Unitárius Élet, 1972 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1972-01-01 / 1. szám
XXVI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1972. JANUÁR—MÁRCIUS A hit húsvéti öröme Keresztény életünk nagy ünnepeit külön-külön is meg szoktuk jelölni úgy, hogy lényegüket legjobban kifejező fogalmakkal, jelzőkkel ékesítjük fel őket. Így emlegetjük, hogy: Karácsony a szeretet, vagy a gyermekek ünnepe; Pünkösd a lélek, vagy az egyház megalapításának ünnepe; Húsvétról azt szoktuk mondani, hogy a hit ünnepe. Ezek a megjelölések rendszerint híven fejezik ki az ünnepek lényegét, s eléggé elfogadható magyarázatot adnak benső tartalmukról, jelentőségükről. A legbeszédesebb talán az összes között Húsvét megjelölése, mikor azt mondjuk róla, hogy Húsvét a hit ünnepe. Mert hit nélkül Húsvéttal semmit sem kezdhetnénk. Ugyanis azok az események, amelyek az evangéliumokban ezzel az ünneppel kapcsolatosan írott szövegként fennmaradtak, lényegükben mind lelki és szellemi síkon zajlottak le, mentek végbe és nem materiális vonatkozásukon van a hangsúly. Ha figyelmesen olvassuk a húsvéti események leírásait, egymással egészen ellentétes érzelmek kelnek életre bennünk s töltenek el minket. Mert igaz ugyan, hogy Jézus előre megmondta övéinek s ezt többször is hangsúlyozta, hogy sorsához törvényszerűen hozzátartozik a kereszten való kínszenvedés, hogy meg kell halnia. De megmondta azt is, hogy ellenei nem sokáig örvendezhetnek a halála felett, mert harmadnapra feltámad és kijön a sírból. Mégis! Húsvét reggelén, a kora hajnali órában az a néhány asszony, aki sietve igyekszik Primáthiai József kertje felé, hogy a sírt megnézzék, csupa kétség és gyötrelmes bizonytalanság, harmadnap reggelén s a lelkükre szakadt szomorúság miatt olyan szótlanok, mintha mind megnémultak volna. Amikor pedig a sírt üresen találják, ahelyett, hogy ujjongva gondolnának Jézus feltámadására, szinte jajveszékelve a gondolaton, valósággal felsír ajkukon az aggodalom: Hol van a Mester? Hová lett a sírból? Bizony csordultig tele vannak kétséggel s lelküket ellepi a bizonytalanság szomorúsága, kínzó gyötrelme. És csak akkor eszmélnek fel ebből a bódult állapotból, amikor a hit fehérruhás angyala megszólal és felvilágosítja őket a történtek felől. Sőt! Amikor az asszonyok elbeszélték a történteket a tanítványoknak: „Az ő szavuk csak üres beszédnek látszék azok előtt, és nem hívének nekik.” Az Emmaus felé vezető úton Jézus a két tanítvány mellé szegődik, beszél hozzájuk s azok ismerik fel őt s azt mondják Jézusnak, hogy: „Valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek, kik jó reggel a sírnál valónak.” „És mikor nem találák az ő testét, hazajöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják, hogy ő él.” Íme, itt is a megdöbbenés, a félelem uralja a lelkeket. Mikor pedig Jézus a jól ismert, megszokott köszöntéssel toppant be a tanítványokhoz és mondta nekik: Békesség nektek! Tamás akkor is kételkedik, s mivel a többiek is: „Megrémülvén és félvén, azt hivék, hogy valami lelket látnak.” Jézus azt mondja nékik: „Miért háborodtatok meg és miért támadnak szívetekben okoskodások?” Mindezek meggyőzően bizonyítják és igazolják a tételt, hogy Húsvét elsősorban a hit ünnepe és hit nélkül Húsvéttal nem kezdhetnénk semmit. Hanem a hit annál diadalmasabban ujjong ezen az ünnepen s csupa hála sugárzik belőle az élet egyetlen és örök forrása: Isten felé, a megnyert ütközetért: a jó és a rossz harcában a jó, a világosság és a sötétség tusájában a világosság, az élet és a halál küzdelmében az élet győzelméért. Mert ott, akkor azon a reggelen a nyitott sír szélén az emberről leszakadt, lehullott mindenféle visszahúzó erő és a teljesen — mondhatjuk úgy is, hogy a tökéletesen megtisztult, felszabadult lélek és szellem, s — ez az igazi ember — fenségesen üli diadalát, lerázván magáról még a sír porát is. Úgy emlékszem, nem jegyezte fel a történelem, hogy akkor, abban az esztendőben mennyi volt a világon élő emberek lélekszáma, de azt bizonyosan tudjuk, hogy alig egy néhány száz, vagy ha legfennebb néhány ezer ember lelkében — annak a kis seregnek az életében —, akik, mint valami fekete város lakói, talpig gyászban voltak a nagypénteki események miatt, azon a napon olyan tiszta és igaz öröm ömlött el rajtuk, mint annak a gyermeknek a lelkében, aki éveken át hontalanul bújdosik, szívében az otthon, a szülői ház felejthetetlen képével s reménytelen bujdosása közben egyszer csak valamiképpen mégis hazaérkezik. A hit eloszlatott minden bizonytalanságot, elhessegette a kétség fekete hollóit, elcsendesítette a mérhetetlen veszteség szótalan panaszait, elűzött a lélek egéről minden felhőfoszlányt, s a ragyogó kék égen tündöklő tisztaságban felsütött, kigyúlt a fénylő nap s olyan öröm zápora záporozott rájuk, melynek édes ízét kitörölhetetlenül tapasztotta oda az élet nyakára a mozdulatlanságában is rohanó idő. És nekünk, keresztény szemléletű embereknek, vallásos hitünkben éppen ez a diadalmas életöröm a legszebb és legértékesebb jézusi örökségünk. Nekünk nem tud kajánul a szemünkbe nevetni a halál, mert mi nem hozzá, hanem az élethez tartozunk. Szent menetelésünkben, ebben a küzdelmes életben, nem tarthat fel célunk elérésében senki és semmi. Biztosan megyünk minden akadályokon keresztül életünk végcélja, a tökéletesség felé, s csak egyedül a saját gyarlóságaink lehetnek akadályaink. Az ember pedig éppen ott és azzal lesz igazán ember, amikor a saját emberségében, szívében, lelkében, testében, szellemében legyőzi, megfékezi a visszahúzó akadályokat s a jó, a szép, a tiszta, az igaz, a békés és boldog élet erőit, lehetőségeit fejleszti ki önmagában. Unitárius keresztény hitünk húsvéti öröme éppen abban és azzal lesz teljessé, hogy az egykori események minden kétséget kizáróan és legalább nekünk meggyőzően beszélnek az embernek erről a legnagyobb nyereségéről, melyet az első Húsvét eseményei hoztak magukkal és megajándékozták vele az egész emberi világot, Az élet örökkévalóságának szent bizonyságát, Jézus életének káprázatos győzelmében az élet és a halál viadalában az ember számára az élet diadalát. Ebben a szemléletben természetes, hogy számunkra az élet tisztelete és az ember megbecsülése a legszebb és legértékesebb keresztény erény, mely nemesen ötvözi minden törekvésünket. Pethő István ny. püspöki helynök