Unitárius Élet, 1970 (24. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
HÚSVÉT Felszabadulásunk 25-ik évfordulóján .És amikor hátrafordula, . . . látá Jézust ott állani, és nem tudja vala, hogy Jézus az. Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mond meg nékem, hová 1970 húsvétján, amikor felszabadulásunkat követő 25-ik húsvétját ünnepeljük egyházi életünknek, az idézett igékre kell utalnunk János evangéliumából. Olvassuk el figyelmesen az egész 20-ik fejezetet, mert igazán csak így tudjuk megragadni és átélni Jézus tanítványainak és követőinek csodás húsvéti élményét. Érezzük ennek az evangéliumi leírásnak minden sorából, hogy mindazok, akik szemtanúi voltak a golgotai Jézus-tragédiának, tehát az ártatlanul szenvedő emberfia keresztrefeszítésének, gyötrelmeinek és iszonyú halálának, akik átélték az eltemettetésének minden gyötrelmét és látták a nagy zárkővel lepecsételt sírnak őrző katonáit — érezzük az evangéliumi leírás minden sorából átadni a keserű belenyugvást, hogy itt nincs már remény a föltámadásra, itt örökre elpusztult a legdrágább élet, amelyre a megsemmisítő halál ütötte rá pecsétjét! Itt legfeljebb csak egyet lehet még tenni, balzsamot vinni a halott testre, hogy legalább ez a meggyötört és elomlott test az egykori életre emlékeztetően megmaradjon. És itt jó a nagy és drámai fordulat eme jánosi históriában, az evangéliumnak ebben az örök szépségű és csodálatosan mély értelmű jelképében. Akik a halott múltat akarják konzerválni, mint feltámaszthatatlant és örök elmúlásra ítéltet, azoknak álmélkodással kell megállapítaniok, hogy a sír üres és hiába keresik benne a holtat! Egyszerűen képtelenek felfogni, ami történt. Hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnik számukra. Alig akarnak hinni fülüknek, hogy vigasztaló emberi szót és kérdést hallanak. Aki vigasztal és kérdez, úgy vélik, hogy nem lehet más mint a temető kertésze. És csak amikor pl. Mária személy tetted őt, és én elviszem őt. Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbani! ami azt teszi: Mester!” János ev. 20.14—16. szerint is megszólítottnak érzi magát, ebben a személyes megszólításban ismeri fel a halottnak véltben az élőt! A kertészben, az egyszerű földi munkás emberben élőként azt, akit halottként keresett: az embernek fiát, Jézust! Ennél mélyebb, időszerűbb és modernebb jelképe el sem képzelhető a Szentírásnak! Ennél mélyebb és kifejezőbb jelképe nem lehet számunkra a felszabadulásunkat követő 25-ik húsvétnak sem! Nézzük meg jól azt a képet, amelyet elhunyt nagy unitárius művészünk, egykori ősi kolozsvári kollégiumunk neves professzora, Tóth István, rajzolt az 1945-ös katasztrofális összeomlásunknak „golgotájáról”, a művész szinoptikus látásával ! Sokan álltak 1945 húsvétján keserűséggel, megdöbbenéssel, a mérhetetlen emberi szenvedések kínjában összeomlott életünk romjai előtt úgy, mint egykor az asszonyok és Jézus tanítványai a Jézus sírja előtt. Ott égett szívükben és lelkükben az ember megaláztatásának, az ártatlanul szenvedő millióknak, a kínok között mártírhalált szenvedetteknek iszonyú gyötrelme. Minden lezúdult kődarab, szétomlott ház, tátongó bombatölcsér, felrobbantott híd olyan volt, mint egy-egy súlyos zárókő, amelyet a halálba kergetett élet sírjára hengerítettek. Kétségbe esve kerestek sokan balzsamot, amivel egy-egy romhalmazt lehetne konzerválni, jeleként annak, hogy itt egykor élet volt! És alig remélt valaki is vigasztaló és bátorító emberi hangot, amely reményt nyújtana ebből a halálból a feltámadásra. És mégis megismetődött a jánosi evangélium csodája. Akik csak temetni akartak, vagy balzsamot hinteni a múltra, ámuló meglepetettséggel kellett fel-