Unitárius Élet, 1990 (44. évfolyam, 1-6. szám)

1990-01-01 / 1. szám

Főpásztori levél Kolozsvárról Kedves Atyánk fiai, Ünneplő Gyülekezet, Szeretett Testvéreim! A 8-ik Zsoltár, amelyet valamikor régen, két és fél évezreddel ezelőtt az izraelita gyülekezet mély áhítat­tal énekelt, így kezdődik és végződik: ”Mi Urunk, Is­tenünk, mily felséges a te neved az egész földön." A zsoltárban azonban nem csupán Isten dicsőítése hang­zik, hanem ezt is olvashatjuk: ”Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla és gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt és úrrá tetted minde­neken." Ezekben a szavakban egy teljesen új, addig világosan meg nem fogalmazott, jelentőségében egye­dülálló mondanivaló jut kifejezésre, amelynek lényege az, hogy észreveszi az embert. A zsoltár egy mindig időszerű, egyszerre Isten és ember, a Teremtő és a teremtett felé hangzó, gyönyörű himnusz, amely az ember erejét, nagyságát zengi, de ugyanakkor erőtel­jes figyelmeztetést is tartalmaz, amely abban áll, hogy az embernek fel kell ismernie, tudomásul kell vennie, hogy mindaz, ami őt a föld minden java fölött ural­kodóvá teszi, Istentől jön és a gyarló, múlandó ember­nek végül is az örök törvényszerűség értelmében Isten­hez kell visszatérnie, benne kell megnyugodnia. Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Újév reggelén azért építem mondanivalómat a 8. Zsoltárra, mert az a ma hívő, becsülettel dolgozó és áhítatos lélekkel imádkozó keresztény és közelebbről unitárius ember felé hangzó áldott üzenetet tartalmaz. Nekünk, unitáriusoknak, minden időben első és utolsó gondolatunk a gondviselő Istenben való feltétlen, diadalmas hit és bizalom volt. Erre a megingathatatlan alapra építettük és építjük a jézusi hit- és erkölcstan tanításain felépülő vallás­erkölcsi életprogramunkat, amelynek középpontjában az ember, a testvér, a felebarát áll. Mi hiszünk abban, hogy Isten gondot visel reánk, de ugyanakkor szent felelősséget is ruház reánk. Mi, akiknek eszménye több mint négyszáz éves történelmünk folyamán mindig az evangéliumi alapon álló, magasrendű ember volt, hisz­­szük és hirdetjük, hogy ez a világ jó és abban érvé­nyesülnie kell mindannak, ami jó, igazságos, békés, becsületes, ami az embert a szó nemes értelmében emberré, a teremtés koronájává teszi. Ezért ennek az esztendőnek a folyamán is úgy kell hivatásunkat teljesítenünk, hogy abban elsősorban, mindenekelőtt gondviselő istenünk iránti feltétlen hi­tünk jusson kifejezésre. Ugyanakkor, felelősségünk tel­jes tudatában részt kell vennünk minden olyan nemes törekvésben, mely a nemzeti elfogultság és felekezeti kötöttségek, bosszú és gyűlölet fölött álló békésebb, ol­dottabb világot hirdeti és munkálja. Ebben a szent törekvésben és munkában nekünk, az unitárius lelki közösségnek is hivatásunk van és ennek a hivatásnak lángoló lélekkel, öntudatos meggyőződéssel úgy kell eleget tennünk, hogy annak középpontjában mindig, minden körülmények között a kettős evangéliumi sze­­retetparancs álljon, hogy Istent imádva és igaz ember­ségünkről újra meg újra tanúbizonyságot téve, egyhá­zunk, népünk és hazánk előmenetelét, boldogabb jövő­jét szolgálva, szüntelenül érezzük Istenünk jóváhagyó, megszentelő áldását. Ilyen érzések között híveinknek és minden jóakaratú embernek békés, eredményes, áldott újesztendőt kívá­nok. Atyafiságos üdvözlettel és főpásztori szeretettel Kolozsvár-Napoca, 1990. január 1. Dr. Kovács Lajos unitárius püspök Dr. Kovács Lajos kolozsvári püspök, szokásos újévi körlevelét, még 1989. dec. 22-e előtt fogalmazta és küldte szét, ezért nem térhetett ki benne a győzedel­mes forradalomra. A kolozsvári pásztorlevelet, mint minden esztendő­ben, most is felolvasta Huszti János püspökünk, az újévi Istentiszteleten. 2 UNITÁRIUS ÉLET ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ Bár tizenegy esztendő még hátravan van belőle, mégis szállóige lett már, hogy hazánkban, és talán egész Európában is 1989 az évszázad éve volt. E gon­dolat, még láthatatlanul, de már fenn volt az égen, februárban, amikor 1956 visszakapta rangját. Szeptem­berre Kelet-Európa útjelző fénye lett. Bevilágította, fölébresztette a keleti demokratikus(?) német köztár­saságot, aztán Csehszlovákiát, Bulgáriát, s most az év végére, mint egy vulkánkitörés, Romániát is. Ez utóbbi, e páratlan, csodás, mert Isten­ rendelte forradalom nekünk is gyönyörű vizsgára, varázslatos lelki megújulásra adott alkalmat. Az egész magyarság bizonyíthatta végre általa, hogy együtt cselekedni is képes. És e forradalom talán egyházunk számára is az évszázad évévé tette 1989-et, hiszen százezernyi, már­­már visszafordíthatatlanul elszakadtnak tűnő atyánk­fiához nyitotta meg a világított utat. Pedig már ennek előtte is eredményes esztendőnek látszott az elmúlt. Kocsordi gyülekezetünk sorsának rendezése, aztán éppen a dávidferenci forradalmi esz­mék győzelmének jegyében: a Dávid Ferenc Egylet újjáélesztési munkái. És mindezek elébe kívánkozóan: egyházaink történelmi rangjának, önállóságának visz­­szanyerése, köztük a mi egyházunk önállóságáé is. Mindezek ellenére, a mi vallásunk még mindig nem lett igazán bevett vallás, recept a religió, a fogalom ősi, tizenhatodik századi értelmében semmiképp. Többszö­rösen kisebbségi sorsú egyház a miénk, kicsiny egyház egy kicsiny országban. 1989 szentestéjén a gyönyörű egyházi demonstrációt a Hősök terén ökuménia címen fogták egybe — ezért nem lehetett helyünk ott ne­künk, unitáriusoknak. Ugyan miért nem adták meg címként: a történelmi gyökerű keresztény egyházak éjféli istentisztelete? Így lehetett az éppen Erdélyben alapított forradalmi unitárius egyház diszkrimináció tárgya, elnyomás tárgya — az Erdélyben kirobbant, elnyomást elnyomó csodaforradalom köszöntésekor! Egy új ünnepen, amely az ősi ünnepet a krisztusi forradalom tragikusan legszebb évfordulójává emelte. A Krisztus születésétől számított kétezer év legfelejt­hetetlenebb karácsonyán mi csak lélekben lehettünk ott a budapesti Hősök terén. Amikor Erdélyben román és magyar nagyobb egymás iránti tapintatot, nagyobb egyetértést tanúsított, mint Magyarországon magyar és magyar. Román és magyar ott ezért is győzhetett. 1990-re, amely jelentőségünk megnövekedésének éve kell hogy legyen, megnövekednek egyházközi diplo­máciai feladataink. Szerencsére jogcímeink is megnö­vekednek ehhez: százezer léleknyi növekedés, százezer újra megszorítható atyafiúi-testvéri kéz erősít mostan­tól. De egyházunknak nem csak hierarchikus elismerte­tése hagy kívánni valót: belső egysége is. Amikor újra közelebbről kezdhettem figyelni, érzelmileg sokkal egy­öntetűbbnek képzeltem. Adja Isten, hogy már az új esztendőben ezt a képzelet alkotta összhangot az érzel­mek, a szeretet valós harmóniája váltsa fel. Ehhez is példa lehet egy kisebbség lélegzetelállító egysége.

Next