Unitárius Élet, 1976 (30. évfolyam, 1-4. szám)

1976-01-01 / 1. szám

AZ ÖRÖK ÉLET örök élet! Kihez nem áll közel ez a két szó? Ki nem gondol közülünk az örök életre, mint arra a bol­dogságra, mely hitünk által megnyílik előttünk? Ki ne szeretne méltó örököse lenni ennek a boldogság­nak? Néhány évtizedes földi élet után az örök életről szóló kérdés mindannyiunk előtt felmerül, és keres­sük a választ arra, hogy mi vár reánk, ha majd egy­szer szívünk utolsót dobban? Az öntudatos, önálló életbe való belépésnél nem lehet nem gondolnunk ar­ra, hogy miként éljünk, miként kell berendeznünk életünket, hogy földi életünk ne legyen terméketlen az örök élet számára! Az élet tetőfokán a hívő ember az örök élet elnye­rése szempontjából számba veszi: eddigi életútja he­lyes, igaz és jó volt-e? Az öregség már az örök életbe jutás küszöbén áll, és lelki szemekkel már betekint abba! Az evangéliumi ifjú a maga kérdésére, „mit csele­kedjem, hogy az örök életet elnyerhessem”, a názáreti Jézusnál talált választ. Mi Pál apostol szavaiban ke­ressük az útmutatást ahhoz az élethez vezető úton, amelyre most földi életünk minden gondolata, mun­kája, törekvése és harca összpontosul. Ezen a szép húsvéti reggelen, amikor az örök élet himnusza zengi be a világot, a költő így szól hozzánk: A lélek amikor búcsúzva bontja szárnyait, visz magával a földről valamit. Eszmét, melyet a világra ő hozott virágot, melyet ő virágoztatott Én istenem, én mit vigyek néked? Nem vihetek mást, csak verseket. S amikor, Uram, hozzád érkezem, könnyű kezem miatt szégyenkezem. A választottakból csak egy maradt, az, melyben elfogtam egy sugarad. Az, amelyikben elmondtam neked, hogy szerettem drága földedet. S szólok: CSAK ENNYIT HOZTAM, Ó URAM ne ítéld meg nagyon szigorúan. (Áprily: Útravaló) Húsvét ünnepén az élet és a halál nagy kérdései na­gyon közel kerülnek hozzánk. Néha, ha betegség, ha szenvedés ér, ha álmaink nem teljesülnek, ha remé­nyeinkben csalódunk, próbáljuk a titkos holnapot, a jövendőt eltakaró felhőket megszaggatni, hogy bepil­lantsunk a boldogságot rejtő kékségbe. De ma, ezen az ünnepen, akik itt vagyunk, és akik munkánkkal és imádságunkkal alkotjuk földi létünket, feleletet keresünk Istenben bízó mély hittel arra, hogy mi az értelme, célja egész életünknek, hogy abból egyszer az örök élet áldása fakadjon ránk, amikor majd haza­szólít a teremtő és megtartó Isten. Nemegyszer tesz­­szük fel magunknak, embertársainknak, Istennek a kérdést: miért születtünk, miért élünk? Mi a célja életünknek? Ki-ki hite és tapasztalata alapján más és más választ ad e nagy és mindent eldöntő kérdésre. Életünk, ahogyan az apostol mondja, örök magvetés — kora hajnaltól késő estig — gyermekkorunktól éle­tünk alkonyáig. Szép az az élet, mely virág alatt, de mindig az iszap felett tud magvető lenni, áldott az a magvetés, melyet édesanyánk álma aranyoz be és szé­pít meg, csodálatos az a magvetés, mely a vadon nőtt gyöngyvirághoz hasonlóan a kövekből is életet fa­kaszt, hogy meleg, foszlós kenyérhez legyen hasonló életünk. A lélekből arat örök életet Balázs Ferenc, akinek életútja az isten- és emberszolgálat jegyében teljesedett ki. Most, amikor lelki szemeinkkel felismertük, hogy minden virágvasárnapnál és nagypénteknél erősebb a húsvéti örömüzenet, jobban, mint bármikor, érezzük és tudjuk, hogy aki vet a léleknek, a lélekből arat örök életet. Nemegyszer mondjuk, hogy az élet napokból áll, és ha az egyes napok jók voltak, jó volt egész életutunk. Azért kérdezzük hát meg minden reggel Istentől: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” És határoz­zuk el minden reggel, hogy a napot csak úgy fogjuk átélni, mint igazi magvető, aki a legnemesebb magva­kat, búzaszemeket veti az elkészített magágyba. Az élet legnemesebb parancsait úgy töltsük be, mintha éppen ez a nap életünk utolsó napja lenne. Ne feled­jük, egy percig sem, hogy a mai napról csak olyan számadást kell adnunk, mint életünk utolsó napjáról, mert az Isten nem feled semmit. Mulasztásaink szá­mon vannak tartva. Ezért napközben is vessünk egy­­egy pillantást lelkünk, szívünk mélyére, hogy lássuk, vajon tetteinkben az Isten iránti szeretet-e a vezetőnk, vagy pedig a testiség szülte harag, irigység, bosszú, kapzsiság, hiúság, múlandó életöröm vezetnek, melyek annyi ifjú és felnőtt lelkét gyomként lepték el a világ minden táján. Ne feledjük egy percig se, hogy Isten szeme rajtunk nyugszik szüntelen, mintha csak egye­dül lennénk a világon; aki tudja gondolatunkat, hallja szavunkat, látja lépéseinket, melyeket tettünk, vagy tenni elmulasztottunk. Ez a te, az én, a mi magvető utunk és nem kétséges egy percig sem, hogy nekünk a lélek magvait, az evangéliumot kell vetnünk, hogy részesei lehessünk az örök üdvösségnek. Ezért mondja Máté evangélista: „jobb néked fél szemmel bemenned az életre, hogy nem két szemmel vettetned a gyehenna tüzére”, és ezért olvassuk János evangéliumában: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent”. Bár az evangéliumok s Jézus egész élete naponként erősítik bennünk az örök életben való bizonyosságot, mégis sokszor lázadozunk a halál ellen. Jönnie kell húsvétnak minden esztendőben, hogy megerősítse bennünk a halhatatlanság, az üdvösség, az élet koro­nájának Istentől nekünk adott legnagyobb áldását! Az örök élet bizonysága a ma ránk virradt húsvét ünnepe, hogy mint örök magvetők ne tévelyegjünk, ne kételkedjünk hitünk igazságában, hanem teremtünk

Next