Unitárius Élet, 1972 (26. évfolyam, 1-4. szám)

1972-01-01 / 1. szám

XXVI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1972. JANUÁR—MÁRCIUS A hit húsvéti öröme Keresztény életünk nagy ünnepeit külön-külön is meg szoktuk jelölni úgy, hogy lényegüket legjobban kifejező fogalmakkal, jelzőkkel ékesítjük fel őket. Így emlegetjük, hogy: Karácsony a szeretet, vagy a gyer­mekek ünnepe; Pünkösd a lélek, vagy az egyház meg­alapításának ünnepe; Húsvétról azt szoktuk mondani, hogy a hit ünnepe. Ezek a megjelölések rendszerint híven fejezik ki az ünnepek lényegét, s eléggé elfo­gadható magyarázatot adnak benső tartalmukról, je­lentőségükről. A legbeszédesebb talán az összes között Húsvét megjelölése, mikor azt mondjuk róla, hogy Húsvét a hit ünnepe. Mert hit nélkül Húsvéttal sem­mit sem kezdhetnénk. Ugyanis azok az események, amelyek az evangéliumokban ezzel az ünneppel kap­csolatosan írott szövegként fennmaradtak, lényegük­ben mind lelki és szellemi síkon zajlottak le, mentek végbe és nem materiális vonatkozásukon van a hang­súly. Ha figyelmesen olvassuk a húsvéti események le­írásait, egymással egészen ellentétes érzelmek kelnek életre bennünk s töltenek el minket. Mert igaz ugyan, hogy Jézus előre megmondta övéinek s ezt többször is hangsúlyozta, hogy sorsához törvényszerűen hozzá­tartozik a kereszten való kínszenvedés, hogy meg kell halnia. De megmondta azt is, hogy ellenei nem so­káig örvendezhetnek a halála felett, mert harmad­napra feltámad és kijön a sírból. Mégis! Húsvét reg­­­gelén, a kora hajnali órában az a néhány asszony, aki sietve igyekszik Primáthiai József kertje felé, hogy a sírt megnézzék, csupa kétség és gyötrelmes bizony­talanság, harmadnap reggelén s a lelkükre szakadt szomorúság miatt olyan szótlanok, mintha mind meg­­némultak volna. Amikor pedig a sírt üresen találják, ahelyett, hogy ujjongva gondolnának Jézus feltáma­dására, szinte jajveszékelve a gondolaton, valósággal felsír ajkukon az aggodalom: Hol van a Mester? Hová lett a sírból? Bizony csordultig tele vannak kétséggel s lelküket ellepi a bizonytalanság szomorúsága, kínzó gyötrelme. És csak akkor eszmélnek fel ebből a bó­dult állapotból, amikor a hit fehérruhás angyala meg­szólal és felvilágosítja őket a történtek felől. Sőt! Ami­kor az asszonyok elbeszélték a történteket a tanítvá­nyoknak: „Az ő szavuk csak üres beszédnek látszék azok előtt, és nem hívének nekik.” Az Emmaus felé vezető úton Jézus a két tanítvány mellé szegődik, be­szél hozzájuk s azok ismerik fel őt s azt mondják Jézusnak, hogy: „Valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek, kik jó reggel a sírnál valónak.” „És mikor nem találák az ő testét, hazajöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják, hogy ő él.” Íme, itt is a megdöbbenés, a félelem uralja a lelke­ket. Mikor pedig Jézus a jól ismert, megszokott kö­szöntéssel toppant be a tanítványokhoz és mondta ne­kik: Békesség nektek! Tamás akkor is kételkedik, s mivel a többiek is: „Megrémülvén és félvén, azt hi­­vék, hogy valami lelket látnak.” Jézus azt mondja né­kik: „Miért háborodtatok meg és miért támadnak szí­vetekben okoskodások?” Mindezek meggyőzően bizonyítják és igazolják a té­telt, hogy Húsvét elsősorban a hit ünnepe és hit nél­kül Húsvéttal nem kezdhetnénk semmit. Hanem a hit annál diadalmasabban ujjong ezen az ünnepen s csupa hála sugárzik belőle az élet egyet­len és örök forrása: Isten felé, a megnyert ütközetért: a jó és a rossz harcában a jó, a világosság és a sötét­ség tusájában a világosság, az élet és a halál küzdel­mében az élet győzelméért. Mert ott, akkor azon a reggelen a nyitott sír szélén az emberről leszakadt, le­hullott mindenféle visszahúzó erő és a teljesen — mondhatjuk úgy is, hogy a tökéletesen megtisztult, felszabadult lélek és szellem, s — ez az igazi ember — fenségesen üli diadalát, lerázván magáról még a sír porát is. Úgy emlékszem, nem jegyezte fel a történelem, hogy akkor, abban az esztendőben mennyi volt a világon élő emberek lélekszáma, de azt bizonyosan tudjuk, hogy alig egy néhány száz, vagy ha legfennebb néhány ezer ember lelkében — annak a kis seregnek az életében —, akik, mint valami fekete város lakói, talpig gyász­ban voltak a nagypénteki események miatt, azon a na­pon olyan tiszta és igaz öröm ömlött el rajtuk, mint annak a gyermeknek a lelkében, aki éveken át hon­talanul bújdosik, szívében az otthon, a szülői ház fe­lejthetetlen képével s reménytelen bujdosása közben egyszer csak valamiképpen mégis hazaérkezik. A hit eloszlatott minden bizonytalanságot, elhesse­gette a kétség fekete hollóit, elcsendesítette a mérhetet­len veszteség szótalan panaszait, elűzött a lélek egéről minden felhőfoszlányt, s a ragyogó kék égen tündöklő tisztaságban felsütött, kigyúlt a fénylő nap s olyan öröm zápora záporozott rájuk, melynek édes ízét kitö­rölhetetlenül tapasztotta oda az élet nyakára a moz­dulatlanságában is rohanó idő. És nekünk, keresztény szemléletű embereknek, val­lásos hitünkben éppen ez a diadalmas életöröm a leg­szebb és legértékesebb jézusi örökségünk. Nekünk nem tud kajánul a szemünkbe nevetni a halál, mert mi nem hozzá, hanem az élethez tartozunk. Szent menetelé­sünkben, ebben a küzdelmes életben, nem tarthat fel célunk elérésében senki és semmi. Biztosan megyünk minden akadályokon keresztül életünk végcélja, a tö­kéletesség felé, s csak egyedül a saját gyarlóságaink lehetnek akadályaink. Az ember pedig éppen ott és azzal lesz igazán ember, amikor a saját emberségében, szívében, lelkében, testében, szellemében legyőzi, meg­fékezi a visszahúzó akadályokat s a jó, a szép, a tiszta, az igaz, a békés és boldog élet erőit, lehetőségeit fej­leszti ki önmagában. Unitárius keresztény hitünk húsvéti öröme éppen abban és azzal lesz teljessé, hogy az egykori események minden kétséget kizáróan és legalább nekünk meggyő­zően beszélnek az embernek erről a legnagyobb nye­reségéről, melyet az első Húsvét eseményei hoztak ma­gukkal és megajándékozták vele az egész emberi vi­lágot, Az élet örökkévalóságának szent bizonyságát, Jézus életének káprázatos győzelmében az élet és a halál viadalában az ember számára az élet diadalát. Ebben a szemléletben természetes, hogy számunkra az élet tisztelete és az ember megbecsülése a legszebb és legértékesebb keresztény erény, mely nemesen ötvözi minden törekvésünket. Pethő István ny. püspöki helynök

Next