Unitárius Élet, 1960 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1960-01-01 / 1. szám

­z evangélium fényénél... TŐLÜNK FÜGG MINDEN Lukács IV. 18—19: „Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem ... hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” Újév reggelén a Hőgyes Endre utcai templomunk­ban erről az igéről beszéltem. Amikor istentisztelet végeztével a templom előtt a szokásos módon köszön­töttem a híveket, egyik atyánkfia csaknem szó szerint ezeket mondotta: „No, majd meglátjuk, az esztendő végén számonkérjük ezt a sok jót, amit most mon­dott.” Ezúton is mégegyszer megismétlem, amit akkor, ott a templom előtt válaszoltam. Először is senki sem biztosíthat sem engem, sem az illető atyámfiát, hogy esztendő végén feltétlenül és bizonyosan ott leszünk mindketten az év végi számadását készítő gyülekezet­ben, másodsorban pedig ismét csak azt mondom: Tő­lünk függ minden Én arról beszéltem, hogy az esz­tendő első napján úgy éreztem, hogy az Úrnak lelke vagyon én rajtam, aki felkent engem és elküldött, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét. Elmon­dottam, hogy mi a feltételei­ annak, hogy ez az év valóban az Úrnak kedves esztendeje legyen és rámu­tattam arra, hogy kizárólag rajtunk áll, vagy bukik minden. Kértem az istentiszteleten résztvevő atyám­fiait, határozzuk el együtt, hogy az Úrnak kedves esz­tendejévé tesszük a beállott esztendőt. Nincs semmi kétség felőle, azzal kell kezdjük, hogy összefogunk és egyenkénti lelkesedéssel dolgozunk együtt, hogy anya­giakban termékeny és gazdag legyen az esztendő, mert az Evangéliumot a szegényeknek is kell hirdessük. Nekik pedig az a legmegnyugtatóbb Evangélium, ha elmondhatjuk, hogy a világ javaiból bőven van az ő számukra is. Ugyanis a kenyér kalóriáját nem lehet mennyei malaszttal pótolni. Sok jószándékú ember azonban, ha egyetért és mindnyájan munkaszeretettel végzik feladataikat, csodákat tehet. S nekünk most arra van szükségünk, hogy az ország népe a szántó­földeken és az üzemekben egyaránt közös erővel, tel­jesítő­képességének legjavát adja a munkában. Az evangéliumi öröm azonban ennél sokkal egyete­mesebb jellegű és elárasztja az élet területeit a leg­szélső határokig is. Kiterjed a legkisebb rögökre és átjárja az ember minden porcikáját, egész embersé­günket. Ahogy mi, unitáriusok értelmezzük az életet, a világban az összefüggések folyamatosak, szakadatla­nok, minélfogva a részletmegoldások, akármilyen tö­kéletesek is, kihatásaikban sohasem átfogható jelle­gűek. Ezért a gazdasági bőségre való törekvés mellett az élet lelki hangulatának örömteljessé tételére kell törekedjünk. Kövessünk el hát mindent, hogy körü­löttünk az atmoszféra, mely alatt az események az év folyamán végbemennek, nyugodt legyen és békés. Te­remtsük meg elsősorban önmagunkban azt a derűs, kiegyensúlyozott lelki hangulatot, mely a boldog élet legelső feltétele és igyekezzünk a közvetlen környe­zetünkben napsugarassá tenni az életet. Ha egy csa­ládban mindenki derűs lelkű, megelégedett és békes­­séges szándékú, az egész család élete olyanná lesz. Emlékezzünk, vagy gondoljunk arra, hogy Jézus min­den szava, tanítása, cselekedete, általában az egész élet megnyilvánulása azért volt oly csodálatos, szép, vonzó, mert ő előre elhatározta, és a pusztai készülő­désben rá is készült arra, hogy olyan legyen, amilyen volt s a lelkében felgyűlt sok-sok szépség, tisztaság és szentség belőle valósággal kiáradt s elárasztotta és megszépítette mindenütt az életet, amerre járt. Nyomában a vakok láttak, a siketek hallottak, a sán­ták futottak,a bénák jártak, a betegek meggyógyultak s ha úgy kellett, a halottak is feltámadtak. Roppant kiengesztelődés ment végbe mindenütt körülötte. A bűnös asszony töredelmesen siratja és könnyezve bánja meg ballépéseit, a tékozló fiú megundorodva pazarló életmódjától, amit eddig folytatott, a tisztaság és az igaz emberség vágyával tér vissza a megtagadott szülői hajlékba s i Nikodémusz az éj leple alatt keresi fel a Megváltó Urát, kinek a közelében lenni már maga az üdvösség. Emberek világa az egész Evangélium. Jó­szándékú, békés életű munkában szorgos, a szeretet­­ben fáradhatatlan életű emberek csodálatos világa, bi­zonyságául annak, hogy mindig, mindenütt az embe­rektől függ minden. Az is, hogy 1960 az Úr kedves es­ztendeje lehessen. Bízom magamban és benned is testvérem, ha akarjuk — és miért nem akarnék — boldog, örömteljes, békés, eredményekben gazdag lesz az esztendő. Kezdjük el, de most mindjárt, mert az esztendők eljőnek, s elenyésznek, csak a tetteink, s alkotásaink élik túl a múló időket. Boldog nemzedék, melyre késő utódok hálával emlékeznek. Adjon Isten erőt a munkához, hitet és önbizalmat a küzdelemhez, hogy kedvessé tehessük a beállott esz­­tendőt. Ámen. Pethő István püspöki helynök UNITÁRIUS fILET­T volni a párás levegő és a hőség miatt. A vetemény pe­dig, amit én fáradságos munkával növesztek, sokkal többe kerül, mint amit a bennszülöttek hoznak saját ültetvényeikről, melyek mindig kedvező helyen, víz mellett vannak. Viszont a bennszülötteknek alig van gyümölcsük, mivel ők nem élnek helyhez kötve, hanem állandó mozgásban vannak, s falvaikat mindig újabb helyen verik fel. Mivel azonban a veteményeket sem lehet tárolni, állandóan jelentős mennyiségű rizst kell raktáron tartanom, arra az esetre, ha a szomszédos falvak nem termelnek elég veteményt. Az a tény, hogy nem egy teljesen új kórházat kezd­tem építeni, hanem a régit építettem fel újra, egy­általán nem volt kedvezőtlen. Ez lehetővé tette, hogy tapasztalatokat gyűjtsünk, melyeket most nagyszerűen fel tudtunk használni. Csupán egyetlen bennszülött munkásunk volt, aki az egész újjáépítés alatt velünk maradt, egy Monenzali nevezetű ács. Az utolsó pár hó­napban egy fiatal svájci ács is segített az építkezésen, így most, második afrikai tartózkodásom alkalmával is meghiúsult az a tervem, hogy a második év végén visszatérjek Európába. Ezúttal három és fél évig kel­lett maradnom. Esténként annyira fáradt és eltompult voltam az állandó napon való tartózkodástól, hogy sohasem jutottam el odáig, hogy írni tudjak. Megma­radt energiám épp elégséges volt arra, hogy rendsze­res zongoragyakorlatomat elvégezzem. Ezért aztán a ..Mysticism of St. Paul” ismét befejezetlen maradt, viszont ezen évek alatt sokat fejlődtem zenei téren. Néhány új épület már állt, mikor 1927. január 21-én a betegek áthelyezése a régi kórházból az újba meg­történt. Ezen az estén az utolsó forduló alkalmával az elmebetegeket vittem magammal. Az őrizőik azzal kö­tötték le a betegek figyelmét, hogy elmondták nekik, hogy az új kórházban fapadlójú cellákban fognak élni. Mikor ezen az estén ellenőrző vizitemet végeztem, minden tűz mellől és minden szúnyogháló alól hang­zott a dicséret: „Ez egy jó kunyhó. Doktor, nagyon jó kunyhó!” így most először, amióta Afrikában dolgo­zom, a pácienseim emberhez méltó körülmények kö­zött vannak elszállásolva. 1927 áprilisában átadtam a kórház körüli őserdői irtásra felfogadott munkások ellenőrzését Mrs. C. E. B. Russelnek, aki akkor érke­zett meg, s akinek kitűnő érzéke volt a munkások irá­nyítására. Az ő vezetése alatt kezdődött meg az ültet­vények telepítése. Ekkor szereztem azt a tapasztala­tot, hogy a bennszülöttek sokkal jobban engedelmes­kednek egy fehér asszonynak, mint nekünk, férfiak­nak. Még ugyanez év nyarának közepére több kórházi osztályt kiegészítettem. Ekkor aztán olyan kórházam volt, mely szükség esetén 2000 beteget is el tud szál­lásolni, kísérőikkel együtt. Az utóbbi hónapok alatt a kezeltek száma 140 és 160 között változott. Ugyancsak megoldottuk a vérhas-betegek elkülönítésének kérdé­sét is. Az elmebetegek épületét a londoni Guildhouse gyülekezet alapítványából állítottuk fel, melyet egy el­hunyt tagjuknak, Mrs. Ambrosenak emlékére alapítot­tak. És most, miután elintéztem a legszükségesebb teendőket a kórház belső ügyeit illetően, az irányítást a kollégáimra hagytam és a hazamenetelre gondolhat­tam. Július 21-én utaztam el Lambarénéből Európa felé. (Vége) Fordította: Pethő László

Next