. Dr. Lázár János Szolga Ferenc gondnok s. k. lelkész s. k. Tárgysorozat: 1. Lelkészi jelentés. 2. Keblitanács előterjesztése a lelkészválasztás ügyében. 3. Zár­számadás az 1950. évről. 4. Költségvetés 1951. évre. 5. Főhatósági leiratok kihirdetése. 6. Választások (három gondnok, 15 presbiter és Köri Közgyűlési kép­viselők 1951. évre). 7. Időközben érkező ügyek, indít­ványok írásban előre. Theológiai Intézetünk előadássorozatában január 5-én dr. Csíki Gábor esperes, püspöki helynök „Hi­szek Jézusban" címmel tartott magas szárnyalású előadást, amelyet nagyszámú közönség hallgatott vé­gig Jan. 19-én Győrfi István: „A lélek az ember val­lásában". Febr. 2-án dr. Csíki Gábor: „Hiszem a Szentlelket". Febr. 16-án Ferencz József: „Az egyház­fogalom problémái" c. előadások kerülnek sorra, d. u. 6 órakor a Misszióház fűtött gyülekezeti termében. UNITÁRIUS ÉLET I. 15. 3 Az imádkozás feltétele Lelkünk mélyén olykor-olykor felfakad egy cso­dálatos érzés, melyet ha szavakba öntünk, imádság­nak nevezünk. Ez a szavakban formát öltő érzés — az imádság — a mi teremtő és megtartó Atyánk felé száll, kiben gyökerezik emberi életünk. Kihez, hogyan és miért imádkozunk? Ezekre a kérdésekre fény kell, hogy derüljön, kinek-kinek a lelkében, különben konvencionálissá, merev alaki­sággá, szavak puszta egymásutánjává válik imádsá­gunk. Kihez imádkozunk? Röviden úgy szoktuk mon­dani: Istenhez! Valóban Istenhez, kinek szent lényét fizikai érzékeinkkel fel nem foghatjuk, de őt megis­­m érni mégis kötelességünk és az ember képes is erre. A fizikai világot az ember rendre meghódítja, is­meretének körébe bevonja, törvényszerűségeit kiku­tatja. Ugyanígy, ama kézzel nem fogható lelki és szellemi világot is meg kell ismernünk, törvényszerű­ségeit ki kell kutatnunk. E két világ egy nagy egy­séget alkot s az ember ismerete csak akkor teljes, ha mindkettőt áttekintheti. Végső fokon így eljut az Isten teljesebb megismeréséhez. A lelki szellemi világ megismeréséhez egy bizo­nyos alaphangulatot kell önmagunkban megteremte­nünk. Ezt az alaphangulatot — tradicionális kifeje­zéssel — a tisztelet ösvényének, az igazsággal és megismeréssel szemben érzett tisztelet, alázat és cso­dálat ösvényének nevezzük. Már a gyermekkorban megmutatkoznak az ehhez való adottságok. Vannak olyan gyermekek, akik áhítatos elfogódottsággal te­kintenek fel azokra a személyekre, akiket tisztelnek. Ezek a gyermekek olyan ifjakká serdülnek, akik csak akkor érzik magukat jól, ha valamire vagy valakire, ami, vagy aki tiszteletre méltó, magasztos, értékes, feltekinthetnek. Ez nem hordja magában a megaláz­kodásnak és a rabszolgaságnak a csíráit. Régen be­bizonyosodott igazság már, hogy az emberekkel szemben megnyilvánuló, egyelőre gyermeki tisztelet, később az igazsággal és a megismeréssel szemben érzett tiszteletté válik. A tapasztalat szerint legtöbb­­nyire azok az emberek járnak emelt fővel, akik megtanultak tiszteletet tanúsítani ott, ahol a helyén­való, és mindenütt helyénvaló, ahol ez a szív és lé­lek mélységeiből fakad. Ha nem fejlesztjük ki magunkban ezt a mély ala­pokon nyugvó érzést, hogy van valami, ami maga­­sabbrendű, mint mi m­agunk, akkor a magasabbren­­dűség eléréséhez szükséges erőt sem találjuk meg, nem leszünk képesek önmagunkból kifejleszteni. A lelki és szellemi világ csúcsaira vezető út a tisztelet, az alázat, a csodálat kapuján vezet keresztül. Aki adottságként hordozza magában ezt az érzést, vagy pedig olyan szerencséje van, hogy megfelelő neve­léssel belé oltották, az későbbi élete számára már sokat hozott magával. Akiben ez nincs meg, csak energikus-erélyes önneveléssel javíthat ezen a hibán. Aki saját jól felfogott érdekében, saját élete fej­lődése szempontjából, törekszik a magasabbrendűség, a lelki, szellemi valóságok megismerésére, ki kell, hogy fejlessze minden körülmények között magában a tiszteletnek, alázatnak és csodálatnak ama kristály­­tiszta érzését, amelyek erőt adnak neki, hogy a hét­köznapok fölé emelkedjék, hogy azok felett úrrá le­gyen. Ezt nem lehet elméleti tanulással megszerezni, ezt az életben gyakorlatilag kell próbálgatni és al­kalmazni. Környezetünkben, élményeinkben mindenütt azt kell keresnünk, ami tiszteletet és csodálatot kelt fel bennünk, aminek a magasabbrendűsége, belső értéke és tartalma magával ragad, felemel. Ha egy emberrel találkozunk és gyengéit ócsároljuk, ezzel megfosztjuk magunkat a magasabb megismeréstől. Ha pedig kiváló tulajdonságaiban igyekezünk szere­tetteljesen elmélyülni, akkor gyűjtjük magunkban a magasabb megismerés erőit. Tapasztalt emberek mondják és állítják, hogy milyen csodálatos erőt kö­szönhetnek annak, hogy mindenben csak a jót, a szé­pet és az igazat keresik. Azonban nem elég, ha ez csak külső szabály számunkra. Át kell hogy hassa lelkünk legbensőbb világát. Nem elég, ha külsőleg tiszteletet tanúsítunk valakivel, vagy valamivel szem­

Next