Unitárius Élet, 1981 (35. évfolyam, 1-6. szám)
1981-01-01 / 1. szám
Bartók Béla és az unitáriusok Röviddel Budapestre kerülésem után, megüresedett a budapesti egyházközség kántori állása. Pályázó az állás betöltésére volt elég. Egyik értekezleten javasoltam, hogy az állást ne korteskedés, hanem felkészültség alapján töltsük be. Annál is inkább, mert olyan kiváló tagjai is vannak az egyházközségnek, mint Bartók Béla, aki biztosan segítségünkre lesz a felkészültség eldöntésében. Boldog emlékezetű gondnokunk, Kelemen Béla, azonnal mellém állt, s javasolta, hogy bízzanak meg engem Bartók Béla felkérésével. A jelenlevők hozzájárultak a javaslatához, s így hárult rám a lehetetlennek tűnő feladat: a legendás nagyságú zeneszerző, „kutató” felkérése egy ilyen kicsiségnek látszó ügynek az eldöntésére, mint a kántori állás. Nekem azonban nem látszott túlzásnak ez a lépés, mert én Bartók Béla rajongásával a szívembenlőttem Budapestre. Az a szerencse ért ugyanis, hogy az első világháború alatt Zsizsmann Rezsőnek, a marosvásárhelyi városi zeneiskola fiatal tanárának lettem kis tehetségű, de annál lelkesebb tanítványa a zongora tanszakon. Zsizsmann Rezső Bartók legkorábbi apostola volt Erdélyben, ő maga is kiváló művész volt, s zongora és orgona koncertjei híresek voltak a zenei világban országszerte. Amellett őt tartották az országrész legkiválóbb kísérőjének, s ebben a minőségben is hozzájárult, hogy Bartók művei műsorra kerüljenek. Négy évig voltam a tanítványa Zsizsmannak, s ez alatt az idő alatt sokat hallottam tőle Bartókról, mint művészről és mint emberről is. Amikor a kolozsvári Teológián meghallottam, hogy Bartók (kisfiával, az akkor hatéves Bélával) áttért az unitárius vallásra, már mint régi „ismerőst” zártam a szívembe. (Áttérési. Anyakönyv, 1916. 3. szám alatt.) Árokházy Bélával, a jónevű református zeneszerzővel és karnaggyal együtt el is jött Bartók, s végighallgatta a pályázók (kik közül Nagy Sándorra és Gálha Sándorra emlékszem) játékát. Minthogy az idő annyira előrehaladt, hogy szünetet kellett tartanunk, meghívtam Bartókot és Árokházyt egy kis falatozóra a Koháry utcai templom egyik oldalán volt lakásunkba. A falatozást beszélgetés követte, s itt mondotta el Bartók az unitárius templomi zenére vonatkozó nézeteit. Engem főképpen az lepett meg, hogy milyen jól ismerte a régi, XVI. és XVII. század unitárius zenéjét, de az is, hogy mennyire ragaszkodott az istentiszteleti éneklés „a capella” jellegéhez. Az orgonát csak arra való tekintettel volt hajlandó megengedni, hogy a fővárosi unitárius gyülekezet elszokott az énekléstől. Azt azonban, hogy más zeneszerszám használatát is engedélyezzük, nem volt hajlandó elfogadni. Ez engem egyénileg lesújtott, mert épp akkoriban szerveztem meg egy zongora kvartettet (első hegedű a feleségem, második hegedű: a Bazilika karnagya, Keltscha Nándor, gordonka: Kolestor, zongora: Jakobi Sándorné). Bartóknak az volt a véleménye, hogy a kvartett adjon külön koncertet, istentisztelet után, de az istentisztelet folyamán ne játsszék. Kérésemre levélben is leírta erre vonatkozó nézeteit, s ez az a levél, melynek borítékját levéltáramban megtaláltátok. 1940 őszén Amerikába ment, s így további összeköttetésünk megszakadt. De csak személy szerint. Bartók továbbra is befolyásolta az életemet. 1952-ben Lancasterbe jöttem lelkésznek, s alighogy idekerültem, Bartók azonnal megjelent az életemben. Egyik legkedvesebb hívem, Mrs. John Chandler felhívott egyik nap telefonon, s meghívott délutánra uzsonnára, amelyen — szerinte — nagy meglepetésben lesz részem. A meglepetés az Nagyszentmiklós 1881—New York 1945