Unitárius Élet, 2020 (74. évfolyam, 1-2. szám)
2020-01-01 / 1. szám
hétköznapi evangélium A Lélek szabadsága „Az Úr ugyanis a Lélek, ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, akik fedetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által.” (2 Kor 3,17- 18) Ünneplő gyülekezet, kedves rádióhallgatók, Testvéreim! Mintegy 30 évvel ezelőtt, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet első éves hallgatói - közöttük én is - egy Tőkés László akkori ref. püspök által írt prédikációs kötetet kaptunk ajándékba, melynek fedőlapján kiemelt címként mai textusunk áll: Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság! Akkor - az 1990-es esztendőben -, több síkon is megéltük és átéltük ezt a bibliai igét. Nemcsak lelkileg, Isten szentléikének szolgálatra való hívását érezve, hanem külsőleg is, a korlátozó kényszertől felszabadulva éreztük a lendületét, a mindeneket felszabadító sodrását és örömét, amikor a szinte áthatolhatatlan sötétség után újra fény áradt az életünkbe. Kelet-Európa megtelt szabadsággal, leomlottak az elválasztó falak és mi töltekeztünk, szinte nem is tudtunk betelni vele, mert annyira hiányzott már. Azok, akik akkor az öreg kontinensnek ezen a részén cselekvő emberként éltek, valószínűleg pontosan értik és érzik, hogy miről beszélek, mert a szabadság félelmet felszabadító csodáját nem lehet elfelejteni... Hiszem, hogy 1568 januárjában Tordán, ehhez hasonló érzések formálódtak az országgyűlésen résztvevők lelkében. Mert 1568-ban a tordai országgyűlésen János Zsigmond erdélyi fejedelem és az összehívott erdélyi rendek, a szászok, a magyarok és a székelyek képviselői - a reformáció eszméinek hatására - itt foglalták a világon először törvénybe a vallás és a lelkiismereti szabadságot, messze megelőzve a műveltségével hivalkodó nyugatot. A törvény alkotói pedig nem a római jogra, vagy más régi törvénykódexre hivatkoztak a törvény indoklásaként, hanem a Bibliára, a keresztény tanítás forrására, két szentírási hivatkozásban is Nem engedik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit büntessenek - „mert a hit Istennek ajándéka" (Ef 2,8), valamint „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által” (Róm 10,17). Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a törvény meghozatalát a belső egység megerősítését célzó társadalmi érdek hívta életre, mert az végre biztosíthatta a békés társadalmi együttélés lehetőségét, de ugyanakkor egy nagyon fontos, sokáig elnyomott teológiai tételt iktatott törvénybe: „a hit Istennek ajándéka”. Egyházunk, az Unitárius Egyház, e törvény kimondásától számítja létezését, január 13-a pedig számunkra a vallásszabadság ünnepe, unitárius közösségünk kiemelt ünnepnapja. Ennek, az egész Európában példa nélkül álló történelmi eseménynek a középpontjában az erdélyi reformáció egyik legkiválóbb képviselője, egyházunk első püspöke, János Zsigmond udvari papja, Dávid Ferenc állt. Mindent elsöprő erővel lángolt lelkében az igazság szüntelen, fáradhatatlan keresése, az igazság utáni olthatatlan lelki és szellemi szomjúsága, a szabadság iránti rajongása, mely egész reformátori munkáját meghatározta. Prófétai lelkesültséggel vallotta: „Nincs nagyobb esztelenség, sőt lehetetlenség, mint külső erővel kényszeríteni a lelkiismeretet s a lelket, aki felett hatalommal csak Teremtője bír” és mindent elkövetett, hogy ez a gondolat megvalósuljon. Dávid Ferenc reformációja nem lehetett volna eredményes János Zsigmond fejedelem támogatása nélkül. János Zsigmond a bevett vallások rendszerével lehetővé tette az erdélyi reformáció kibontakozását, és biztosította a vallásfelekezetek békés együttélését. Ő maga is sokszor hangoztatta Dávid Ferenc szavait: „Istennek képére és hasonlatosságára, jó cselekedetre újonnan teremtett emberek vagyunk, hogy Krisztus az igaz hit által mi bennünk lakozzék és az ő törvénye a mi szívünkbe beírattassék. A hit Isten ajándéka, mely hallásból van, és a hallás Isten igéje által. A hit szabadság nélkül csak bilincs, a lélek bilincse... A szabadság nélküli, bilincsbe vert lélek csak pince-világosságban sínylődő színtelen virág. A „bércre esett " fa a világosság felé törekszik, s így minden mellette álló fát tú akar nőni. De egy szál magában emelkedik felfelé az ég felé, és nem elnyomva a mellette levőket. ” Az elhangzottak arra utalnak, hogy a gondviselő Isten egyik legnagyobb ajándéka a szabadság, mert az Isten igéje nyomán feltörő hit kizárólag belső indíttatásból fakad, nem kényszerből vagy félelemből. A 21. században, amikor a szabadság kifejezés szinte elkoptatott közhelynek számít az állandó ismételgetéstől, a vallásszabadság az egyén elvitathatatlan jogaként értelmezett. Napjainkban leginkább az kerül előtérbe, hogy a hit, a vallás szigorúan magánügy, imádkozni mindenhol lehet, az ember azt választja, ami neki tetszik, akár teljesen egyéni vallása és világnézete lehet, ami kizárólag neki felel meg. Ezzel szemben a 16. században a vallásszabadság törvénye a közösség igényét vette figyelembe, a közösségnek joga volt hitelesnek nyilvánítani a tanítást, ez közösségi döntés volt, és az egyén vagy elfogadta a közösség akaratát, vagy olyan közösséget keresett, amely az ő nézeteinek is megfelelt, és őt is befogadta. A kettő között pedig lényeges a különbség: míg ez első elválaszt, a másik egyesíteni próbál... „Mert harmóniát csak olyan lélek tud 2 Unitárius Élet