Unitárius Élet, 1984 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1984-01-01 / 1. szám

4 UNITÁRIUS ÉLET Lelkesítő volt számomra gondolatban végigszaladni azokon a munkaterületeken, amelyekről legutóbb ír­tam. Most már nemcsak rövid távú munkaterveket lehetett csinálni, hanem több évre szólót. Lelkesedé­sem azonban hiába bimbózott, mivel olyan nyár, majd ősz és tél következett 1944-ben, amilyenre még ál­momban sem gondoltam. Egyik meghökkentő ese­mény után a másik következett. Például az, hogy a Dunapatajra való utazásaim, istentiszteletek tartására, ki voltak téve a bombatámadások veszélyének. Majd megismerkedtem egy számomra szokatlan elnevezés­sel, a zsidó gettóval. Kétszer látogattam meg ottani idős barátaimat, egy házaspárt s vittem részükre egy s más engedélyezett apróságot. Később hallottam, 1945-ben, hogy az ilyesmi egyenesen „hőstett” volt. É­n nem éreztem annak, de természetesen emberi kö­telességnek igen, s különben sem féltem a világon senkitől a jó Istenen kívül. Szeptember első napjaiban megkezdődött az egye­tem, azaz majdhogy csak megkezdődött. Mindenesetre jöttek a mi Diákotthonunkba az egyetemi hallgatók, de ez is mennyi ijesztő elemet hordozott magában! Jöttek haza kora délután az egyetemről, s várta őket a SAS behívó. Jöttek haza az egyetemről, s a Gellért térről lélekszakadva hozták a hírt, hogy Sófalvi­ Lász­ló mérnök-hallgató barátunk, a villamosra várva, majdnem cafatokra tépetett a bombaszilánk által egy repülőtámadás következtében. Még élt, amikor be­szállították a kórházba, de ott hamarosan meghalt. Csekefalvi lelkész volt az édesapja, kit majdnem megőrjített egyetlen gyermekük tragikus halála. Va­lóságos tálentum volt Sófalvi László, nagy­­ ígéret, ki a székelykeresztúri Unitárius Főgimnáziumban vég­zett, jól ismertem ottani diákkoromból. Szeretettel emlékezem reá. Édesanyja és édesapja itt voltak te­metésén. Októberben már-már kiürült a Diákotthon, de csak rövid időre. Jöttek ugyanis a menekültek, erdélyi lel­kész-, tanár- és tanítócsaládaik, kis és nagy gyerme­kekkel. Aki tehette, tovább ment rokonokhoz, vagy vidéki eklézsiákba, de sokan itt maradtak. Mennyi baj és kétségbeesés! Békeidőben meghitt és termékeny lett volna ez a lüktető élet, de háborúban?! Együtt éltem velük gondjaikban, amiből rengeteg volt, s kö­zösek voltak. Az ősz végén s a téli hónapokban vé­gigszenvedtük Budapest ostromát. Karácsony első nap­­ján ugyan még istentiszteletet tartottunk és úrvacso­rát osztottunk, de másodnapján már lehetetlen volt. Január 12-én — 1945-ben — kora délután egy repülő­bomba vágódott házunkra, elvitte-leköltöztette az iro­da feletti harmadik emeletet a tetővel együtt az ud­varra, valamint a hátsó lépcsőházat teljes egészében. A lépcsőház alsó végénél a lezúduló nehéz kőlépcsők egy része ravasz módon kanyarodott s valósággal be­költözött abba a szobába, a betört ajtón át, ahol öt menekült barátunk tartózkodott. Nagy volt az ijede­­lem! Néhányad magammal az irodában voltam. Amúgy nappal volt, de a lezúduló törmeléktől minden elsötétedett. Nem lehet szavakkal érzékeltetni az átélt nehéz perceket. Mi, a Hőgyes Endre utcaiak, január 15-én szabadultunk fel. Pest 18-án, az egész Budapest február 13-án. Amikor január 15-én az első orosz be­szédet meghallottuk az óvóhelyen, bizony én megre­­megtem­. Reggel 9 óra lehetett. A legérdekesebb azon­ban az volt, ami este történt. Nekünk, egyháziaknak, az óvóhelynek egy elkülönített része adatott szállás­helyül, emeletes ágyak voltak, sok férőhelyre volt szükségünk. Este bejött két orosz katona.­­Megkér­dezte, hogy kik vagyunk. Mondtuk, hogy lelkészek, egyházi emberek s családtagjaink. Erre a két orosz katona bekvártélyozta magát a mi helyiségünkbe. Ugyancsak nagy csendben voltunk! Nos, részünkre őr­séget­ jelentett az ő jelenlétük. Ott senki sem halász­hatott a zavarosban. Nagyon megbecsültek minket, s ez különös volt. Természetesen nem mindig ugyan­azok a katonák voltak éjszaka a mi vendégeink, de úgy látszik, továbbadták a hírt, mert minden éjszaká­ra jutott belőlük őrizetünkre egy vagy kettő. A jó Isten velünk volt! Mihelyt lehetővé vált, hozzáláttunk a romok elta­karításához, udvarunk megtisztításához. Annyi volt belőle, hogy az egyik oldalról nem lehetett átlátni a másik oldalra. Szerencsére alkalmas ládákat talál­tunk az egyik bérbeadott pincében, s ezekkel hord­tuk a törmeléket heteken át a kisudvarba, a nagy gerendákat pedig elnyúljtóztattuk az udvaron hosszá­ban. S mikor március elején mosolyogni kezdett a Nap is az égen, „felköltöztünk” a tetőre, egyre gyak­rabban. A tető ugyanis úgy nézett ki, ott is, ahol meg­maradt, mint egy rongyos lópokróc. Minden felhasz­nálható anyagot: szarufát, lécet és cserepet össze­szedtünk és fedtük a tetőn tátongó nagy és még na­gyobb réseket. A becsapódott repülőbombán kívül ugyanis még rengeteg belövés érte házunkat. Pethő Pista bácsi is, nyugodjék csendesen!, feljött a tetőre dolgozni. Sebestyén István házfelügyelő és jómagam rendszeres tetőfedőkké váltunk egy időre. A Hőgyes Endre utca egyik házából el is jöttek hozzánk s kér­tek, hogy vállaljuk el az ő házuk befedését is. Meg­fizetik — mondták. A­ pénz jól jött volna, de idő ég erő nem volt. Közben más feladatot is kaptam illetékes társadal­mi szervektől, azt, hogy a munkaképes férfiakat to­borozzam össze, és vezessem a Szabadság-híd helyre­­állításához. Ezt meg is tettem azzal a változtatással, hogy napokon át én is ott maradtam, noha nem volt feladatom, ott maradtam és cipeltem a gerendákat vállamon. Tanúja voltam egy napon annak is, hogy a Szabadság-híd budai íve beszakadt a Dunába. Legyen hála a jó Istennek, templomunk viszonylag épen maradt. Ablakainak nagy része betört, de át­menetileg valamit ezen is tudtunk segíteni. Házunk­ban szép számmal voltak unitáriusok, de másoknak is reggelenként áhítatot tartottunk. Később kezdtek jönni híveink is a városiból, s vasárnapi istentiszte­leteket tartottunk. A házban volt egy ott rekedt ka­tolikus pap is, ő a katolikusok részére végzett papi szolgálatot templomunkban. Nagyon biztató volt, hogy a városparancsnok falragaszain olvastuk, miszerint a templomokban meg kell tartani az istentiszteleteket. Áprilisban, húsvét ünnepén, ünnepi istentiszteletet tartottunk, és úrvacsorát osztottunk. Április 25-én Dunapatajra utaztam, Kunszentmiklósig vonattal, on­nan gyalog és szekérrel, s az épen maradt szép temp­lomunkban istentiszteletet tartottam, és úrvacsorát osztottam. Alkalmam volt látni, hogy a földosztó bi­zottság nekünk is adott tíz hold földet. Május hónap­ban is ellátogattam Dunapatajra. Emlékezetes uta­zásnak bizonyult! Most­­Kiskőrösig mentem vonattal, onnan gyalog sokadmagammal át a pusztán, kerül­getve a kobolyákat. Csodálatosan szép volt az idő, s hátizsákkal hátamon tanúja voltam a puszta szépségé­nek, a Kiskunság megejtő varázsának. Megértettem Petőfi rajongását! Az egyik dunapataji szolgálatom után azt mondja Bogárdi István gondnok atyánkfia: Tiszteletes úr, a dunapataji unitárius egyházközség tartozik néhány ezer pengővel az Unitárius Nyugdíj­­intézetnek. Akkor kértük kölcsön, amikor tíz évvel ezelőtt építettük a templomot. Ezt a tartozást most megadjuk, visszafizetjük az utolsó fillérig, összedob­tuk mi már azt a néhány ezer pengőt. El is vittem a pénzt s átadtam, mint illetékesnek, Ferencz József egyházi titkárnak, aki először elkomolyodott, csend­ben gondolkodott, majd mosolyogva ezt mondta: iga­­zotok van. Megszabadultatok adósságotoktól — a sáibi zsebből. Persze más oldalról nézve, ebben nem volt semmi öröm. Ezt mindannyian tudtuk. Jó másfél év telt el, mígnem Forintunk lett. De addig . . .! !Egyházi életünk egyre több feladatot kínált, s a le­hetőségek is javultak. Az egyik elővárosi napilap nagybetűs cím alatt adott hírt arról, hogy a rákos­­palotai unitárius hívek templomot építenek. Micsoda örvendetes dolog ilyet olvasni. Kiderült, hogy az egyik kedves unitárius hívünk, aki a helyi pártszervezetben jelentős személyiség volt, sugalmazta a cikket. De tel­ket kaptunk templomépítés céljára Újpesten i­s. Visszagondolva 1945 tavaszára és nyarára, a jövő iránti reménységünk gyarapodásáról adhatunk számot. A kertekben a virágok kinyíltak, a gyümölcsfák dús lombot hajtottak, s a Nap ragyogóan sütött az égen. Bencze Márton

Next