Unitárius Élet, 1987 (41. évfolyam, 1-6. szám)

1987-01-01 / 1. szám

UNITÁRIUS ÉLET , XLI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1987. JANUÁR-FEBRUÁR ÚJ ESZTENDŐ Már jócskán benne járunk az új évben. Iparban, mezőgazdaságban és az irodákban megszokott rit­musban zajlanak a hétköznapok. Munkás, dolgos kezek végzik a reájuk bízottakat, a megélhetésünket biztosító termelő munkát. Hol vannak már az elmúlt év végi ünnepi napok, az újévi fergeteges hangulat? Szinte el is felejtettük a karácsonyi, szilveszteri órák ízét. Pedig hogy készülődtünk azokra ! Milyen boldogan vártuk a bethlehemi csillag feltűnését. Fitalok, öre­gek tárták ki szívüket a karácsonyi csodák felé. Aztán pár nap múlva szóban és írásban visszhang­zott a sokezernyi jókívánság: „Boldog új évet!” Mindez lassan elmerült a feledés homályába. Már nem ezen elmúlt napokra, órákra tekintünk, hanem előre nézünk, tavaszváró lélekkel a jövő felé pillant­­gatunk. Újévi fogadkozásaink, új elhatározásaink és célkitűzéseink mintha nem is lettek volna. Talán nem is vesszük már komolyan azokat. Betudjuk annak, hogy az új esztendők közeledtével szokás a jókívánság kifejezése, szokás a megújításra, megúju­lásra törekvő fogadkozás. Ma már minden a régi kerékvágásban halad, élet­utunk iránya nemigen tér el az eddig megszokottól. Sokan talán nem is akarják felcserélni eddigi jól be­gyakorlott életvitelüket valami mással, újjal, meg nem szokottal, esetleg bizonytalannal. Járt utat a járatlannal nem mindenki szereti felcserélni, felvál­tani. Maradjunk a kitaposott ösvényeken — mond­ják —, abból nem lehet semmi baj, kár volna feles­legesen kockáztatni, ha talán jobbat is ígér az irány­váltás. Pedig az új évnek azon első órái voltak a jók, a helyes hangulatúak. Amikor új évet, új utat kíván­tunk magunknak és másoknak, amikor bíztunk abban, hogy 1987 valóban boldogságot hozhat mind­nyájunknak. Az élet elvárja, sőt megköveteli a szün­telen megújulást, változást. Pusztán kényelemből, óvatosságból nem lehet beletörődni a hiányosságok­ba, a sekélyebb eredményekbe. Tudnunk kell, hogy az élet egy állandó folyamat. Soha semmire nem mondhatjuk, hogy kész, nincs tovább. A fejlődésnek folyamatosnak kell lennie. Szebbet, jobbat csak a szüntelen változás hozhat. Az ember önmaga sem teljesen kész, befejezett lény. Az evolúció nemcsak a messze hajnalkorban, őskorban tartott. Még nem mondhatjuk, hogy létünk teljesen kiforrott, befeje­zett. Lehet, hogy a külső, fizikai állapotunk már nem sokat változik, de a belső ember, annak gondol­kodása, szellemisége még messze van a tökéletesség­től. Már­pedig emlékeznünk kell Jézus felhívására, aki így tanított: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Ami nem fejlődik, az hanyatlik, vallják a hozzáértők. Ezért érezzük szinte ösztönösen az új esztendők fordultával, hogy indo­koltak a fogadkozások, az új célkitűzések, a boldo­gabb jövendő vágya, reménye. Olyankor mindig sajátunknak érezzük a bibliai sóvárgást: „új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint...” (2 Péter 3,13.) Sajnos, a várva várt boldogságnak, a fejlettebb életvitelünknek számtalan akadálya van. Nap nap után látnunk kell terheinket is, amelyek gátolják terveink megvalósítását. Gazdasági, politikai bukta­tók leselkednek ránk, és őszintén be kell vallanunk, hogy a mi „hozzáállásunk” a feladatokhoz sem kifo­gástalan. Hogy az előttünk álló év csakugyan boldog, eredményes legyen, elsőrenden nekünk magunknak kell szemléletet váltanunk, felelősen cselekednünk és magasabb fordulatra kapcsolnunk. Az ószövetségben Akháb király kérdi a prófétát: „Ki kezdje meg a harcot?” Mire a felelet: „Te!” Nekünk is ez a válasz. Boldogabb életünk formálása elsőrenden a mi dolgunk. A tied, az enyém. A hívő ember imádságaiban is kéri Istent, hogy vigyázzon életére, segítse őt mindennapjaiban. A gondokban, a bajokban Isten a legfőbb támasza. De az ima soha nem lehet tétlen csodavárás. Nem remélhető a „Deus ex machina” látványos, külső, isteni beavatkozás. A dávidi zsoltár ad helyes út­mutatást a jól fogalmazott imádsághoz. „Tiszta szí­vet teremts bennem oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem”. A mi lelkünknek, a mi akaratunknak kell az életharcot megvívni. Nem mutogathatunk másra, nem várhatjuk a „sült galambot”. Ha mi kivonjuk magunkat a terhek viseléséből, a jobb és lelkiismeretesebb munka vállalásából, akkor nem re­mélhetünk tartalmasabb életet. Megrendítően tanítja népét több mint két és félezer éve csaiás próféta, mondván, hogy Isten előtt az igazi böjt, a helyes szolgálat, amelyet Ő kedvel. „Az éhezőnek megszegd kenyeredet, ha mezítelent látsz, azt felruházzad... az elepedt lelkűt megvigasztaljad... fiaid a régi romokat megépítik, az emberöltők alapzatait felra­kod. .. akkor neveztetel majd a romlás építőjének, az ösvények megújítójának..

Next