Unitárius Élet, 1980 (34. évfolyam, 1-6. szám)

1980-01-01 / 1. szám

X­­­XIV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1980. JANUÁR—FEBRUÁR Dávid Ferenc emlékezete Részletek dr. Kovács Lajos püspöknek a kolozsvári emlékzsinaton mondott beszédéből A középkorból az újkorba való átmenet az emberiség szellemtörténetének egyik legradikálisabb, de egyben legcsodálatosabb korszaka. A keresztény középkor kul­túrája, élet- és világszemlélete kifejezetten egyházi kultúra, egyházi élet- és világszemlélet volt, amely a földi élettel és a világ dogmáival szemben lényegében tagadó álláspontot foglalt el. Az egyház korlátlan ha­talomként uralta a közösség és az egyén minden meg­nyilvánulását. Az egyénnek jogai, gondolatai, vélemé­nye a szigorú egyházi kereten kívül nem lehettek. És aztán, a 15. és 16. századokban, a középkor alko­nyán, hihetetlen lendülettel bekövetkezett egy döntő jelentőségű változás. Az európai lélek újjászületett. A normák és formák meginogtak, fokozatosan mind szélesebbre tárult az addig szűk határok közt vajúdó világ. Mind üdébb, frissebb levegő áradt be a kitárult ajtókon és ablakokon a világ és az ember újrafelfe­dezése által. Ennek a korszakalkotó változásnak a hátterében a reneszánsz, a humanizmus és a reformáció hatalmas szellemi mozgalmai állnak. Dávid Ferenc sok tekintetben a humanizmus lelkü­­letét hordozta magában, amelynek eszméi teológiai szemléletének alakulását erőteljesen befolyásolták. Dávid Ferenc azonban mégis elsősorban mélyen val­lásos, hivő lélek, a reformáció eszméinek öntudatos, bátor hirdetője volt. A reformáció a Bibliának a vallá­sos életbe való állításával és kizárólagos tekintélyre emelésével egyszerűbb és tisztább vallást akart terem­teni. Ezért, a Biblia tanításainak alapján, az igazi ke­resztény életbe való visszatérés szükségességét hirdette. Dávid Ferenc a reformációnak ezt az alaptételét meggyőződésünk szerint az összes reformátorok közül a legkövetkezetesebb módon valósította meg, egészen addig, amíg a humanista eszmék hordozójaként és a radikális reformáció hőseként, hitéért és meggyőződé­séért életét kellett áldoznia. Amint azt Varga Béla egyik tanulmányában nagy­szerűen fejezte ki, mi­g Dávid Ferenc gondolatmene­tében és munkája eredményében a hamisítatlan protes­tantizmus valóban konstruktív szintézisét látjuk, amely a transzcendens elemnek az immanenssel való tökéle­tes harmóniáját prófétai előrelátással megteremtette”. Dávid Ferenc egyik fontos jellemvonása az igazság utáni olth­atatlan szomjúsága volt, amely ugyanakkor a mások nézeteivel szembeni türelmességgel és mérsék­lettel párosult. Érdemes ezzel kapcsolatban idéznünk a szabadelvű eszméiről ismert írónak és újságírónak, Szentimrei Jenőnek egy, a harmincas években az egy­ház egyik főtanácsi gyűlését kommentálva, a kolozs­vári napilapok egyikében közölt vezércikkét, ahol töb­bek közt ezeket olvashatjuk: „Ha Dávid Ferenc ma élne, kisebb gondja is nagyobb lenne annál, hogy ere­jét felekezeti villongásokra forgácsolja szét. De éles szemét egy pillanatra se venné le az igazi ellenségről, aki az igazság keresésének útjába mesterséges akadá­lyokat állít és holt betűkkel kíván erőt venni a szel­lem győzhetetlen fellegvárain. Kísérjük csak figyelem­mel Dávid Ferenc életének egymásra tolódó nagy háborúságát. Megtanulhatjuk tőle, hogy a legnehezebb helyzetekben se nyúlt a legkényelmesebb eszközhöz, az erőszakhoz. Pedig nyúlhatott volna. Voltak évei, amikor valójában ő volt az Úr Erdélyben, olyan be­folyást tudott gyakorolni a fejedelem és a főemberek cselekedeteire. De neki az volt a legsúlyosabb fegyvere, hogy a puszta szellem erejével harcolt s büszke ön­tudattal dobta messze magától az erőszaknak még a gondolatát is. A szelíd Jézus tanítványa volt ez a félel­metes bajvívó, aki a belátás, meggyőzés, megértetés harci eszközeinek használatában és az ebbeni állhata­tosságban mutatta meg igazi nagyságát.” Dávid Ferenc egész élete munkájával megmutatta a haladás, a fejlődés, az örök reformáció útját; kijelölte az irányt a jézusi evangélium minél teljesebb megis­merésére, az evangéliumi tanítás társadalmi és kultu­rális vonatkozásainak a figyelembevételére és gyakor­latban való alkalmazására. Ezért van az, hogy orszá­gunk földjén és azon kívül, szerte a nagy világban, az unitárius és haladó szellemű lelki közösségek, vala­mint az azokból kiemelkedő szellemi nagyságok év­századokon át mindenütt az élen jártak minden tár­sadalmi megmozdulásban, amely az emberiség előhala­­dását, a rabszolgaságból való felszabadulását, a külön­böző színű népek közti ellentét megszüntetését, anyagi és szellemi gyarapodását, áldottabb életét szolgálta. Ez a szellem a humanizmusból és a reformációból egy­aránt táplálkozott és táplálkozik ma is. Közgyűlést tartott a magyarországi egyházak ökumenikus tanácsa A magyarországi egyházak öku­menikus tanácsa kedden közgyű­lést tartott, amelyen újabb hatéves időszakra dr. Bartha Tibor reformá­tus püspököt választotta elnökké. A közgyűlés határozatban ítélte el a NATO felelőtlen döntését, ame­­lyet lehetővé tette a közép-hatósu­garú nukleáris rakéták nyugat-euró­pai elhelyezését. Felhívta tagegyházait, hogy a bé­ke erőivel fogjanak össze az em­beriség békéjét veszélyeztető fegy­verkezési versennyel szemben. A közgyűlés méltatta az egész ma­gyar társadalmat egységbe foglaló szövetségi politika eredményes megvalósítását, és kifejezésre juttat­ta, hogy tagegyházai teljes bizalom­mal támogatják a Hazafias Népfront munkáját és konstruktív módon ké­szek közreműködni a társadalom­építés és békemunka közös feladatai­ban. A közgyűlésen mint meghívott megfigyelő részt vett dr. Ferencz József püspök, aki rövid felszólalá­sában köszönetért mondott a meg­hívásért, azért, hogy az általános kérdésekben egyházunk együttmű­ködhet a Tanáccsal. Egyetértését fe­jezte ki az Elnökség által előterjesz­tett jelentésekben foglaltakkal.

Next