Unitárius Élet, 1963 (17. évfolyam, 1-4. szám)

1963-01-01 / 1. szám

* UNITÁRIUS ÉLET • Lincoln unitárius támogatói­­Unitáriu szemmel Száz esztendeje annak, hogy a szegény paraszt szü­lőktől származott Lincoln Ábrahám, az Egyesült Álla­mok elnöke kiadta híressé vált nyilatkozatát, mellyel az állam egész területén élő rabszolgákat felszabadí­totta. Az északi és a déli államok közt dúló polgár­­háború ezzel sorsdöntő fordulatához érkezett, s rövi­desen az ipari észak győzelmével végződött. Nem szólunk részletesebben Lincoln lépésének jelen­tőségéről. A tények és események ismertek az újság­olvasó ember előtt. A megerősödött, iparilag fejlettebb északi államok győztek a rabszolgatartó, mezőgazda­­sági jellegű déli államokkal szemben. Az új és a ha­ladó túljutott a megkötöttségen és a maradiságon. Annak a mozgalomnak, mely Lincoln proklamáció­­jában öltött testet, természetszerűleg voltak előzményei is. A legjelesebb előfutárok sorában sorolja fel az ame­rikai történetírás Parker Tivadar bostoni unitárius lelkészt. Amikor az 1850-es években megjelent a délről északra menekült rabszolgáknak a déliek részére — a biztos halálba — való kiadatását elrendelő törvény — fugitive sklave law —, Parker és társai voltak azok, akik ellene szavukat a gyűléseken, egyházi szószékeken felemelték. Ennél is többet tettek. Társadalmi bizottsá­got szerveztek, mely rejtegette, tovább utazásukban segítette a néger menekülteket, s ezzel számos emberi életet mentettek meg. Elvi álláspont és humanista meg­győződésből fakadó gyakorlati segítség jellemezte ál­lásfoglalásukat. Tudvalevő, hogy Amerikában Massachusetts állam az unitáriusok szülőhelye — ma is itt van egyházi köz­pontjuk. A polgárháború idején ennek az államnak lett a kormányzója Andrew János, akit a történetírás — war governor — a háborús kormányzója névvel ru­házott fel. Lincoln legjelesebb támogatói közé tarto­zott és példáját sok más állam kormányzója is követte. A háborúskodások után, 1865-ben megalakult az orszá­gos unitárius konferenciák tanácsának ő lett az elnöke. A polgárháború idején több mint 60 unitárius lelkész teljesített szolgálatot az északiak oldalán. Nincsen he­lyünk arra, hogy Lincoln elnök oldalán küzdő unitá­rius társadalmi személyeket felsoroljuk. Meg kell azon­ban emlékeznünk még röviden arról a mozgalomról, melyet Bellows Henrik bostoni lelkész szervezett. Lét­rehoztak egy egészségügyi bizottságot — Sanitary Com­mision —, mely úgy a frontvonalakban, mint a hát­országban ellátta a kórházakban az ápolás feladatát, gondoskodott a sebesültekről. Ezt a társadalmi szerve­zetet anyagi eszközökkel nagyrészt unitáriusok támo­gatták. Eliot Vilmos, St. Louis állam unitárius lelkésze megalakította a középső államokban a nyugati bi­zottságot, s ehhez csatlakoztak California és a kör­nyékbeli államok unitáriusai is, az akkor már or­szágos hírű Starr King los­ angelesi lelkész vezetésé­vel. Az unitáriusok által létrehívott szervezet ellátta azokat a feladatokat, melyeket ma­­ a később ala­kult Vöröskereszt-mozgalom lát el. Az ortodox pro­testánsok azonban nem­­tartották eléggé egyházias­­nak az unitáriusok mozgatta bizottságok működését, s ugyanezen célok szolgálatára „keresztény bizott­ságot” hívtak életre! Lincoln mozgalmának sok magyar támogatója is volt, elsősorban a Kossuth körül csoportosult emig­ráció 1848/49-es katonai tapasztalattal rendelkező tisztjei közül. Az amerikai unitáriusok közül ma is jelentős az a tábor, mely a haladás és a humaniz­mus eszméit szolgálja. Ismeretes az a kiáltvány, me­lyet 21 egyházi vezető ember, egyetemi professzor és tudós írt alá annak érdekében, hogy a nukleáris kí­sérletek betiltását minél előbb elérjék. Az aláírók közt két unitárius lelkész is szerepelt, dr. Harring­ton Donald , aki legutóbb 1961-ben látogatta meg hazánkat, és dr. J. Mandelsohn. Az aláírókhoz ké­sőbb dr. McLean Greely, az amerikai unitárius uni­­verzalista egyház elnöke és David Hicks MasPher­­son telktész is csatlakoztak. Állásfoglalásuk méltó azon őseikhez, akik annak idején Lincoln oldalán harcoltak. Ferencz József A katolikus­­ sajtó a közelmúltban részletes beszá­molót adott arról, hogy a madridi külügyminiszté­riumban a spanyol köz- és egyházjogászok, valamint a protestáns egyházközségek és külföldi szervezeteik képviselőinek közös munkájával törvénytervezetet dolgoztak ki az ottani protestánsok emancipációjáról, vagyis vallásuk szabad gyakorlásának biztosításáról. Mielőtt a végleges szöveget a törvényhozó rendi parla­ment elé terjesztik, kérni fogják a Vatikán formai jóváhagyását. A híradások szerint az ibériai egyházon belül az új irányzattal szemben megoszlanak a vé­lemények: a spanyol papság konzervatív része csak vonakodva akarja elfogadni. A protestánsok jogi helyzete mind­máig tisztázatlan. Bár a jelenlegi ál­­lamrend 1945-ös alaptörvénye a vallás gyakorlásának szabadságát elvileg biztosítja ugyan, a gyakorlatban azonban számtalan súrlódás merül fel, a protestánsok üldözése még napjainkban is tart — amint azt lapunk más helyén olvashatjuk. — A katolikus körök véle­ménye szerint ennek fő oka az, hogy a spanyol pro­testánsok a polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcoltak. — Nem tudhatjuk mi lesz a törvénytervezet sorsa. Egy azonban bizonyos: Mi, unitáriusok boldog büszkeséggel forgathatjuk lapjait az egyháztörténel­münknek, amelynek egyik legfényesebb fejezete az 1568-as tordai országgyűlés eseményeit örökíti meg. Tudvalévően a külföldi államokat messze megelőzve, ez az országgyűlés iktatta törvénybe először a szabad vizsgálódás jogát, a vallás szabad gyakorlását, a lelki­­ismereti szabadságot, amelynek közelgő négyszázéves fordulóját jelentőségéhez méltó módon készülnek megünnepelni az egész világ unitáriusai. A lakásunk közelében levő 12 évfolyamos iskola előtt a napokban érdekes látvány kötötte le figyelme­met. Az útvonal itt igen forgalmas. Számtalan gyár, ipari üzem fekszik az utca mindkét oldalán. Hatalmas teherautók százai dübörögnek végig szinte másod­percenként az úttesten. Az élénk forgalom még a felnőtt gyalogjárók éberségét is próbára teszi. Köz­lekedési hatóságaink különösen az utóbbi időben el­ismerés­re méltó módon mindent elkövetnek az utcai járókelők testi épségének védelmére. Ezt a célt szol­gálja az a nemrégiben napvilágot látott üdvös intéz­kedés is, amely már az általános iskola tanmenetébe beillesztette a helyes közlekedés szabályainak oktatá­sát. Az elmélet vonaláról most további lépést tett az iskola a gyakorlat területére is. Éppen ez az, amiről számot adni kívánok. Az említett iskola épülete előtt, a tanulási idő megkezdése előtt és befejezésekor — amikor a gyermekek hada nagyobb számban áramlik az iskolába, avagy onnan hazafelé — csokorra kötött nyakkendőjű kis úttörők — lányok és fiúk — irányít­ják a forgalmat. Piros tárcsájuk fürge mozdulattal lendül fejük fölé, komoly kis arcukon a kötelesség­érzet pírja gyullad, érzik, tudják, hogy immár ők is a tevőleges tagjai egy nagy emberi közösségnek, ahol a kisebb is a nagobbért, mindenki mindenkiért felelős. Amint ott állanak „a zebracsíkos” úttest két oldalán, intésükre rakománnyal terhelt gépóriások fékezik ira­mukat, engedelmesen igazodnak sorba egymásután. Megható buzgalommal teljesített „ügyködésük” láttán fárasztó munkában megkeményedett férfiarcok ringat­nak szelíd mosolyt, s amikor felnyílik a forgalom zsi­lipje a gyalogjárók sokasága előtt, egy-egy felnőtt „át­kelő” kezének szerető simogatása érinti a kis „forgalmi” „rendőrök” buksi fejét Különös meleg járja át benső­met, szívemben az Írás szava csendül: „És aki egy ilyen kis gyermeket befogad, engem fogad be az” (Máté 18, 5.).­ ­-

Next