Unitárius Élet, 1984 (38. évfolyam, 1-6. szám)
1984-01-01 / 1. szám
4 UNITÁRIUS ÉLET Lelkesítő volt számomra gondolatban végigszaladni azokon a munkaterületeken, amelyekről legutóbb írtam. Most már nemcsak rövid távú munkaterveket lehetett csinálni, hanem több évre szólót. Lelkesedésem azonban hiába bimbózott, mivel olyan nyár, majd ősz és tél következett 1944-ben, amilyenre még álmomban sem gondoltam. Egyik meghökkentő esemény után a másik következett. Például az, hogy a Dunapatajra való utazásaim, istentiszteletek tartására, ki voltak téve a bombatámadások veszélyének. Majd megismerkedtem egy számomra szokatlan elnevezéssel, a zsidó gettóval. Kétszer látogattam meg ottani idős barátaimat, egy házaspárt s vittem részükre egy s más engedélyezett apróságot. Később hallottam, 1945-ben, hogy az ilyesmi egyenesen „hőstett” volt. Én nem éreztem annak, de természetesen emberi kötelességnek igen, s különben sem féltem a világon senkitől a jó Istenen kívül. Szeptember első napjaiban megkezdődött az egyetem, azaz majdhogy csak megkezdődött. Mindenesetre jöttek a mi Diákotthonunkba az egyetemi hallgatók, de ez is mennyi ijesztő elemet hordozott magában! Jöttek haza kora délután az egyetemről, s várta őket a SAS behívó. Jöttek haza az egyetemről, s a Gellért térről lélekszakadva hozták a hírt, hogy Sófalvi László mérnök-hallgató barátunk, a villamosra várva, majdnem cafatokra tépetett a bombaszilánk által egy repülőtámadás következtében. Még élt, amikor beszállították a kórházba, de ott hamarosan meghalt. Csekefalvi lelkész volt az édesapja, kit majdnem megőrjített egyetlen gyermekük tragikus halála. Valóságos tálentum volt Sófalvi László, nagy ígéret, ki a székelykeresztúri Unitárius Főgimnáziumban végzett, jól ismertem ottani diákkoromból. Szeretettel emlékezem reá. Édesanyja és édesapja itt voltak temetésén. Októberben már-már kiürült a Diákotthon, de csak rövid időre. Jöttek ugyanis a menekültek, erdélyi lelkész-, tanár- és tanítócsaládaik, kis és nagy gyermekekkel. Aki tehette, tovább ment rokonokhoz, vagy vidéki eklézsiákba, de sokan itt maradtak. Mennyi baj és kétségbeesés! Békeidőben meghitt és termékeny lett volna ez a lüktető élet, de háborúban?! Együtt éltem velük gondjaikban, amiből rengeteg volt, s közösek voltak. Az ősz végén s a téli hónapokban végigszenvedtük Budapest ostromát. Karácsony első napján ugyan még istentiszteletet tartottunk és úrvacsorát osztottunk, de másodnapján már lehetetlen volt. Január 12-én — 1945-ben — kora délután egy repülőbomba vágódott házunkra, elvitte-leköltöztette az iroda feletti harmadik emeletet a tetővel együtt az udvarra, valamint a hátsó lépcsőházat teljes egészében. A lépcsőház alsó végénél a lezúduló nehéz kőlépcsők egy része ravasz módon kanyarodott s valósággal beköltözött abba a szobába, a betört ajtón át, ahol öt menekült barátunk tartózkodott. Nagy volt az ijedelem! Néhányad magammal az irodában voltam. Amúgy nappal volt, de a lezúduló törmeléktől minden elsötétedett. Nem lehet szavakkal érzékeltetni az átélt nehéz perceket. Mi, a Hőgyes Endre utcaiak, január 15-én szabadultunk fel. Pest 18-án, az egész Budapest február 13-án. Amikor január 15-én az első orosz beszédet meghallottuk az óvóhelyen, bizony én megremegtem. Reggel 9 óra lehetett. A legérdekesebb azonban az volt, ami este történt. Nekünk, egyháziaknak, az óvóhelynek egy elkülönített része adatott szálláshelyül, emeletes ágyak voltak, sok férőhelyre volt szükségünk. Este bejött két orosz katona.Megkérdezte, hogy kik vagyunk. Mondtuk, hogy lelkészek, egyházi emberek s családtagjaink. Erre a két orosz katona bekvártélyozta magát a mi helyiségünkbe. Ugyancsak nagy csendben voltunk! Nos, részünkre őrséget jelentett az ő jelenlétük. Ott senki sem halászhatott a zavarosban. Nagyon megbecsültek minket, s ez különös volt. Természetesen nem mindig ugyanazok a katonák voltak éjszaka a mi vendégeink, de úgy látszik, továbbadták a hírt, mert minden éjszakára jutott belőlük őrizetünkre egy vagy kettő. A jó Isten velünk volt! Mihelyt lehetővé vált, hozzáláttunk a romok eltakarításához, udvarunk megtisztításához. Annyi volt belőle, hogy az egyik oldalról nem lehetett átlátni a másik oldalra. Szerencsére alkalmas ládákat találtunk az egyik bérbeadott pincében, s ezekkel hordtuk a törmeléket heteken át a kisudvarba, a nagy gerendákat pedig elnyúljtóztattuk az udvaron hosszában. S mikor március elején mosolyogni kezdett a Nap is az égen, „felköltöztünk” a tetőre, egyre gyakrabban. A tető ugyanis úgy nézett ki, ott is, ahol megmaradt, mint egy rongyos lópokróc. Minden felhasználható anyagot: szarufát, lécet és cserepet összeszedtünk és fedtük a tetőn tátongó nagy és még nagyobb réseket. A becsapódott repülőbombán kívül ugyanis még rengeteg belövés érte házunkat. Pethő Pista bácsi is, nyugodjék csendesen!, feljött a tetőre dolgozni. Sebestyén István házfelügyelő és jómagam rendszeres tetőfedőkké váltunk egy időre. A Hőgyes Endre utca egyik házából el is jöttek hozzánk s kértek, hogy vállaljuk el az ő házuk befedését is. Megfizetik — mondták. A pénz jól jött volna, de idő ég erő nem volt. Közben más feladatot is kaptam illetékes társadalmi szervektől, azt, hogy a munkaképes férfiakat toborozzam össze, és vezessem a Szabadság-híd helyreállításához. Ezt meg is tettem azzal a változtatással, hogy napokon át én is ott maradtam, noha nem volt feladatom, ott maradtam és cipeltem a gerendákat vállamon. Tanúja voltam egy napon annak is, hogy a Szabadság-híd budai íve beszakadt a Dunába. Legyen hála a jó Istennek, templomunk viszonylag épen maradt. Ablakainak nagy része betört, de átmenetileg valamit ezen is tudtunk segíteni. Házunkban szép számmal voltak unitáriusok, de másoknak is reggelenként áhítatot tartottunk. Később kezdtek jönni híveink is a városiból, s vasárnapi istentiszteleteket tartottunk. A házban volt egy ott rekedt katolikus pap is, ő a katolikusok részére végzett papi szolgálatot templomunkban. Nagyon biztató volt, hogy a városparancsnok falragaszain olvastuk, miszerint a templomokban meg kell tartani az istentiszteleteket. Áprilisban, húsvét ünnepén, ünnepi istentiszteletet tartottunk, és úrvacsorát osztottunk. Április 25-én Dunapatajra utaztam, Kunszentmiklósig vonattal, onnan gyalog és szekérrel, s az épen maradt szép templomunkban istentiszteletet tartottam, és úrvacsorát osztottam. Alkalmam volt látni, hogy a földosztó bizottság nekünk is adott tíz hold földet. Május hónapban is ellátogattam Dunapatajra. Emlékezetes utazásnak bizonyult! MostKiskőrösig mentem vonattal, onnan gyalog sokadmagammal át a pusztán, kerülgetve a kobolyákat. Csodálatosan szép volt az idő, s hátizsákkal hátamon tanúja voltam a puszta szépségének, a Kiskunság megejtő varázsának. Megértettem Petőfi rajongását! Az egyik dunapataji szolgálatom után azt mondja Bogárdi István gondnok atyánkfia: Tiszteletes úr, a dunapataji unitárius egyházközség tartozik néhány ezer pengővel az Unitárius Nyugdíjintézetnek. Akkor kértük kölcsön, amikor tíz évvel ezelőtt építettük a templomot. Ezt a tartozást most megadjuk, visszafizetjük az utolsó fillérig, összedobtuk mi már azt a néhány ezer pengőt. El is vittem a pénzt s átadtam, mint illetékesnek, Ferencz József egyházi titkárnak, aki először elkomolyodott, csendben gondolkodott, majd mosolyogva ezt mondta: igazotok van. Megszabadultatok adósságotoktól — a sáibi zsebből. Persze más oldalról nézve, ebben nem volt semmi öröm. Ezt mindannyian tudtuk. Jó másfél év telt el, mígnem Forintunk lett. De addig . . .! !Egyházi életünk egyre több feladatot kínált, s a lehetőségek is javultak. Az egyik elővárosi napilap nagybetűs cím alatt adott hírt arról, hogy a rákospalotai unitárius hívek templomot építenek. Micsoda örvendetes dolog ilyet olvasni. Kiderült, hogy az egyik kedves unitárius hívünk, aki a helyi pártszervezetben jelentős személyiség volt, sugalmazta a cikket. De telket kaptunk templomépítés céljára Újpesten is. Visszagondolva 1945 tavaszára és nyarára, a jövő iránti reménységünk gyarapodásáról adhatunk számot. A kertekben a virágok kinyíltak, a gyümölcsfák dús lombot hajtottak, s a Nap ragyogóan sütött az égen. Bencze Márton