Unitárius Élet, 1987 (41. évfolyam, 1-6. szám)
1987-01-01 / 1. szám
UNITÁRIUS ÉLET , XLI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1987. JANUÁR-FEBRUÁR ÚJ ESZTENDŐ Már jócskán benne járunk az új évben. Iparban, mezőgazdaságban és az irodákban megszokott ritmusban zajlanak a hétköznapok. Munkás, dolgos kezek végzik a reájuk bízottakat, a megélhetésünket biztosító termelő munkát. Hol vannak már az elmúlt év végi ünnepi napok, az újévi fergeteges hangulat? Szinte el is felejtettük a karácsonyi, szilveszteri órák ízét. Pedig hogy készülődtünk azokra ! Milyen boldogan vártuk a bethlehemi csillag feltűnését. Fitalok, öregek tárták ki szívüket a karácsonyi csodák felé. Aztán pár nap múlva szóban és írásban visszhangzott a sokezernyi jókívánság: „Boldog új évet!” Mindez lassan elmerült a feledés homályába. Már nem ezen elmúlt napokra, órákra tekintünk, hanem előre nézünk, tavaszváró lélekkel a jövő felé pillantgatunk. Újévi fogadkozásaink, új elhatározásaink és célkitűzéseink mintha nem is lettek volna. Talán nem is vesszük már komolyan azokat. Betudjuk annak, hogy az új esztendők közeledtével szokás a jókívánság kifejezése, szokás a megújításra, megújulásra törekvő fogadkozás. Ma már minden a régi kerékvágásban halad, életutunk iránya nemigen tér el az eddig megszokottól. Sokan talán nem is akarják felcserélni eddigi jól begyakorlott életvitelüket valami mással, újjal, meg nem szokottal, esetleg bizonytalannal. Járt utat a járatlannal nem mindenki szereti felcserélni, felváltani. Maradjunk a kitaposott ösvényeken — mondják —, abból nem lehet semmi baj, kár volna feleslegesen kockáztatni, ha talán jobbat is ígér az irányváltás. Pedig az új évnek azon első órái voltak a jók, a helyes hangulatúak. Amikor új évet, új utat kívántunk magunknak és másoknak, amikor bíztunk abban, hogy 1987 valóban boldogságot hozhat mindnyájunknak. Az élet elvárja, sőt megköveteli a szüntelen megújulást, változást. Pusztán kényelemből, óvatosságból nem lehet beletörődni a hiányosságokba, a sekélyebb eredményekbe. Tudnunk kell, hogy az élet egy állandó folyamat. Soha semmire nem mondhatjuk, hogy kész, nincs tovább. A fejlődésnek folyamatosnak kell lennie. Szebbet, jobbat csak a szüntelen változás hozhat. Az ember önmaga sem teljesen kész, befejezett lény. Az evolúció nemcsak a messze hajnalkorban, őskorban tartott. Még nem mondhatjuk, hogy létünk teljesen kiforrott, befejezett. Lehet, hogy a külső, fizikai állapotunk már nem sokat változik, de a belső ember, annak gondolkodása, szellemisége még messze van a tökéletességtől. Márpedig emlékeznünk kell Jézus felhívására, aki így tanított: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Ami nem fejlődik, az hanyatlik, vallják a hozzáértők. Ezért érezzük szinte ösztönösen az új esztendők fordultával, hogy indokoltak a fogadkozások, az új célkitűzések, a boldogabb jövendő vágya, reménye. Olyankor mindig sajátunknak érezzük a bibliai sóvárgást: „új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint...” (2 Péter 3,13.) Sajnos, a várva várt boldogságnak, a fejlettebb életvitelünknek számtalan akadálya van. Nap nap után látnunk kell terheinket is, amelyek gátolják terveink megvalósítását. Gazdasági, politikai buktatók leselkednek ránk, és őszintén be kell vallanunk, hogy a mi „hozzáállásunk” a feladatokhoz sem kifogástalan. Hogy az előttünk álló év csakugyan boldog, eredményes legyen, elsőrenden nekünk magunknak kell szemléletet váltanunk, felelősen cselekednünk és magasabb fordulatra kapcsolnunk. Az ószövetségben Akháb király kérdi a prófétát: „Ki kezdje meg a harcot?” Mire a felelet: „Te!” Nekünk is ez a válasz. Boldogabb életünk formálása elsőrenden a mi dolgunk. A tied, az enyém. A hívő ember imádságaiban is kéri Istent, hogy vigyázzon életére, segítse őt mindennapjaiban. A gondokban, a bajokban Isten a legfőbb támasza. De az ima soha nem lehet tétlen csodavárás. Nem remélhető a „Deus ex machina” látványos, külső, isteni beavatkozás. A dávidi zsoltár ad helyes útmutatást a jól fogalmazott imádsághoz. „Tiszta szívet teremts bennem oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem”. A mi lelkünknek, a mi akaratunknak kell az életharcot megvívni. Nem mutogathatunk másra, nem várhatjuk a „sült galambot”. Ha mi kivonjuk magunkat a terhek viseléséből, a jobb és lelkiismeretesebb munka vállalásából, akkor nem remélhetünk tartalmasabb életet. Megrendítően tanítja népét több mint két és félezer éve csaiás próféta, mondván, hogy Isten előtt az igazi böjt, a helyes szolgálat, amelyet Ő kedvel. „Az éhezőnek megszegd kenyeredet, ha mezítelent látsz, azt felruházzad... az elepedt lelkűt megvigasztaljad... fiaid a régi romokat megépítik, az emberöltők alapzatait felrakod. .. akkor neveztetel majd a romlás építőjének, az ösvények megújítójának..