Unitárius Élet, 2019 (73. évfolyam, 1-2. szám)
2019-01-01 / 1. szám
73. évfolyam, 2019. január-június. 1. szám. Feltámadásaink Ünnepek körforgásaiban éljük életünket. Vallásunk örök ünnepei fémjelzik az utat, családi életünk eseményei, ünnepei foglalják keretbe boldogságunkat és kesergéseinket. Boldoggá, vagy keserűvé teszi mindennapjainkat az élet gondolata, s mindannyian igyekszünk megküzdeni a szélmalmainkkal. Akarunk jobbak lenni, mint amik vagyunk. Igyekszünk nagyobbak lenni, mint elődeink. Büszkének lenni gyermekeinkre, unokáinkra, társunkra, vágyálmokat kergetni és békésnek lenni... Mondd drága Szülőm, Testvérem, Társam, Gyermekem, Barátom, a vagyon, melyet magamnak és nektek gyűjtök, kifizeti majd, az elszalasztott időt. Lesz, és van célja annak, hogy egymás mellett élve, vonalat húzok az enyém és a tied között? Visszapörgethetem majd az idő kerekét, ha a gondolataimba és problémáimba merülve elszalasztom a kicsinek tűnő, de lényeges pillanatokat? Letehetem valahol a terhet, melyet cipelni nem akarok, melyet mások raktak a vállaimra? Mondhatom azt, hogy ez én vagyok és nem róttok meg érte? Lehetek az, aki vagyok, csak úgy, büntetlenül? Kizárhatom a bántó és sértő megjegyzéseket, melyeknek semmi köze hozzám? Abbahagyhatom a menekülést és elkezdhetem a felfedezést? Nap, mint nap találkozom emberekkel, akik nem mernek önmaguk lenni. Akik más elvárásainak, álmainak igyekszenek megfelelni és közben belebuknak a próbálkozásba. Akik olyan életben élnek, mely idegen tőlük. Akik olyan kérdésekre keresik a választ, melyek nem érdeklik őket. Életek napjai teltek és telnek el a mások szolgálatában, s nem marad idő, vagy félelemmel telt el saját céljaink felfedezése... Telnek múlnak az esztendők, és időnket helytelenül használva, átsuhanunk az életen. Aki bátor, lép és cselekszik, azt csodálattal vegyes irigykedéssel szemléljük, s titkon mi magunk is kiállnánk önmagunkért. Talán a világ hibás mindazért, hogy lélekben félszegek lettünk. Talán a társadalmi elvárások követelik meg tőlünk, hogy egy fél centire se lógjunk ki a többiek közül. Talán nem vagyunk elég okosak, ügyesek, fürgék, fondorlatosak, mint amilyenek szeretnénk... de ha nem próbáljuk meg? Az idei böjt sok kérdést felvetett bennem. Lelkészként talán még inkább az ünnepek körforgásaiban élek. Az idén megkérdeztem magamtól, hogy mi nekem a feltámadás. Hogyan lehet tovább éltetni mindazt, ami meghalt, avagy haldoklik. Hogyan lehetek mindig megújuló, ha nincs akinek, nincs aminek, ha körülöttem mindenki csak a „miért nem lehetséges” érveit fejtegeti. Aztán rájöttem egy csendes órában, a tavaszi napfényben gyönyörködve a templom padjaiban. A válasz olyan kézenfekvő, olyan tiszta és egyszerű... HITTEL! Azzal a hittel, ami minden bennünk lejátszódó nehézségen, drámán átsegít. Ami a bizonytalanságban is bizonyos. Ami az instabilból stabilt varázsol. Ami felállít, ha a térdünk összerogyott. Ami felemel, ha mélybe zuhantunk, ami megtalál, ha elvesztünk, ami feltámaszt, ha kicsit meghalnánk... Szabó Csengele * _____________