Unitárius Élet, 1953 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1953-03-01 / 1. szám
UNITÁRIUS ÉLET VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM. Halál - élet Áhitai A felületesen szemlélődő ember előtt úgy tűnik fel, mintha a halál és az életellentétes fogalmak volnának, melyeknek semmi közük sincs egymáshoz, sőt egymást kizárják, tökéletesen tagadják. Ha azonban a természeti és a szellemi világ felszíne alá nézünk, ennek éppen az ellenkezőjét látjuk, azt, hogy halál nélkül nincsen élet. Egyik a másikat feltételezi. A magnak a földbe kell temetkeznie és el kell rohadnia, mert különben sohase lesz belőle aranykalász és életet adó kenyér. Az eszméiért valakinek meg kell halnia, mert különben soha se lesz belőle életetadó igazság, akármilyen Szép és szent legyen is az különben. Bizonyság eme a keresztény vallás. Ha Jézus Nagypénteken meg nem halt volna, hanem a halál elől kibúvót keresett és talált volna, ha evangéliumi tanításának igazát kereszthalálával meg nem pecsételte volna, akkor a kereszténység is csak egy száraz filozófia elmélet maradt volna, mint a többi, melyeket már régen elfelejtett a világ. Soha se lett volna egy új világ, új élet elindító lelki ereje, közel 2000 esztendőn át az emberi művelődés egyik legfontosabb tényezője s még ma is több mint hétszázmillió ember lelki kenyere. Nagypéntek nélkül nincs húsvét, halál nélkül nincs élet. Ezt úgy is mondhatnék, hogy az élet a halálból táplálkozik. Hogy is mondotta Jézus? „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az ő életét én éreztem, megtalálja“. Csak egy futó pillantás a történelemre és egy csomó szemléltető példája áll előttünk ennek a nagy igazságnak. Róma egykori zsarnokai nevét, akik önző módon csak önmaguknak, a maguk hatalmának biztosításáért éltek, megátkozta vagy régen elfelejtette már a világ, de a hősök és a mártírok, akik népek szabadságáért és boldogságáért áldozták életüket, azok, akiket zsarnokaik halálra juttattak, az utókor áldó kegyeletében örökké élnek és hódoló tisztelettel emlegetjük ma is a nevüket. Az unitárizmus a lelkiismereti szabadság vallása. Az unitárizmusból azért lett vallás és azért nem maradt csupán csak egy száraz elmélet, elenyésző világnézet, hanem életet adó szent vallás, mert az unitárizmusnak is megvannak a maga nagy mártírjai. A sok közül most csak egynek a nevét említem, a Servét Mihályé!, ki pontosan 400 esztendővel ezelőtt Genf városában a máglya lángjában halt mártírhalált szent vallásunk igazáért. Az unitárius és más szabadelvű keresztények ebben az esztendőben széles e világon mindenfelé nagy kegyelettel áldoznak az ő halhatatlan emlékének. Halála egy lelki magvetés vala, melynek aratása a lelkiismereti szabadság vallása. Szívbéli hálával állunk mi is az ő emlékének kegyelettel áldozó népek sorába. Áldott az igazak emlékezete! Dr. Csíki Gábor 1953 MÁRCIUS HU UNITÁRIUS ÉLET 1 Olv.: Márk XV. 20—34. verseket. Testvérem! Még néhány nap s a keresztény világ újabb ünnepet ül, a húsvét ünnepét. Az embernek sajátos tulajdonsága, hogy midőn egyházi ünnepeire gondol, megjelenik előtte gyermekkorának egy többé-kevésbé legendás emléke, vagy elképzelése. Karácsonykor a jászolbölcsőt, vagy a napkeleti bölcseket látjuk — míg ilyenkor húsvéthoz közeledve lelkünkben a golgotai keresztképe elevenedik meg, rajta a szenvedő Jézussal. Fordítsuk hát tekintetünket e megszokott régi kép felé, de most nem annyira a Megfeszítettre, mint inkább a környezetére, a kereszt lábánál állókra. Megérdemli a látvány, hogy egy kis figyelmet szenteljünk rá. Az Ember Fia már órákhosszat függött az átok fáján tehetetlenül, megcsúfolva, de teljesen öntudatánál és végig járathatta szemét a feléje forduló arcokon. Sokan álltak a keresztek lábainál, ünnep van Jeruzsálemben, az ország lakossága összesereglett s az ilyen véres látvány mindig izgatta az emberek kíváncsiságát. Jézus ügye egyébként is foglalkoztatta az ország lakosságát. A szenvedő Mester tekintetével vegyük szemügyre mi is a körülállókat! Legközelebb a római katonák állnak. Szokás lehetett a rómaiaknak, hogy katonák hajtottak végre egy kivégzést,, az elítélt ingóságait azok kapták, akik a hóhérmunkát végezték. Négyen végezték a megfeszítés részleteit s amint elkészültek, nyomban hozzá is foghattak az osztozkodáshoz. Egy felsőköpeny, alsóruhák s talán egy saru és öv — ezek lehettek a katonák zsákmányai. Ennyi volt Jézus vagyona, s a négy katona volt az örököse. És mégis talán Ő hagyta a világra a legnagyobb örökséget, lelkének gazdagságát, példájának kincseit. A katonáknak élvezetes volt az osztozkodás nemcsak haszon, mert amint mindegyikük megkapta a maga részét, valamely fennmaradt ruhadarab felett, melyet nem lehetett elosztani, sorsot vetettek. Valamelyikük előkerített egy kockát — e játék egyébként is kedvenc időtöltésük volt a katonáknak akkoriban — s a nehézséget csakhamar megoldották egy játszmával. Mit jelentett számukra, hogy Jézus feláldozta magát egy gondolatért, hogy meghalt a keresztfán a Szeretet Evangéliumának diadaláért? Semmit! A második csoportban már többen vannak, a szánhedrin vagy nagytanács tagjai. Miután kigondolták a Jézus elvesztésének módját és sikerült kierőszakolniuk a halálos ítéletet, azt hihetnék, hogy talán megelégedtek az elért eredményeikkel. De nem így történt a valóságban; művüket csak úgy érzik befejezettnek, ha a kivégzést magát is végignézik. Szenvedélyeik úgy fel voltak korbácsolva, bosszúvágyuk oly sóvár volt, hogy a megcsúfolt Prófétát elkísérik egészen a vesztőhelyig. S még itt sem szűnnek meg gúnyolódni felette. Elvesztve minden illendőség iránti érzéküket, gúnyos mozdulatok kíséretében, az elitéltet csúfolódó szavakkal halmozták el. A csőcselék természetesen utánozta őket, míg végül a két másik elítéltre is átragadt a példa, kiket Jézussal együtt feszítettek föl. Az egész tömeg végül egy csúfolódó tengerré vált. Jézus felelhetett volna ellenségeinek kiáltásaira, mert hiszen a megfeszített ember nemcsak láthatott mindent, hanem beszélhetett is. Ő azonban egy szóval sem felelt. De nem azért, mintha nem értette volna vagy a fájdalom vette el erejét. Nem, a kezein áthatoló szegeknél sokkal jobban fájhatott neki az a sok