Unitárius Élet, 1981 (35. évfolyam, 1-6. szám)

1981-01-01 / 1. szám

Bartók Béla és az unitáriusok Röviddel Budapestre kerülésem után, megürese­dett a budapesti egyházközség kántori állása. Pályá­zó az állás betöltésére volt elég. Egyik értekezleten javasoltam, hogy az állást ne korteskedés, hanem felkészültség alapján töltsük be. Annál is inkább, mert olyan kiváló tagjai is vannak az egyházközség­nek, mint Bartók Béla, aki biztosan segítségünkre lesz a felkészültség eldöntésében. Boldog emlékeze­tű gondnokunk, Kelemen Béla, azonnal mellém állt, s javasolta, hogy bízzanak meg engem Bartók Béla felkérésével. A jelenlevők hozzájárultak a javaslatá­hoz, s így hárult rám a lehetetlennek tűnő feladat: a legendás nagyságú zeneszerző, „kutató” felkérése egy ilyen kicsiségnek látszó ügynek az eldöntésére, mint a kántori állás. Nekem azonban nem látszott túlzásnak ez a lé­pés, mert én Bartók Béla rajongásával a szívemben­­lőttem Budapestre. Az a szerencse ért ugyanis, hogy az első világháború alatt Zsizsmann Rezsőnek, a marosvásárhelyi városi zeneiskola fiatal tanárának lettem kis tehetségű, de annál lelkesebb tanítványa a zongora tanszakon. Zsizsmann Rezső Bartók leg­korábbi apostola volt Erdélyben, ő maga is kiváló művész volt, s zongora és orgona koncertjei híresek voltak a zenei világban országszerte. Amellett őt tartották az országrész legkiválóbb kísérőjének, s ebben a minőségben is hozzájárult, hogy Bartók művei műsorra kerüljenek. Négy évig voltam a ta­nítványa Zsizsmannak, s ez alatt az idő alatt sokat hallottam tőle Bartókról, mint művészről és mint emberről is. Amikor a kolozsvári Teológián meg­hallottam, hogy Bartók (kisfiával, az akkor hatéves Bélával) áttért az unitárius vallásra, már mint régi „ismerőst” zártam a szívembe. (Áttérési. Anya­könyv, 1916. 3. szám alatt.) Árokházy Bélával, a jónevű református zeneszer­zővel és karnaggyal együtt el is jött Bartók, s vé­gighallgatta a pályázók (kik közül Nagy Sándorra és Gálha Sándorra emlékszem) játékát. Minthogy az idő annyira előrehaladt, hogy szünetet kellett tartanunk, meghívtam Bartókot és Árokházyt egy kis falatozóra a Koháry utcai templom egyik olda­lán volt lakásunkba. A falatozást beszélgetés kö­vette, s itt mondotta el Bartók az unitárius temp­lomi zenére vonatkozó nézeteit. Engem főképpen az lepett meg, hogy milyen jól ismerte a régi, XVI. és XVII. század unitárius zenéjét, de az is, hogy mennyire ragaszkodott az istentiszteleti éneklés „a capella” jellegéhez. Az orgonát csak arra való te­kintettel volt hajlandó megengedni, hogy a fővá­rosi unitárius gyülekezet elszokott az énekléstől. Azt azonban, hogy más zeneszerszám használatát is engedélyezzük, nem volt hajlandó elfogadni. Ez en­gem egyénileg lesújtott, mert épp akkoriban szer­veztem meg egy zongora kvartettet (első hegedű a feleségem, második hegedű: a Bazilika karnagya, Keltscha Nándor, gordonka: Kolestor, zongora: Ja­kobi Sándorné). Bartóknak az volt a véleménye, hogy a kvartett adjon külön koncertet, istentiszte­let után, de az istentisztelet folyamán ne játsszék. Kérésemre levélben is leírta erre vonatkozó néze­teit, s ez az a levél, melynek borítékját lev­él­tár­am­ban megtaláltátok. 1940 őszén Amerikába ment, s így további összeköttetésünk megszakadt. De csak személy szerint. Bartók továbbra is befolyásolta az életemet. 1952-ben Lancasterbe jöttem lelkésznek, s alig­hogy idekerültem, Bartók azonnal megjelent az életemben. Egyik legkedvesebb hívem, Mrs. John Chandler felhívott egyik nap telefonon, s meghí­vott délutánra uzsonnára, amelyen — szerinte — nagy meglepetésben lesz részem. A meglepetés az Nagyszentmiklós 1881—New York 1945

Next