Unitárius Élet, 1986 (40. évfolyam, 1-6. szám)

1986-01-01 / 1. szám

XL. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1986. JANUÁR-FEBRUÁR UNITÁRIUS ÉLET 1986 a BÉKE nemzetközi éve Az ENSZ 1982-es közgyűlése megállapította, hogy „a béke még csak cél és nem realitás”. Európában négy évtizede béke van. A béke mégsem természetes velejárója életünknek, naponta hallunk háborús híre­ket, jelentések jönnek a világ valamelyik pontján fel­lángoló harcokról, újabb és újabb fegyverek hagyják el a gyárakat. A háború hívei a föld után a csilla­gokat is megcélozták. A mindennapok történéseinek ilyen közelsége azonban a fenyegetettség elleni közös fellépés kényszerét és esélyeit is megnövelte. Ugyan­csak naponta hallunk a békeszerető erők tiltakozásai­ról, tüntetésekről, békekezdeményezésekről. E meg­győződéstől vezéreltetve határozta el az ENSZ köz­gyűlése még 1982-en azt, hogy 1986 legyen a béke nemzetközi éve. Akkor döntött így tehát, amikor leg­feljebb még csak remélhettük azt, ami e programév­nek kezdete lett: a genfi csúcstalálkozót 1985 őszén. A genfi kézfogás világszerte bizakodást kelt a bé­kéért küzdő emberekben, s az eddiginél is sürgetőbb feladattá teszi, hogy ki-ki a maga posztján és lehe­tőségei szerint tegyen meg mindent a béke fenntar­tásáért, „hiszen lám, immár az óceán túlpartján is ki­mondatott, amit a Szovjetunió és a szocialista orszá­gok régóta hangoztatnak: hogy az atomháborút nem lehet megnyerni, megvívni pedig nem szabad. De vál­tozatlanul küzdeni kell, hogy azt is mindenütt felis­merjék: a veszély megszüntetésének egyetlen módja korunk legaggasztóbb környezeti ártalmának, a század veszélyes hulladékának, az atomfegyervezetnek a csökkentése, távlatokban pedig teljes eltakarítása. Minden egyéb bizodalom csak illúzió, így az űrhad­viselésbe, mint valamiféle hatékony égi pajzsba vetett hit is az”. Szilveszter estéjén búcsúztatjuk az Ó­ évet és az Új­év hajnalán köszöntjük az újat és kívántunk egymás­nak boldog újesztendőt. „Ki a múltba néz, a jövőbe lát.” Nézzünk mi vallásos emberek is a múltba, hogy bizakodással nézhessünk a jövőbe. Négy évtized telt el azóta, hogy a diadalmasan előretörő szovjet had­sereg felszabadította Magyarországot, kiűzte az ország­ból a megszálló német fasiszta csapatokat és magyar csatlósaikat. A felszabadulással valóra vált nemzetünk legjobbjainak álma és törekvése, az ország visszanyer­te szuverenitását, népünk saját kezébe vehette sorsá­nak alakítását. Hosszú és nehéz volt az út, de ma már bátran el­mondhatjuk, hogy társadalmi életünk jellemzője az állam és az egyházak jó kapcsolata. Az állam — az alkotmány értelmében — biztosítja a hívők számára a teljes vallásszabadságot, valamint az egyházak eredményes működéséhez a kedvező fel­tételeket. Komoly anyagi támogatásban részesíti az egyházi szociális intézményeket, segíti a műemlék jel­legű épületek megóvását, valamint a költségvetésből kiegészíti az egyházi személyek illetményét. A rádió rendszeresen sugároz egyházi szertartásokat, a TV pe­dig olykor egyházi rendezvényekről is közvetít. Az egyházak viszont elismerik az ország államrendjét, tiszteletben tartják alkotmányát. Nem engedik meg a vallásos rendezvények államellenes politikai célok­ra való felhasználását, támogatják a béke megőrzé­séért folyó küzdelmet, elítélik a háborús uszítást. A magyar állam rendezte viszonyát a Vatikánnal is és rendezett kapcsolata van más nemzetközi egyházi szervezetekkel. Mi, unitáriusok, szám szerint kevesen vagyunk, szerény becslés szerint kb. tizenkétezren. Ehhez viszonyítva jelentős számú magyar unitárius él az ország határain túl, közeli és távoli országokban. Az alkotmány biztosította lelkiismereti szabadság és az egyházak autonóm működésének feltételei között mi vallásos emberek és papi személyek egyenrangú állampolgárként veszünk részt a közéletben és a nép javára végzett közös munkában. Európa most már több mint negyven esztendőt meg­élt békéje a legdrágább közös kincs, de tudnunk kell azt is, hogy törékeny béke ez, amelynek csendjét új­ból és újból fegyverropogás veri föl. „Nyilvánvaló, hogy nem maradhatunk kívülállók, nem húzódhatunk be kontinensünk vagy hazánk határainak fedezéke mögé. Hiszen a fenyegetés ellen nem fedezékre, ha­nem olyan fedezetre van szükség, amelyet milliók szava erősít. Annál is inkább, mivel tudjuk: a béke­mozgalom az utóbbi években országhatáron innen és túl hatékony, számításon kívül nem hagyható politi­kai erővé vált.” Arányszámunkat meghaladóan a mi szavunk is erő­síti a békemozgalmat, mert vezetőink — dr. Ferencz József püspök és Bartók Béla főgondnok — részt vesz­nek a több milliós létszámú Világszövetségünk (IARF) kongresszusain és a tagegyházak tanácskozásain (USA, Japán, Anglia, Hollandia, NSZK, Svájc, Csehszlovákia, Románia, Canada, Afrika stb.), ahol mártír püspö­künk, Dávid Ferenc szellemében a tolerancia jegyé­ben hitet tesznek a béke mellett. Ez jelenti a legfőbb jót, a legmagasabbrendű élet­­közösséget, amelyben az egyedüli feltétlen hatalom a­­szeretet.­­ Nekünk, kik mindnyájan Isten egyenlő gyermekei vagyunk, hivatásunk van ezen a földön. Ez a hivatás Istennek, az Atyának dicsőítésében és az erkölcsi pa­rancs feltétlen teljesítésében áll. Ez azt jelenti, hogy a múlt, mint az ihletésnek és nemes hagyományoknak fő forrása, kötelez, de nem minden tekintetben köt. Ami a régiből elavult, attól megszabadulni legyen elég erőd, ami szárnyaid emelkedésében akadályoz, kíméletlenül rázd le magadról. A régi törvényt újra kell értékelned, új, üde, friss szellemmel kell megtöl­tened. Isten lelke szerint időről időre újjá kell születned, hogy polgára, cselekvő és áldásaiban osztozó tagja le­hess az eszményi világnak, Isten országának. E jézusi gondolatok fégyében kívánjuk, hogy a vi­lág minden részén megvalósuljon a béke és a szeretet hassa át az embereket, hogy békésen egymás mellett élve építhessük Isten országát. Dr. Kiss József főgondnokhelyettes

Next