Unitárius Élet, 1998 (52. évfolyam, 1-6. szám)
1998-01-01 / 1. szám
Bocsásd meg a mi vétkeinket Veress Zoltán Svédországban élő író a Miatyánkról szóló elmélkedéseinek folytatása. Minden vallás, sőt minden ősi vallásos sejtelem és képzet alapvető eleme a bűn, az isteni törvényt megszegő, az isteni akarattal szembeforduló emberi cselekedet. Igen, csakis az ember, a tudatos lény cselekedete. A farkas ismét a „ne ölj” parancsa ellen, amikor átharapja a bárány torkát, de ő ezáltal nem követ el bűnt: annak a létfenntartó ösztönnek engedelmeskedik, amit a Teremtő helyezett belé, s nem tudja, hogy közben megszeg egy, ugyanattól a Teremtőtől származó tiltást. Azt mondhatjátok: a törvény bizonyára csak az emberre vonatkozik, a Teremtő csak neki adta a törvényt, és nem minden teremtményének. Ha én erre azt mondom, hogy a magam részéről inkább hiszek a törvény egyetemességében, de egyszersmind abban is, hogy az embert a tudás helyezi a törvény érvényessége alá, a tudás vezeti be az erkölcs világába, ahol a tettesek, sőt a gondolatok is megmérettetnek és megítéltetnek - nos, akkor lényegében ugyanazt mondjuk. A bibliai teremtéstörténetben a jó s gonosz tudásának fájáról eszik az ember, s erkölcsi értelemben ezt tekinthetjük emberré válásának: mielőtt ezt megtette volna, boldog állat volt az Edenben. A keresztény teológia eredendő bűnnek nevezi a tudás fájáról való evés, az isteni parancs semmibe vevésének első alkalmát, s úgy tartja, hogy ez a bűn öröklődik: minden ember az eredendő bűn priuszával erkölcsi terhével jön a világra. Van ebben valami félelmetes és krisztusinak aligha nevezhető determinizmus: aki egyszer bűnözött, annak a fiai is, unokái is, ükunokái is bűnözni fognak. Más tanítás a teremtéstörténetnek arra a mozzanatára megy vissza, hogy a bűnbe esett emberpár felfedezi saját meztelenségét, s emiatt elszégyelli magát, mintha ez - s amit ez jelképez: a nemiség - már eleve bűn volna. Az ember eredendő bűne eszerint az, hogy ,bűnben fogantatik”, mert hiszen nemi aktus révén kezdi meg létezését. Van ebben is valami félelmetes és krisztusinak aligha nevezhető természetellenesség. Mikor ezeket mondom, nem kicsinylem le a keresztény teológia kétezer éves igazságkeresését, s nem tagadom a bibliai teremtéstörténetben rejtőző kijelentést. Az elsőt folytatni próbálom, a másodikat pedig úgy értelmezni, ahogy Isten értelmeznem engedi csekély, de tőle kapott eszemmel és hézagos, de az ő jóvoltából nyert ismereteimmel. Mindezek pedig arra a gondolatra vezetnek, amit röviden már fentebb megfogalmaztam: hogy a tudás fájáról való evés jelképes kifejezése a tudás elnyerésének, s ezáltal a teremtmény tudatos lénynyé válásának, Istenhez való közeledésének, felemelkedésének a létezők egy olyan kategóriájába, amelyben együtt van Istennel. Tehát a bűn közelebb viheti az embert Istenhez? Igen, én ezt olvasom ki a teremtéstörténetből: a Teremtő, aki a bűnbeesés, azaz a tudás fájáról való evés pillanatáig tulajdonképpen csak játszott az emberrel, mint csecsemő gyermekével a szülő, most megharagszik rá, felelősségre vonja, megszidja s megbünteti más szóval kölcsönösséget és bizonyos egyenlőséget, majdnem-egyenlőséget feltételező relációba kerül vele (persze nem kell elfelejteni, hogy a majdnem itt mégis micsoda különbséget jelent). A Miatyánk szavait ajkunkra adó Mester mondta egy ízben, hogy az Úr jobban örül egy megtért bűnösnek, mint ezer igaznak, s ez szintén arra mutat, hogy az ember egyfelől a bűn, a bűntudat és a bűnbánat, másfelől a bűnbocsánat révén olyan közel kerül Istenhez, amilyen közelségbe öntudatlan és ezért bűntelen lény - például a farkas, a bárány - sohasem kerülhetne. Amikor tehát a Miatyánkot mondva ehhez a fohászhoz érkezünk: „bocsásd meg a mi vétkeinket”, többek között ezért a felemelő, megnyugtató atya-fiú viszonyért, ezért a meghitt közelségért is imádkozunk. (Folytatjuk) A zabolai református templomerőd UNITÁRIUS ÉLET 3