Unitárius Élet, 1970 (24. évfolyam, 1-4. szám)

1970-01-01 / 1. szám

HÚSVÉT Felszabadulásunk 25-ik évfordulóján .­És amikor hátrafordula, . . . látá Jézust ott állani, és nem tudja vala, hogy Jézus az. Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mond meg nékem, hová 1970 húsvétján, ami­kor felszabadulásunkat követő 25-ik húsvétját ünnepeljük egyházi éle­tünknek, az idézett igék­re kell utalnunk János evangéliumából. Olvas­suk el figyelmesen az egész 20-ik fejezetet, mert igazán csak­ így tudjuk megragadni és átélni Jézus tanítványai­nak és követőinek csodás húsvéti élményét. Érez­zük ennek az evangé­liumi leírásnak minden sorából, hogy mindazok, akik szemtanúi voltak a golgotai Jézus-tragédiá­nak, tehát az ártatlanul szenvedő emberfia ke­­resztrefeszítésének, gyöt­relmeinek és iszonyú ha­lálának, akik átélték az eltemettetésének minden gyötrelmét és látták a nagy zárkővel lepecsételt sírnak őrző katonáit — érezzük az evangéliumi leírás minden sorából átadni a keserű bele­nyugvást, hogy itt nincs már remény a föltáma­dásra, itt örökre elpusz­tult a legdrágább élet, amelyre a megsemmisítő halál ütötte rá pecsétjét! Itt legfeljebb csak egyet lehet még tenni, balzsa­mot vinni a halott testre, hogy legalább ez a meggyötört és elomlott test az egy­kori életre emlékeztetően megmaradjon. És itt jó a nagy és drámai fordulat eme jánosi his­tóriában, az evangéliumnak ebben az örök szépségű és csodálatosan mély értelmű jelképében. Akik a ha­lott múltat akarják konzerválni, mint feltámasztha­­tatlant és örök elmúlásra ítéltet, azoknak álmélkodás­­sal kell megállapítaniok, hogy a sír üres és hiába ke­resik benne a holtat! Egyszerűen képtelenek felfogni, ami történt. Hihetetlennek és elképzelhetetlennek tű­nik számukra. Alig akarnak hinni fülüknek, hogy vi­gasztaló emberi szót és kérdést hallanak. Aki vigasz­tal és kérdez, úgy vélik, hogy nem lehet más mint a temető kertésze. És csak amikor pl. Mária személy tetted őt, és én elviszem őt. Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbani! ami azt teszi: Mester!” János ev. 20.14—16. szerint is megszólított­­nak érzi magát, ebben a személyes megszólítás­ban ismeri fel a halott­nak véltben az élőt! A kertészben, az egyszerű földi munkás emberben élőként azt, akit halott­ként keresett: az ember­nek fiát, Jézust! Ennél mélyebb, időszerűbb és modernebb jelképe el sem képzelhető a Szent­írásnak! Ennél mélyebb és kifejezőbb jelképe nem lehet számunkra a felszabadulásunkat kö­vető 25-ik húsvétnak sem! Nézzük meg jól azt a képet, amelyet elhunyt nagy unitárius művé­szünk, egykori ősi kolozs­vári kollégiumunk neves professzora, Tóth István, rajzolt az 1945-ös ka­tasztrofális összeomlá­sunknak „golgotájáról”, a művész szinoptikus lá­tásával ! Sokan álltak 1945 húsvétján keserű­séggel, megdöbbenéssel, a mérhetetlen emberi szenvedések kínjában összeomlott életünk rom­jai előtt úgy, mint egy­kor az asszonyok és Jézus tanítványai a Jézus sírja előtt. Ott égett szí­vükben és lelkükben az ember megaláztatásának, az ártatlanul szenvedő mil­lióknak, a kínok között mártírhalált szenvedetteknek iszonyú gyötrelme. Minden lezúdult kődarab, szétomlott ház, tátongó bombatölcsér, felrobbantott híd olyan volt, mint egy-egy súlyos zárókő, amelyet a halálba ker­getett élet sírjára hengerítettek. Kétségbe esve kerestek sokan balzsamot, amivel egy-egy romhalmazt lehetne konzerválni, jeleként annak, hogy itt egykor élet volt! És alig remélt valaki is vigasztaló és bátorító emberi hangot, amely reményt nyújtana ebből a halálból a feltámadásra. És mégis megismetődött a jánosi evangélium cso­dája. Akik csak temetni akartak, vagy balzsamot hin­teni a múltra, ámuló meglepetettséggel kellett fel-

Next