Unitárius Élet, 1968 (22. évfolyam, 1-4. szám)

1968-01-01 / 1. szám

H­ú­s­v­ét „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott!­” (Lukács 24,5—6.) Unitárius szent évünk húsvétján, mivel köszönthet­­nők méltóbban és kifejezőbben szeretett híveinket, testvéreinket és barátainkat, mint ezekkel a Lukács evangéliumából vett igékkel: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott”! Szá­munkra ennél kifejezőbben semmi sem érzékeltetheti a húsvéti gondolat mélységét és felemelő erejét, mint az a kép, amelynek első záróakkordja ez az evangé­liumi mondat: „A hétnek első napján pedig, kora reggel, a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat, és né­mely más asszonyok is velők. És a követ a sírról el­­hengerítve találák. És mikor bementek, nem találák az Úr Jézus testét. És jön, hogy mikor ők e felett meg­­döbbenének, ime két férfiú áll a melléjök fényes öltö­zetben, és mikor ők megrémülvén a földre hajták or­cájukat, azok mondanák nékik: Mit keresitek a hol­tak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott; em­lékezzetek rá, mint beszélt néktek, még mikor Galileá­­ban volt”. Ez a bibliai kép fejezi ki dávid ferenci teológiánk­nak egész központi magvát, lényegét! Nem jól emlékszik Jézusra az, aki elfelejtette mind­azt, amit ő maga mondott. Jézus pedig azt mondotta tanítványainak, hogy harmadnapra fel kell támadnia! Az új igazságokat az értetlenségnek, a hamis konzer­vatívizmusnak, a rugalmasságát vesztett gondolkodás fanatizmusának „bűnösei” mindig igyekeznek útjuk­ban feltartóztatni és megölni. Jézus pontosan tudta, hogy az isteni igazságoknak az útja is ilyen. Ezt tud­ta Dávid Ferenc is, aki azonban jól emlékezett arra, amit Jézus mondott Galileában és ezért írta testamen­tumának vérrel írott igéivel, hogy „az igazságot útjá­ban pedig semmi föl nem tudja tartóztatni!” Alapítása 400. éves történelmi évfordulóját ünneplő unitárius anyaszentegyházunk, egész eddigi történelme folyamán hányszor de hányszor kellett erősítse hitét és öntudatát ezzel a húsvétos üzenettel! A világ min­dig hajlamos volt pontot tenni a dolgok végére. Sírba temetni az előbb meggyötört és megkínzott új igazság képviselőit. Hatalmas záróköveket hengeríteni a sírok­ra és kemény, kíméletlen őrizőket állítani, nehogy fel­támadjon valaha is a végleg eltemetettnek hitt igaz­ság, amelyet a hatalom erejével úgy ítéltek el, úgy bé­lyegeztek meg és úgy öltek meg, mint kárhozatos bű­nösöket és tévtanokat! Dávid Ferenc is ezért választotta az erdélyi refor­mált papságnak és saját maga személyének címeréül ezt az itt fent közölt címerpajzsot, pecsétet. Páratlan a maga nemében. Tökéletes kifejezése az evangélium­ban hirdetett gondolatnak. Jól véssük szívünkbe ezt a képet, hiszen Dávid Ferenctől örököltük, mint uni­tárius hitünknek legközpontibb lényegét kifejező szim­bólumát. Jól nézzük meg ezt a képet: őskeresztények idején Jézust emberi alakban nem volt szabad ábrá­zolni. (És ez is szép unitárius gondolat!) Mert nem babonás félelem tartotta vissza őket az emberábrázo­lástól, hanem a tapasztalat. Túl sok Cézár kőbe vagy bronzba vésett szoporképét látták a bazilikában félis­tenként felállítani ahhoz, hogy mindent elkövessenek, hogy Jézussal ez meg ne történhessék! Nem bebalzsa­mozott testet, nem érzékszerveket gyönyörködtető ala­kot akartak Istenként kiábrázolni. Hanem a képet is az igazság jelképeként, mint eszközt akarták igénybe venni az evangéliumi gondolat jobb megértése érde­kében. Jézust mindig az Agnus Dei, Isten báránya ké­pében ábrázolták. Így áll előttünk címerpajzsos ké­pünkön is. Benne áll az iramló folyam vizében, amely a haladó élet örök változást és örök mozgást jelképező életfolyama. Virágfűzér köti össze a golgotái kereszt­tel. Ez a viráglánc is a megújhódott élet tavaszos hír­nöke, amely arról beszél, hogy a virágzást követnie kell majd a termés beérésének is. És a kereszt, amely elválaszthatatlan Jézustól, mint az Isten „bárányá”­­tól, üres. Hiába szegezték erre a keresztre az ember fiának meggyötört és meggyalázott testét és vele együtt az új és istenibb igazságot, hiába keresed, akár­milyen gyötrelmet állott is ki a meggyalázott és meg­alázott testet és a megfeszített és töviskoszorúval ko­ronázott igazságot, — nincs már a kereszten! Nem le­het a holtak között keresni az élőt, mert már feltá­madott! A kereszten a megkínzott és megalázott em­ber fiának teste helyett ott van diadalmat vett hitének győzelmi fehér zászlaja. Igen, a diadalmas hit fehér lobogója a megüresedett kereszten! Ez a legunitáriu­­sabb szimbólum. Ez a dávidferenci címer unitárius ke­resztje. Sokszor merült fel anyaszentegyházunkban a gon­dolat, hogy a kényszeregyességekkel ránk kényszerített szertartásainknak és szokásainknak unitárius revízióját végezzük el és vizsgáljuk meg, hogy a korszerű és mo­dern unitárius teológiai elvek szempontjából nekünk van-e „a keresztről szóló teológiánk?” Nos, eme lénye­ges teológiai kérdésről nem kell vitatkoznunk, mind­addig, míg hű és korszerű követői akarunk maradni az első századok unitárius kereszténységének és minden­esetre egyházalapító első püspökünk eme teológiai el­véhez, amellyel ezt a szimbólumot az erdélyi unitárius

Next