Unitárius Élet, 1986 (40. évfolyam, 1-6. szám)
1986-01-01 / 1. szám
XL. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1986. JANUÁR-FEBRUÁR UNITÁRIUS ÉLET 1986 a BÉKE nemzetközi éve Az ENSZ 1982-es közgyűlése megállapította, hogy „a béke még csak cél és nem realitás”. Európában négy évtizede béke van. A béke mégsem természetes velejárója életünknek, naponta hallunk háborús híreket, jelentések jönnek a világ valamelyik pontján fellángoló harcokról, újabb és újabb fegyverek hagyják el a gyárakat. A háború hívei a föld után a csillagokat is megcélozták. A mindennapok történéseinek ilyen közelsége azonban a fenyegetettség elleni közös fellépés kényszerét és esélyeit is megnövelte. Ugyancsak naponta hallunk a békeszerető erők tiltakozásairól, tüntetésekről, békekezdeményezésekről. E meggyőződéstől vezéreltetve határozta el az ENSZ közgyűlése még 1982-en azt, hogy 1986 legyen a béke nemzetközi éve. Akkor döntött így tehát, amikor legfeljebb még csak remélhettük azt, ami e programévnek kezdete lett: a genfi csúcstalálkozót 1985 őszén. A genfi kézfogás világszerte bizakodást kelt a békéért küzdő emberekben, s az eddiginél is sürgetőbb feladattá teszi, hogy ki-ki a maga posztján és lehetőségei szerint tegyen meg mindent a béke fenntartásáért, „hiszen lám, immár az óceán túlpartján is kimondatott, amit a Szovjetunió és a szocialista országok régóta hangoztatnak: hogy az atomháborút nem lehet megnyerni, megvívni pedig nem szabad. De változatlanul küzdeni kell, hogy azt is mindenütt felismerjék: a veszély megszüntetésének egyetlen módja korunk legaggasztóbb környezeti ártalmának, a század veszélyes hulladékának, az atomfegyervezetnek a csökkentése, távlatokban pedig teljes eltakarítása. Minden egyéb bizodalom csak illúzió, így az űrhadviselésbe, mint valamiféle hatékony égi pajzsba vetett hit is az”. Szilveszter estéjén búcsúztatjuk az Ó évet és az Újév hajnalán köszöntjük az újat és kívántunk egymásnak boldog újesztendőt. „Ki a múltba néz, a jövőbe lát.” Nézzünk mi vallásos emberek is a múltba, hogy bizakodással nézhessünk a jövőbe. Négy évtized telt el azóta, hogy a diadalmasan előretörő szovjet hadsereg felszabadította Magyarországot, kiűzte az országból a megszálló német fasiszta csapatokat és magyar csatlósaikat. A felszabadulással valóra vált nemzetünk legjobbjainak álma és törekvése, az ország visszanyerte szuverenitását, népünk saját kezébe vehette sorsának alakítását. Hosszú és nehéz volt az út, de ma már bátran elmondhatjuk, hogy társadalmi életünk jellemzője az állam és az egyházak jó kapcsolata. Az állam — az alkotmány értelmében — biztosítja a hívők számára a teljes vallásszabadságot, valamint az egyházak eredményes működéséhez a kedvező feltételeket. Komoly anyagi támogatásban részesíti az egyházi szociális intézményeket, segíti a műemlék jellegű épületek megóvását, valamint a költségvetésből kiegészíti az egyházi személyek illetményét. A rádió rendszeresen sugároz egyházi szertartásokat, a TV pedig olykor egyházi rendezvényekről is közvetít. Az egyházak viszont elismerik az ország államrendjét, tiszteletben tartják alkotmányát. Nem engedik meg a vallásos rendezvények államellenes politikai célokra való felhasználását, támogatják a béke megőrzéséért folyó küzdelmet, elítélik a háborús uszítást. A magyar állam rendezte viszonyát a Vatikánnal is és rendezett kapcsolata van más nemzetközi egyházi szervezetekkel. Mi, unitáriusok, szám szerint kevesen vagyunk, szerény becslés szerint kb. tizenkétezren. Ehhez viszonyítva jelentős számú magyar unitárius él az ország határain túl, közeli és távoli országokban. Az alkotmány biztosította lelkiismereti szabadság és az egyházak autonóm működésének feltételei között mi vallásos emberek és papi személyek egyenrangú állampolgárként veszünk részt a közéletben és a nép javára végzett közös munkában. Európa most már több mint negyven esztendőt megélt békéje a legdrágább közös kincs, de tudnunk kell azt is, hogy törékeny béke ez, amelynek csendjét újból és újból fegyverropogás veri föl. „Nyilvánvaló, hogy nem maradhatunk kívülállók, nem húzódhatunk be kontinensünk vagy hazánk határainak fedezéke mögé. Hiszen a fenyegetés ellen nem fedezékre, hanem olyan fedezetre van szükség, amelyet milliók szava erősít. Annál is inkább, mivel tudjuk: a békemozgalom az utóbbi években országhatáron innen és túl hatékony, számításon kívül nem hagyható politikai erővé vált.” Arányszámunkat meghaladóan a mi szavunk is erősíti a békemozgalmat, mert vezetőink — dr. Ferencz József püspök és Bartók Béla főgondnok — részt vesznek a több milliós létszámú Világszövetségünk (IARF) kongresszusain és a tagegyházak tanácskozásain (USA, Japán, Anglia, Hollandia, NSZK, Svájc, Csehszlovákia, Románia, Canada, Afrika stb.), ahol mártír püspökünk, Dávid Ferenc szellemében a tolerancia jegyében hitet tesznek a béke mellett. Ez jelenti a legfőbb jót, a legmagasabbrendű életközösséget, amelyben az egyedüli feltétlen hatalom aszeretet. Nekünk, kik mindnyájan Isten egyenlő gyermekei vagyunk, hivatásunk van ezen a földön. Ez a hivatás Istennek, az Atyának dicsőítésében és az erkölcsi parancs feltétlen teljesítésében áll. Ez azt jelenti, hogy a múlt, mint az ihletésnek és nemes hagyományoknak fő forrása, kötelez, de nem minden tekintetben köt. Ami a régiből elavult, attól megszabadulni legyen elég erőd, ami szárnyaid emelkedésében akadályoz, kíméletlenül rázd le magadról. A régi törvényt újra kell értékelned, új, üde, friss szellemmel kell megtöltened. Isten lelke szerint időről időre újjá kell születned, hogy polgára, cselekvő és áldásaiban osztozó tagja lehess az eszményi világnak, Isten országának. E jézusi gondolatok fégyében kívánjuk, hogy a világ minden részén megvalósuljon a béke és a szeretet hassa át az embereket, hogy békésen egymás mellett élve építhessük Isten országát. Dr. Kiss József főgondnokhelyettes