Unitárius Élet, 2015 (69. évfolyam, 1-6. szám)
2015-01-01 / 1. szám
zonosságunkat, s bármerre is visz a szolgálat ennek tudatában vállaljuk származásunkat, hitünket, a belénk született világosságot. Belénk ivódott a tudat, hogy tagadhatatlanul részévé váltunk az el nem rejthető városnak, a világosságra kívánkozó tudásnak és ismeretnek. A költő szavaival: „Az a gyáva,/ Ki, amit érez, elrejti magába, / És ami benne gyönge, emberi, / A másiknak föltárni nem meri. ” (Heltai Jenő) Az aztán már egy teljesen más kérdés, melyet nem az emberi szándék rejteget. „Ne keress olyasmit, amit Isten elrejtett a szemed elől. Az ember mindent megtud idejében, és senki sem hal meg korábban egy perccel, avagy későbben egy perccel, mint ahogy az ideje szól. Eredj haza, végezd a dolgodat, s igyekezz tiszta lenni és becsületes, mert azoknak könnyebb a halál." (Wass Albert) Elmondhatjuk, tehát, hogy egyikünknek sincs rejtegetni valója, aki a világosság fiaként kel és fekszik. Aki életvitelében tiszta, cselekedeteiben nincs rejtegetni valója, az annak megfelelően, az emberek szem láttára cselekszik. Ennek ellentétére is - sajnos - bőven van példa, amikor időnként tapasztaljuk, hogy embertársaink csak a házból támadást vállalják, csak a tisztességtelen eszközök használatára „szakosodtak”. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban - hallatszik a példabeszéd negyedik tanítása. Egy pillanatig átvillant rajtam a felismerés, hiszen feltételes módot használ a bibliafordító. Ez csak abban az esetben áll fenn, ha véletlenül, vagy okkal nem sikerül világosságot gyújtanunk. Erre a lehetőségre most nem fordítok gondot, hiszen más feladatot kell elvégeznem. Felteszem a kérdést: Gyújtunk, vagy fényt gerjesztünk magunk körül? A válasz bonyolult, de ebben az esetben is megpróbálom megkeresni azt, ami a legközelebb áll gondolkodásomhoz. Az első része a feleletnek egyértelmű még akkor is, ha időnként ún. „szervezőkre ” foghatjuk a gyertyagyújtás elmaradásának felelősségét: „ Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket; /A lelkes eljár ősei sírlakához, / S gyújt régi fénynél új szövétneket. / S ha a jelennek halványúl sugára: / A régi fény ragyogjon fel honára!” (Garay János) A válasz második része bonyolult, mert ilyen általában az emberi lélek: „Idegen, amilyen csakis az lehet, akit szerettünk valamikor, (...) mint a csillagok fénye, de hiába, az a fény már halott. Gerjeszt, de nem gyújt - megszűnt az áramlás egyiktől a másikig. ” (Erich Maria Remarque) Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék menynyei Atyátokat! - zárja Jézus a példabeszédet. Azt mondja Gárdonyi Géza, hogy „Ne dekoráld az életet, hanem világíts belel”. Első hallásra nem is tűnik keménynek az író elvárása. Sőt Jézus buzdítását sem vesszük komolyan. Gondolkodjunk el azonban néhány fontos részleten, melyek csakugyan díszítő elemei az életünknek. Egy jelmez kelléke a háttérben zajló rejtőzködő életmódnak. Egy cím, egy rosszul megkötött nyakkendő, mely az úriember látszatát kelti, miközben csak sötétség és homály árad belőle és eltakarja az árulkodóan le-fel sétáló Ádám-csutkát. „Fölpattant, nagy, halott szemeink/Kérdve világítják az éjünk: / Miért nem voltunk jók egymáshoz, / Amikor éltünk?" (Ady) A költő kérdésével beléptünk a következő dimenzióba, ahol csakis a jótettek számítanak, vagy azok elmaradásakor válunk számon kérhetőkké. E tekintetben is sok irányba szaladnak gondolataink, amennyiben nem tartjuk kordában őket. Kérdés, hogy mi bizonyul jótettnek? Az-e, mely „elkövetése” után hasonló bánásmódra számítunk? Jótettnek bizonyult, ha segítünk valakin, bármi áron, miközben mást becsületében, emberi méltóságában földig alázunk, sárba tiprunk? „Nem az számít, hogy a kéz tehetetlen, és ha elengedik, visszaesik, nem fontos, hogy a szív és az ütőér megszűnt lüktetni; csak az számít, hogy a kéz valaha nyitott, adakozó és igazságos volt; a szív bátor, meleg és gyöngéd, a szívdobbanás igazi. (...) Jótettei fölbuzognak majd a sebből, hogy a halhatatlan élet vetését hintsék szét a világban!" (Ch. Dickens) Végül pedig még egyetlen téma említésére maradt lehetőségem, ami nem más, mint Isten dicsőítése. „Harangszó, zsolozsma, imádság mind Istent dicsérik, de legjobban dicsérik az urat az emberi jótettek. Aki egy elárvult családot jobb sorsra felemel, aki a kétségbeesetteknek életkedvét visszaadja, aki elkeseredett ellenfeleket egymással kibékít, az bizonyára mind híve e vallásnak.” (Jókai Mór) Ennek a gondolatnak olyan hangvétele van, mint annak a mondásnak, hogy minden vallás jó vallás, kivéve a kárvallást. Ennek ellenére Jézus pontosan fogalmazza elvárását: Tetteinkkel dicsőítsük az Istent! Ámen. Pap Gy. László A magvető példázata „Azután elmondott nekik sok mindent példázatokban: íme, kiment a magvető vetni, és amint vetette a magot, néhány az útfélre esett, jöttek a madarak, és felkapkodták azokat. Más magok köves helyre estek, ahol kevés volt a föld, és azonnal kihajtottak, mert nem voltak mélyen a földben; de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt gyökerük, kiszáradtak. Más magok tövisek közé estek, és amikor a tövisek megnőttek, megfojtották azokat. A többi viszont jó földbe esett, és termést hozott: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.”(Mt 13,3-8) A magvető példázata gyönyörű, zsebkönyvünkbe illő történet az életben való utazáshoz. Mindenhova magaddal viheted és újra meg újra elolvashatod. Amikor eltévedtél, elvesztél, amikor vágysz egy kis 4 Unitárius Élet