Unitárius Élet, 1964 (18. évfolyam, 1-4. szám)

1964-01-01 / 1. szám

Az életnek világossága A János evangélium VIII. részének­­2. verse szerint Jézus egy alkalommal azt mondta: Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem járhat a sötétség­ben, hanem övé lesz az életnek világossága. Mi ke­resztény emberek is — mert rendkívül felgyorsult az élet ritmusa — sokszor elsiklunk, elsietünk a régi kifejezések mellett, s nem tudjuk, mert egyszerűen nincs időnk rá, hogy felmérjük a tartalom mérhetet­len gazdagságát, mely valósággal felkínálkozik a mö­göttünk maradó s így lassan feledésbe menő igazsá­gok idővel és nemzedékekkel dacoló tárházában. Egy ilyen időtálló csodálatos igazság döbbenetesen szép értelme sugárzik ki ebből a meghatározásból is, me­lyet Jézus így fejez ki: „Az életnek világossága'’. Mindenki tudja, hogy az élet a világosságon tenyészik, s a sötétség a halál birodalma, az emberiség legjobb­jai, akik a lélek ngarán az értelem ekéjével a gondo­lat­ barázdáit szántogatták, káprázatos színekkel ábrá­zolják a világosságot, amely az élet bűvös légköre s hasonló módon a sötétség zord és megkövült vonásai­val írják le a halál szomorú, néma világát. . Pedig nem minden világosságról mondhatjuk el, hogy az életnek világossága, azonban az a legször­nyűbb, amikor a világosság, a fény gyilkol s kioltja az életet. A sötétben tenyésző életnek pedig igen sok­szor hasznát veszi az ember. Gondoljuk csak el, mi­csoda vakító, gyilkos világosság, halálos fény volt az, amely annak idején szempillantás alatt megsemmisí­tette a hirosimai életet? S ezzel szemben áldásos az az élet, mely a gombapincék vak homályában hófehé­ren tenyészik! ’Van tehát a világosságnak egy fajtája, a fénynek egy bizonyos skálája, amelyet Jézus, a világosság leg­nagyobb ismerője, így fogalmazott meg: „Az életnek világossága”. Emlékezzünk csak! A múlt év decem­berében hideg, fagyos ködréteg feküdt rá a fővárosra. Derengő félhomály kóválygott az égben, s ha az órák elfelejtették volna jelezni az időt, bizony nap közben sokszor kétely merült volna fel bennünk, vajon a reg­gel, vagy az este akart-e megszületni? Ez is egy fajtája a világosságnak, s mennyit szenvedett benne az élet? — Heteken, hónapokon át mozdulatlanul dermedt itt rajtunk a sűrű, szennyes, homályos köd. Mi pedig, mint a vakációt váró diákok, forgattuk a naptár lapjait és számolgattuk a hónapok napjait. Vártuk az életnek világosságát, mely csodálatos ere­jével megmozgatja a rögöket, s hozza a tavaszt és megújít mindent. Mert ma már minden gondolkodó ember tudja, hogy az életnek a világosság, a fény szempontjából is vannak bizonyos feltételei, amelyek nélkül megszűnik a tenyészet, kihal, elpusztul az élet. A­ tavasz világosságában sarjadni kezd az élet, a nyáréban növekszik és őszre beérik minden. Mond­hatjuk tehát, hogy a fény tavasztól őszig való kiter­jedésében a szó legnagyszerűbb értelmében: „Az élet­nek világossága” a természet világában. Így van ez az egész glóbuszon mindenütt, ahol az égtáji viszonyok azonosak a mienkével. De nemcsak a körülöttünk lévő életnek és tenyé­szetnek, hanem nekünk, az embernek is szüksége van az „életnek világosságá”-ra, hogy élhessünk. A mi éle­tünknek is éppen úgy megvannak a feltételei, ame­lyek nélkül egyszerűen nem tudunk létezni, mint ahogy a természet világában tapasztaljuk azt. Az életnek világossága, amelyben dúsan tenyészik az élet, az az ember szempontjából tulajdonképpen egy állapot, melyben minden feltételét megtalálhat­juk a békés, nyugodt, megelégedett, alkotó, boldog életnek. Ebben az állapotban ilyen és hasonló íratlan törvények szabják meg a rendet s biztosítják a foko­zatos fejlődés, a szüntelen való előre­haladás lehe­tőségeit. Szeresd és becsüld meg elsősorban önmagad­ban, de ugyanakkor embertársaidban is az em­bert. Tartsd tiszteletben mindenféle vonatkozásban az életet. Tudnod kell, hogy az élet egyik legfőbb fel­tétele a munka, mert a tétlen, tunya dologkerülő élet fokozatosan elsatnyul. Az izmok azért termelik az erőt, energiát, hogy azokat állandóan és céltudatosan foglalkoztassuk. Az agynak gondolatokra van szük­sége, mert a gondolat a mindennapi kenyere. A szív érzések nélkül befagyott tenger, melyben rendre ki­hal az élet. De az agynak nem mindegy, hogy milyen gondolatokkal, a szívnek sem mindegy, hogy milyen érzelmekkel tápláljuk. Jézus azért lett az „életnek világossága”, mert életével példát adott a szó leg­emberibb értelmében vett, tiszta, igaz, önzetlen, sőt önfeláldozó, megelégedett, boldog emberi életre. Az ő életében nincsenek megtorpanások Istennel szem­ben való alázatos és engedelmes következetességgel tette meg minden lépését a Jordán keresztségtől a golgothai véres áldozatig, s mennyi szépség, mennyi boldog felismerés, mennyi örömteljes hazaérkezés, mennyi békés megelégedés fakadt léptei nyomán?! Ennek az életnek diadalmas kibontakozása az elve­szettnek gondolt harc győzelmére fordulása újul meg hitünk erejében húsvét ünnepén minden esztendőben. Tanulságos lecke ez a mi számunkra. Beszél és oktat bennünket arról, hogy: Az élethez minden embernek joga van, akármilyen is a bőrének a színe. A szelle­mi és anyagi javak megosztásában nincs helye az ön­zésnek, az igazság gyökereit a föld egyetlen rögéből, a lélek és a szellem egyetlen rezdüléséből sem sza­bad kitépni, kirekeszteni, mert csak így lehet teljes az igazság. A mindennapi kenyérhez, akár a föld, akár a lélek mezein termett is az, munkája és embersége arányában egyformán joga van mindenkinek, aki arra rászolgált, mert: „Méltó a munkás az ő bérére”. „Aki engem követ, nem járhat sötétségben” — mondja Jézus, hanem övé lesz az életnek világossága. Segít­sük a világot, hogy a terméketlen sötétségből az él­tető világosság felé fordítsa kiutat kereső életét. És hogy a várva várt eseményeket ezen a téren is elérhessük, önmagán kezdje ki-ki közülünk. Pethő István püspöki helynök

Next