Unitárius Élet, 2014 (68. évfolyam, 1-6. szám)

2014-01-01 / 1-2. szám

Húsvét csodája Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (Mt 16,22-23) Húsvét ünnepe alkalmából - olvasva az evangéliumokat - kétezer év távlatából is meghökkentő a tanít­ványok érzéktelensége Jézus vész­helyzetében. Sehol egy mentő szándék. Sehol egy mentő gondolat. Sehol egy ellenlépés a halálos csapá­sok kivédésére. Se szorongás, se félelem nem uralta szívüket, sőt még sejtelmük sem volt arról, hogy mekkora veszélybe kerültek az utolsó jeruzsálemi út során. A világ legter­mészetesebb módján vettek részt a diadalmenetben. Már, ami a világvasárnapi bevonulást illeti. Pedig Jézus gyakorta utalt a tragédia utolsó felvonására. Ama ominózus út előtt pedig konkrétan jelezte: „Az Ember fia pogányok kezébe adatik, megcsú­­foltatik, megaláztatik, megköpdöstetik, megostorozzák és megölik...”(Lk 18,32-33a) Ennél pontosabban senki ember fia nem fogalmaz­ta meg saját halálát. És csodák csodája a tanítványok­ban még ekkor sem lobbant fel a veszélyérzet, az aggo­dalom, a szánalom. Hozzávetőlegesen egy emberöltővel később szüle­tett krónikákban, az evangéliumokban is lemérhető mindez az érzéketlenség, a helyzet fel nem ismerése. A tanítványok egy határtalan sikerbiztonság rabjai, mert félreértenek. És mindez a nyugalom abból táplálkozott, hogy a Mester mindig és minden körül­mények között kivágta magát, különböző szorult helyzetekből, amikor nagyon szorult a hurok, mind­­annyiuk nyaka körül. Lelkük biztonságtudatát a legjobban talán Simon Péter fejezte ki a legjobban Hermon hegyének lábainál - ahol Jézus a szenvedésé­ről és haláláról beszélt az övéinek - eképpen: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” (Mt 16,22). Ennek az olvasatából is egy dolog derülhet ki: szó sem lehet itt tragédiáról, csődről vagy kudarcról. És ezzel a péteri nyilatkozattal el lehet ütni a gondokat, a jövő tragédiájának a lehetőségét. Azok akik Péter logikus válaszát vallották, sem Jeruzsálem, sem a fő­papok, sem a pogányok nem jelenthetnek veszélyt. Különben is, ha diadalmenet volt a vándorlásuk az ország északi részén, miért ne lenne ugyan­az, délen is? Lent a fővárosban. Hiszen a vakok látnak, A süketek hallanak, A sánták járnak, És a halottak föltámadnak. Ha ez így van, akkor meg mi a probléma? Ennyi fény, ennyi siker után csak nagyobbra lehet számítani. Pedig, ha jól figyelnek, akkor megtapasztalják azt, hogy apróbb jelek már Északon is árulkodtak a ve­szélyről. Kirekesztették őket a zsinagógából. A felhec­celt falvak népe olykor lincselésre készül, és ha Jézus nem elég talpraesett, akkor aligha menekülhettek volna meg a veszélyből. A hevesvérű zsidók nem egyszer ragadtak köveket, hogy Jézust és tanítványait agyondobálják. De leginkább, mint az árnyék követték őket - bárhova is mentek­­ a farizeusok. A hatalom emberei, a Törvény következetes betartói és védelmezői. Már csak azért is, hogy ellentmondásba kergessék a Mes­tert, ez által pedig eleven szenet gyűjtsenek a fejére. És ilyen értelemben a vádat már megfogalmazták ellene, ellenük. Egyszóval: a jeruzsálemi út is olyannak látszott, mint a többi. Talán még olyanabbnak, hiszen a názá­reti híre csak növekedett, sőt már nyomukba szegőd­tek a nyomorultak, a szegények, a kisemmizettek. És mindez növelte a magabiztosságukat, a reménységü­ket, hogy a dolgok javukra fordulnak. A leselkedő veszélyt elnyomta: Az utcák sikátorának hangzavara, A nép lelkesedése, A tömegek hozsannázása. Jézus és tanítványai a jerikói út felől érkeztek Jeru­zsálembe, a fővárosba. A főpapi rezidencia a város túloldalán állt. Innen oda hallatszott a hozsannázás, onnan pedig nem hangozott el az amit a főpapok már megállapítottak: „Jobb, ha egy ember hal meg, mintsem az egész nép elpusztuljon ” (Jn 11,50). A tanítványok úgy nyomultak a szamár hátán ülő Mester után, mintha nekik szólt volna az üdvrivalgás. És amikor a templom bejáratához érkezetek, már a koronázási ceremónia nyitányára gondoltak. Sőt tel­jességgel várták azt, vágytak arra. Csakhogy a Dávid koronája rég elgurult az idők nyomán, és jogar híján csak egy kötél került a Mester kezébe, amivel kiűzte a kufárokat a templomból. Megsértve ezáltal a kor szo­kásait, és ami még figyelemre méltóbb: megkurtította ez­által a papok jövedelmét. És ettől a pillanattól minden, de minden arra utalt, közel az utolsó óra. Ettől kezdve a Mester minden szava búcsúszó. Minden tette búcsútott. És minden a halála utáni dol­gokra utalt. Megmosta a tanítványok lábát. hétköznapi tvangérum 2 Unitárius Élet

Next