Unitárius Élet, 1989 (43. évfolyam, 1-6. szám)

1989-01-01 / 1. szám

XLIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1989. JANUÁR—FEBRUÁR UNITÁRIUS ÉLET 1989. ”Ne félj, mert én veled vagyok .. Ésaiás 41:10. Már jócskán benne járunk az új évben, de egyházi lapunkban ez az első alkalom, hogy a most kezdett esztendőről elmondjuk gondolatainkat. Az elmúlt szilveszteri hangulatot már szinte elfeledtették a rákö­vetkező napok munkás fáradalmai s a cselekvő kötelességteljesítés. Az egykori kezet rázó jókívánságok meg az üdvözlő postai lapok lassan feledésbe merültek. Pedig az esztendő múltával, az új év kezdetével talán valóban komolyan vettük azokat, hittünk talán csodatevő, jobbító erejükben. Hiába tudjuk, hogy a végtelen idő egyhangú múlásában nem sokat számít a mi emberi reménykedésünk vagy csüggedésünk. Hiába ámítjuk magunkat, a világmindenség életét nem befolyásolhatja az egyéni szív­vágya és lelkesedése. Az idő végtelen és megszakíthatatlan, csak mi, a perc emberkéi parcellázzuk azt ki órákra, napokra, esztendőkre. Mérföldköveket állítunk fel s azokhoz igazodunk múltunk emlékeivel, jöven­dőnk célkitűzéseivel. Feledni akarjuk a bibliai Prédikátor keserű bölcsességét, hogy ... nemzedékek men­nek, mások jönnek, a nap feltámad és lenyugszik, a folyóvizek sietnek a tengerbe és ami volt ugyanaz mint ami ezután is lesz és ami történt ugyanaz, ami ezután is történni fog, és semmi nincs új dolog a nap alatt... Az emberi szív jellemző sajátja, hogy hinni és bízni akar a jövendőben. Ha tegnap, a múltban valami nem sikerült, újra és újra feltámad reményünk, hogy holnap vagy az új holnapokban minden rendbejön, jóra válik. Olyannak szeretnénk tekinteni ezt az új esztendőt is mint egy várva várt, szépet és jót ígérő kirándulás, az ismeretlen jövőbe. Csúcsokra fog vezetni utunk, vagy szakadékok riasztják majd lelkünket — nem tudhatjuk, de bízunk a jövőben, szeretnénk hinni, hogy az egykori újévi jókívánságok nem csalnak meg. Ma élő nemzedékünk elég sokat tapasztalt, nem ámítjuk magunkat délibábos ígéretekkel, realisták va­gyunk. Látjuk a terheket egyénileg és közösségileg. Ismerjük a világunkat átszövő kisebb-nagyobb gaz­dasági és politikai problémákat. Tudjuk, hogy milyen nagy erők feszülnek szerte e Földön, mégis a jót, a megnyugtatót várjuk az előttünk álló időtől. Nem tagadjuk, van bennünk, lelkünk mélyén egy kis aggo­dalom, egy kis szorongás is. Minden új nap, új év egy-egy nagy titok és ha elbizonytalanodik néha szí­vünkben a hit, az akarás, akkor jó, hogy szól hozzánk Isten, mint az idézett bibliai részben az ő népéhez mondván: ”Ne félj, mert én veled vagyok... ne félj férgecske, én megsegítelek...” A közelmúltban hal­lottam rádiónkban, hogy valaki korunkat a farkasok társadalmának nevezte. Nem hihetjük el ezt a ke­mény kritikát, miként azt sem fogadja el unitárius vallásunk, hogy az ember velejéig romlott és már eredendően bűnös és elesett. Azt valljuk, hogy ha van eredendő gyarlóságunk és hajlamunk a rosszra, ugyanúgy van bennünk eredendően jóság is. Mi 1989. évben erre a jóságra, jóakaratra és segítő szándékra számítunk, akarunk építeni. Nem csodákra várunk, hanem a becsületes munka eredményére, az emberséges szívek és elmék békes­­séges jövőt formáló erejére, felelősségérzetére. Ha pedig ez is kevés lenne, akkor nekünk hívő emberek­nek ahhoz az erőtartalékhoz kell fordulnunk, amelyben még soha nem csalódtunk: hitünk örök támaszá­hoz Istenhez. A zsoltáríró így tanít: ’’Boldog, akinek segítője Isten és reménysége van az Úrban”. Hinnünk kell, hogy e szavak nemcsak a régmúlt korok emberéhez szóltak, de nekünk is bátorítást tudnak adni. A Királyok könyvének írója így imádkozott egykor: ”A mi Istenünk legyen velünk, amiképpen volt a mi atyáink­kal ..Jövendő gondjainkban nekünk is így könyörög szívünk. A mai ember sokat panaszkodik, talán túl sokat. Persze a fiatalabb nemzedék terveket sző, ’’álmokat álmodik” és szeretné azokat mielőbb megvalósítani. Szeretné biztosítani önmaga számára a legfejlettebbet, a legjobbat és ha nem sikerülnek vágyai, akkor zúgolódik, elégedetlenkedik. Az idősebbek tudják, hogy milyen mélyről indult ez az ország és társadalom a háború után. Tudják, hogy a háború vérzivatarában és azt követően milyen kevéssel beérte volna az ember: egy darabka kenyérrel, egy melegebb ruhával, egy fűtött szobácskával és egy nyugodt éjszakával, mikor nem dörögnek a fegyverek. Ezek az öregek tudják, honnan kellett talpraállni, kiemelkedni. Boldogan látják gyermekeiket jó ruhákban, ápoltan, gépkocsikon, a fejlett ipari csodák eredményeit élvezni, ők akkor és ott, a borzalmak napjain, álmodni sem tudtak mindarról a kényelemről és jólétről, amelyben ma a legeldugottabbnak mondott faluban is száz és száz­ezren élnek. Juthattunk volna tovább is, feljebb is, mondhatnák sokan. Lehet, ezen kár lenne vitatkozni. A történelem meghatározza az egyes emberek sorsát. Ma ott tartunk, ahol. Innen kell most továbblépni. Nap nap után halljuk vezetőink felhívását, biztatását. Most a ma emberén van a sor. A negyvenes és későbbi évek nem­zedéke megtette, ami tőle telt, ám lássuk mire képes a mai nemzedék derékhada. Nem rosszabbak esélyeik, mint egykor az öregeké volt. Felmértük-e az új esztendő küszöbén, hogy mit várhatunk magunktól? Van-e a mai fiatalokban akarat, jószándék, felelősségvállalás és kellő értelem, hogy a ránk következőkben átvegyék a stafétabotot és to­vábbvigyék azt a boldogabb, még fejlettebb holnapok felé, a következő nemzedék, a XXI. század embere javára. Szilveszter hangulata már a múlté s hogy a következő milyen lesz, az rajtunk is múlik. Biztosan lesznek nehéz napok is, de ne feledjük az igét, Isten szól a ma emberéhez is: ”Ne félj, én veled vagyok...” Sokan úgy vélik, hogy a mai élet nagyon képlékeny, kevés a biztos kapaszkodó benne. Nekünk, hívő em­bereknek van ’’fix pontunk”, mellyel e világot bármilyen kátyúból kiemelhetjük: Isten. Bajor János

Next