Unitárius Élet, 2004 (58. évfolyam, 1-6. szám)
2004-01-01 / 1. szám
/ / Vígságszerző Ujesztendő (Újévköszöntő beszéd) Textus, Mt. 5, 14-16. „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei édes Atyátokat.” Ma reggel, azzal az elhatározással keltem fel, hogy rendet teszek íróasztalomon, ahol rengeteg papírfecni, feljegyzés gyűlt össze, és könyvespolcomon, ahol már nem férnek a könyvek. Miközben ezt tettem, felötlött bennem, hogy rendet kéne tenni a lelkemben is, de ez korántsem megy olyan könnyen. Tudatom mélyén éreztem, hogy ezen a téren a jövőre kell koncentrálni, mert nem lehet mindent egyszerre összekuszálni, kidobni, vagy áthelyezni. Ezért lehet, hogy itt marad minden a régiben, bízva egy boldogabb és rendezettebb újesztendőben! Hátha jobb lesz a jövőben, mondtam én, és lett mai prédikációm címe: Vígságszerző Újesztendő! Január elseje a polgári év kezdőnapja. A pogány Rómában az évkezdetet Janus tiszteletére kicsapongással ünnepelték. Az emberek jókívánságokat mondtak, ajándékokat adtak egymásnak. Ennek helyére rendelte a római katolikus egyház Jézus körülmetélésének ünnepét. A római újév a Julius Caesar-féle naptárreform eredményeként került január elsejére. A középkori Európában többféle évkezdet volt szokásban, pl. hazánkban karácsonytól, december 25-től számították. A változó évkezdetre utal az újév, és a kiskarácsony elnevezése is. Újévkor az első nap szerencséjével az egész esztendő sikerét igyekeztek biztosítani. Éppen ezért sokféle tiltás fűződik ehhez a naphoz. Közismert az a hiedelem, hogy újév napján semmit sem adnak ki a házból, mert akkor egész éven át minden kimegy onnan. A közhiedelem szerint, ami e napon történik, az ismétlődik egész évben, ezért igyekeztek a hangoskodástól és a veszekedéstől is tartózkodni. Január első napja alkalmas idő a félj jóslásra is. A bukovinai magyar lányok úgy vélték, hogy újév reggelén, amilyen nevezetű férfival találkoznak először az utcán, olyan nevezetű lesz a férjük. Lónyán a hagyományos újévi étel a kocsonya volt. A kocsonya elfogyasztása után a lányok mindegyike kiválaszt egy csontot, színes szalaggal megjegyzi és kiteszi az udvarra, akiét a kutya elviszi az éjszaka, az még abban az esztendőben férjhez megy. Az újesztendei jósló, varázsló eljárásoknak igen fontos része volt a táplálkozás, megszabott ételek fogyasztása, illetve bizonyos ételek szigorú tiltása. Jól ismert a baromfihús evésének tilalma, mert úgy tartják, a baromfi elkaparná, hátrakaparná a szerencsét. Disznóhúst azt igen, azt kell enni, mert a disznó előretúrja a szerencsét. Előnyben részesítik ilyenkor a szemes terményeket (lencse, rizs, kö-Mottó: „Boldog új évet kívánok az új esztendőben, Fehér kenyér dagadjon a nyárfatekenőben! Hús, kenyér és ruha legyen mindig bőven, A patikát felejtsük el az új esztendőben!” lesz, abban a hitben, hogy a sok apró mag pénzbőséget jelent a következő esztendőben. Szokás volt egész kenyeret szegni, hogy mindig legyen a családnak kenyere. Az Ipoly mentén a mákos ételt tiltották, abban a hitben, hogy a következő esztendőben sok lenne a bolha a háznál. Hallgassunk meg egy újévköszöntő versikét is: „Boldog újévet! /Bort, búzát, barackot, / Kurta farkú malacot, / Szekerembe kereket, / Köcsögömre feneket, / Poharamba vörösbort, / Hadd, ihassak bőven, / Az újesztendőben.” Az évkezdő újévi szokások főként abból a hitből nőttek ki, hogy a kezdő periódusokban végzett cselekmények analógiás úton maguk után vonják e cselekmények későbbi megismétlődését, ezért az emberek, hogy az egész évi jó szerencsét biztosítsák, igyekeztek csupa kellemes dolgot cselekedni. Közismert szokás az is, hogy az óévtől hatalmas lárma, zaj, kolompolás közepette búcsúznak el. E zajkeltés ősi oka: a gonosz hatalmak elűzése, vagy csak az általános ünnepi féktelenség. A jósló szokások közé tartozik a hagymakalendárium készítése: 12 gerezd fokhagymára sót tesznek; amelyik gerezd reggelre nedves lesz, az annak megfelelő hónapban sok eső vagy hó fog esni, aztán a gombócfőzés: a lányok papírszeletekre férfineveket írnak, ezeket gombócokba dugva vízbe dobják, és amelyiket először dobja fel a víz, az lesz a leány jövendő férjének a neve. És miközben a világ népességének kéthatoda, azaz szinte kétmilliárd ember, a keresztények, örvendenek a kétezer éves hagyományból származó újévi köszöntésnek és találkozásoknak, felejthetetlen népszokásoknak, igaz ma már mind kisebb és kisebb mértékben. Magyarországon a Tilos rádió hullámhosszán egy részeg műsorvezető beleordítja az éterbe: „Kiirtanám az összes keresztényt”, és teszi mindezt december 24-én, karácsony estéjén! Kétezer éve a Szent Család megmenekült a tömeggyilkosságtól, úgy látszik, hogy manapság a keresztények esélyei sokkal rosszabbak. Úgy látszik, hogy a gyűlölet mellé a gyilkos indulat is felzárkózott. „Minél több képviselőjét sikerül kiirtani a reakciós papságnak és a reakciós burzsoáziának, annál jobb, és annál nagyobb lesz a mi sikerünk” - írta 1922. március 19-én. Molotovnak egy bizonyos Lenin nevezetű egyén! Talán itt, vagy ebben gyökerezik a hit, és a magyar kultúra „szellemi gyökere”? Még az is lehet, hogy ennek tudatában írta Reményik Sándor „Élet az életért” c. versét, melyből idézek néhány gondolatot: 2004. január-február UNITÁRIUS ÉLET 3